December végén megjelent a Világtörténet 2020. évi 4. száma, melynek írásai a nemzetépítés, a nemzeti identitás, az emlékezetpolitika és a történelmi emlékezet egyes kérdéseit és egymáshoz való viszonyát vizsgálják a globális világban egyre nagyobb befolyással rendelkező, de Magyarországon meglehetősen kevés figyelmet kapó kelet- és délkelet-ázsiai térségben.

Öt tanulmány Kínáról szól, egy pedig Kambodzsáról. A hatodik írás a modern khmer nemzeti identitástudat és a kambodzsai nemzetépítés kérdésével foglalkozik. A lapszámot Vámos Péter, a BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa szerkesztette. Cikkünkben az ő bevezető tanulmánya alapján ismertetjük a kiadványt.


Részlet a bevezető tanulmányból:

VT 2020 4 2A 1,4 milliárd lakosú Kína és a 16 milliós Kambodzsa egymás mellett szerepeltetése méreteik és globális politikai, gazdasági és kulturális befolyásuk különbségei ellenére elsősorban azzal indokolható, hogy a két ország múltja és jelene között sok párhuzamosság fedezhető fel. Itt csak kettőt említek. Az első, hogy Kína és Kambodzsa ősi civilizáció, de fiatal ország. A magát hagyományosan a civilizált világgal azonosító és a világ közepének tekintő Kína kultúráját és államiságát manapság ötezer évesnek tartják, a Kínai Népköztársaság azonban csak 1949. október 1. óta létezik. Az i. sz. 9. századtól közel ötszáz éven át a Khmer Birodalomként is ismert Angkori Birodalom pedig, amelyet az 1953 óta független Kambodzsa a saját történelmi előzményének tekint, Délkelet-Ázsia legnagyobb szárazföldi birodalma volt. A második, hogy mind a kínai, mind a khmer nemzeti ébredésben fontos szerepet játszottak a 19. században megjelenő gyarmatosító hatalmak. A nemzetépítés és a nemzeti identitás erősítésének politikai igénye tehát mindkét ország esetében a hatalmi viszonyok megváltozására adott válaszként is értelmezhető.

A lapszám Kínáról szóló tanulmányaiban rendre felmerülnek olyan alapvető kérdések, mint hogy „mi Kína?” és hogy „ki a kínai?”. Amint látni fogjuk, a válasz egyik kérdésre sem magától értetődő. Kína évezredeken át etnikailag és kulturálisan sokszínű állam volt. A császárság 1911-es bukását követően a köztársaság, majd a népköztársaság vezetői a birodalomból egységes nemzetállamot akartak létrehozni. Ehhez eleinte minden szükséges feltétel hiányzott: nem volt világos, hogy hol húzódnak Kína határai, nem volt világos, hogy ki tekinthető kínainak, nem volt világos, hogy mi nevezhető kínai kultúrának, és az sem volt világos, hogy mi tekinthető közös kínai történelmi múltnak. 2020-ra mindez alapvetően megváltozott. Néhány vitatott terület kivételével Kína rendelkezik pontosan meghúzott, a szomszédjai és a nemzetközi közösség által elismert határokkal, létezik egységesnek tekintett kínai politikai nemzet, mindenhol beszélik a Kínán kívül mandarinként ismert kínai köznyelvet, és létezik egységesen kínainak tekintett kulturális örökség és egységes történelmi emlékezet.

Vámos Péter

A teljes szöveg itt olvasható.

TANULMÁNYOK
(Vámos Péter bevezetője alapján)

Krajczár Gyula: A Kínai Népköztársaság területi önképe

Krajczár Gyula újságíró, a Budapesti Corvinus Egyetem doktorandusza tanulmánya a birodalomból nemzetállammá alakulás folyamatának egyik kulcskérdését, a kínai azonosságtudat területi vonatkozásait tárgyalja. Kína és a kínaiak önképében alapvető változást hozott ugyanis a 20. század elején bekövetkezett paradigmaváltás. Az addig magát az Égalattival (mindennel az Ég alatt) azonosító, pontosan meghúzott határokkal nem rendelkező birodalom a császárság bukását követően államközi szerződésekben rögzített határok közé szorított országgá vált. A mai kínai államiság és a területi integritás problematikájának eredője az, hogy miközben a köztársasági mozgalom felszámolta a mandzsu Csing-dinasztiát és a császárság intézményét, a Kínai Köztársaság vezetői az egykori Csing Birodalomhoz tartozó területeket, amelyek jelentős része a mandzsu hódítás eredményeként került „kínai” ellenőrzés alá, Kína elidegeníthetetlen részének tekintették. Ilyen területként tartják ma számon többek között Tibetet, a Hszincsiang Ujgur Autonóm Területet (az egykori Kelet-Turkesztánt), Belső Mongóliát és Mandzsúriát.

Krajczar2Chinae… nova descriptio. Luís Jorge de Barbuda (Ludovicus Georgius) térképe, 1584

A szuverenitás és a területi integritás kérdése az imperialista hatalmak által a 19. század közepén Kínára kényszerített, úgynevezett egyenlőtlen szerződések következtében új dimenziót kapott. 1842–1943 között, a manapság Kínában „nemzeti szégyen évszázadának” nevezett időszakban a külföldiek területenkívüliséget élveztek, saját konzuli joghatóság alatt álltak. A nagyhatalmak a második világháború idején lemondtak különleges jogaikról, de számos területi konfliktus máig sem jutott nyugvópontra. Hongkong és Makaó különleges státusa és Tajvan helyzete folyamatos feszültségforrás. India és Kína között a vitatott területek nagysága körülbelül 120 ezer négyzetkilométer, tehát nagyobb, mint Magyarország. A konfliktus aktualitását mi sem jelzi jobban, mint hogy 2020 júniusában ismét halálos áldozatokat is követelő összetűzésre került sor a határzónában. Kína keleti partjainál szintén évszázados vita zajlik a Tiaojü- (japánul Szengaku-) szigetek birtoklásáról. Az öt kis sziget és három szikla jelenleg japán ellenőrzés alatt áll, de Kína (és Tajvan) is igényt tart rá. A szigetek feletti szuverenitás megszerzésének ügye ma is a japánellenes nacionalista propaganda egyik fontos eleme. 2012-ben a szigetek japán állami ellenőrzésének hírére Japán-ellenes tiltakozási hullám söpört végig Kína nagyvárosain. Még a budapesti Japán Nagykövetség előtt is voltak tüntetők. A harmadik terület, ahol Kína több szomszédjával, sőt az Amerikai Egyesült Államokkal is konfliktusba került, a Dél-kínai-tenger szigetvilága. Kína 1992 óta hivatalos térképe a térséget egy U alakú szaggatott vonallal a népköztársaság részeként ábrázolja. A térképről, amelyre hivatkozva Kína újabban mesterséges szigeteket és haditengerészeti támaszpontokat épít, az ENSZ Nemzetközi Tengerjogi Bírósága 2016-ban kimondta, hogy a nemzetközi tengerjoggal nem összeegyeztethető. Az Egyesült Államok a kínai befolyást nem ismeri el, és mivel nemzetközi vizeknek tekinti a térséget, rendszeresen odaküldi a hadiflottáját.

A „kínai” fogalomnak tehát erős területi-politikai vonatkozása van. A „kínai” azonban etnikai tartalmat is jelöl. A Kínában élő emberek magukat egyrészt Kína mint politikai egység részének tekintik, és ebből következően kínaiként határozzák meg magukat, miközben identitásuk fontos része, hogy a lakosság több mint 90 százalékát kitevő han kínai mellett a további 55 államalkotó etnikum valamelyikének tagjai. A különböző etnikumok békés együttélésére és a közös történelmi múltra való hivatkozás a soknemzetiségű kínai nemzetállam képének kialakításán dolgozó politikai propaganda egyik legfőbb feladata. A folyamatban szerepet játszanak a nemzetiségként, nemzeti kisebbségként számon tartott etnikumok sokszor amatőrként, önszorgalomból történetírással foglalkozó elitjei is, amelyek a közös múlt kutatásával és bizonyításával valós vagy elképzelt központi hatalmi elvárásnak akarnak megfelelni.


Sárközi Ildikó Gyöngyvér: A történet folytatódik. Nemzetépítés, történetírás és örökségesítés Kínában

Sárközi Ildikó Gyöngyvér, a BTK Néprajztudományi Intézet tudományos munkatársa tanulmánya azt vizsgálja, hogy a sokszínűségében egységes kínai kultúra ápolását, sok esetben a helyi hagyományok megteremtését célzó központi törekvés az elmúlt évtizedekben miként kapcsolódik össze az UNESCO által kezdeményezett kulturális világörökség programmal. A szerző a sibék – egy Hszincsiangban élő 190 ezres etnikai kisebbség – példáján azt mutatja be, hogy a közös nemzeti történelem megteremtésének fontos része a Kína határain belül élő, nemzeti kisebbségként számon tartott etnikumok saját történelmének megkonstruálása és egybegyúrása.

050 1024x768A Chabucha’er Sibe Autonóm Járás Hetedik falujának nyugdíjas sámán-tánccsoportja próba közben (Xinjiang, 2012. Sárközi Ildikó Gyöngyvér felvétele)

Tanulmányának központi fogalma az örökségesítés, az a folyamat, amelynek során a hatalom birtokosai a kulturális örökség fogalmát használják fel a kulturálisan sokszínű, de politikailag egységes kí- nai nemzet tudatának és ezzel a politikai rendszer legitimációjának erősítésére. Sárközi megfogalmazásában:

„A hagyományok örökségesítése, az örökség meg- őrzésének gyakorlata beágyazódott a hazaszeretet retorikájába, a kommunista rezsim saját ideológiájához és hatalmának legitimálásához igazítva a kulturális diverzitás eredetileg univerzális diskurzusát”.


Bellér-Hann Ildikó: Ujgur identitásnarratívák Kínában a „reform és nyitás” időszakában 

Sárközi Ildikó Gyöngyvérhez hasonlóan Bellér-Hann Ildikóa Koppenhágai Egyetem (University of Copenhagen, Department of Cross-cultural and Regional Studies) docense is azt kutatja, hogy milyen szerep juthat a nem han etnikumoknak az egységes kínai nemzet létrehozásában. Bellér-Hann tanulmánya, amelynek helyszíne szintén Északnyugat-Kína, a közel 11 milliós ujgur etnikum önmeghatározásának lehetőségeivel és problémáival foglalkozik. Az ujgurok török nyelvet beszélő muszlimok, akik máig meg- őrizték saját nyelvüket, vallásukat, kultúrájukat, és büszkék a kínaitól független történelmükre. Az ujgur múlttal való foglalkozás az elmúlt két évtizedben a vallási fanatizmussal összekapcsolódó terror világméretű terjedésével új megvilágításba került. A kínai állam a nemzetközi terrorizmus és az iszlám fanatizmus elleni fellépésre hivatkozva a brutalitástól sem retten vissza az állítólagos ujgur szeparatista törekvések visszaszorítása és az ujgurok asszimilálása érdekében. Az elmúlt években bejárta a világsajtót, így Magyarországra is eljutott a Hszincsiang Ujgur Autonóm Területen létrehozott átnevelőtáborok és a szüleiktől elszakított ujgur gyerekek számára épített bentlakásos intézetek híre. A hatalom börtönszerű körülmények között tart százezreket, szigorúan bünteti az anyanyelvhasználatot és az iszlám gyakorlását. Bár erőszakos eszközökkel nehéz megszerezni a központi hatalom iránti lojalitást, a hazaszeretetre nevelés itt is fontos szerephez jut.

A vangok palotajanak rekonstrukciojaA vangok palotájának (re)konstrukciója. Fotó: Xavier M. Jubier.

Míg Sárközi azt tárgyalja, hogy „a történetírás és az örökségesítés hogyan vált a leszármazás ideológiája által átitatott nemzeti egységről és a kulturális diverzitásról alkotott elképzelések manipulálásának kiszolgálójává”, Bellér-Hann a helytörténetírás nagy nemzeti keretbe foglalásának kérdéseivel foglalkozik. Egy kelet-hszincsiangi oázis, Kumul példáján keresztül vizsgálja a hivatalos történetírás, a szájhagyomány és a helytörténet kapcsolatrendszerét az 1980-as évek elejétől a represszió fokozódásáig, 2016-ig. A szerző szövegalapú kutatásai és terepmunkája alapján, a helytörténet sajátos értelmezését adva kifejti, hogy szükségesnek tartja a „nagy történetet” bemutató nacionalista (a sokszínűségében is egységes kínai nemzet szempontját hangsúlyozó) és etnonacionalista (de mivel szájhagyományra épülő, ezért szükségszerűen töredékes), „kétpólusú” történetírás mellett a „kis történeteket” elmesélő helytörténet bevonását is az ujgur identitástudat alakulásának vizsgálatába.


Révész Ágota: A pekingi opera mint a nemzetépítés eszköze Kínában

A kínai vezetés számára különösen fontos, hogy érzelmi kötődést teremtsen az emberekben lakóhelyük (falujuk, városuk, tartományuk) kultúrája iránt, és ezzel a kis közösség tagjaiként a nagy egész lojális részét hozza létre belőlük. Révész Ágotaa Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Keleti Nyelvek és Kultúrák Intézetének adjunktusa, valamint a Technische Universität Berlin Kína Központjának tudományos munkatársa tanulmányának témája a rendszer identitáspolitikájának egyik központi eleme, a pekingi opera, annak is elsősorban a nemzetépítésben, a nemzettudat formálásában betöltött szerepe. Egyrészt az európai színházi kultúrán nevelkedett emberek számára igyekszik érthetővé tenni a kínai színházi hagyományt, másrészt az egységes nemzeti identitás formálása szempontjából vizsgálja a nemzetinek tekintett színjátszási műfaj kialakulását és közelmúltbeli karrierjét. A kulturálisan erős nemzet víziója, vagy éppen a színház összekapcsolása a kínai nemzetnek a jelenlegi vezetés által hirdetett megújulásával, amelyre újabban a „kínai álom” fogalmat használják, alapvetően belső propagandacélokat szolgál. Miközben a helyi kulturális hagyományok, amelyek között eminens helyet foglal el a „sajátosan helyi színezetű” színjátszás, a helyi identitások kialakulását segítik elő, a helyi jelleg hangsúlyozásában benne van az is, hogy Kínában minden színjátszási forma a maga egyediségével együtt is a nagy egészhez tartozik. Hszincsiang Révész Ágota tanulmányában is megjelenik. A kontextus itt az, hogy a népköztársaság megalakulását követően a „kulturális gyarmatosítás” jegyében, a nemzeti egységet erősítendő, a tömegekhez a pekingi dialektusban szóló színházat a központból igyekeztek eljuttatni a „vadnyugatra”, az ország „civilizálatlan” részeibe.

Mei Lanfang 1961A Színházi Lap Mej Lan-fangot kondoleáló 1961. augusztusi dupla száma

A pekingi opera különleges szerepét az is mutatja, hogy a kulturális forradalom őrületének idején országszerte összesen nyolc mű kerülhetett színpadra, közülük öt a pekingi opera eszköztárát használó forradalmi opera volt. Hogy mennyire népszerűek voltak ezek a művek a fiatalok körében is, jól illusztrálja az alábbi törté- net. Amikor 1989 őszén Révész Ágotával együtt a Pekingi Nyelvi Főiskolán tanultam, a főiskola színháztermében bemutatták A Tigris-hegy visszafoglalása című forradalmi opera filmváltozatát. Éppen a Tienanmen téri vérengzés után voltunk, a főiskola elsőéves hallgatóit néhány hétre vidékre küldték ideológiai képzésre, és lehettek a nézők között olyanok is, akik a meggyilkolt társaikat, barátaikat, rokonaikat gyászolták. Mégis, amikor a japánellenes háború után játszódó történetet nézték, a fiatalok valami egészen furcsa tudatállapotba kerültek. Együtt énekelték a fő- hőssel az egyébként technikailag meglehetősen nehéz áriákat, hangosan, úgy, hogy zengett az egész terem, az áriák végén pedig nagyot nevettek. Megvolt a közös élmény, megvolt a felszabadult éneklés öröme, de megvolt az önreflexió is.


Trebitsch Péter – Feng Lijuan: A Japán-ellenes háború emlékezete mint a hatalmi legitimáció forrása a Kínai Népköztársaságban

Trebitsch Péter újságíró, az MTI volt pekingi tudósítója és Feng Lijuana Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Keleti Nyelvek és Kultúrák Intézete oktatója tanulmánya a Japánnal szemben vívott háború emlékezete példáján azt vizsgálja, hogy miként járul hozzá a közös ellenségkép a kínai nemzeti öntudat erősítéséhez és a Kínai Kommunista Párt (KKP) hatalmának legitimálásához. A szerzőpáros az első világháborútól napjainkig tekinti át a japánellenesség történetét. Betekintést nyújt a jelenség mélyrétegeibe a diplomáciai vitáktól a KKP hazafiasságra építő politikáján és az állami propaganda által gerjesztett indulatokon át egészen a társadalom jelentős részét közvetlenül érintő, egyéni és családi sérelmekre visszanyúló személyes ellenszenvig. Saját élmények alapján mutatják be az emlékezés helyeit, sőt a japánellenes online mozgósítás részleteit is. Céljuk annak feltárása: „hogyan, milyen sikerrel és hatásfokkal dolgozik az új idők emlékezetgyára, és hogyan szolgálja a történelmi emlékezet, benne a múzeumok és a rendszeres hivatalos megemlékezések koncentrált ismeretterjesztése a KKP uralmát”. Részletesen elemzik a pragmatikus politizálás és az egyéni és közösségi sérelmekre, valamint az önbecsülésre és nemzeti büszkeségre egyaránt épülő, de olykor a pártállami propagandagépezet révén mesterségesen is szított, évszázados japánellenesség viszonyát. Munkájuk nagy értéke, hogy ezzel árnyalják azt a magyar közvéleményben is uralkodó, leegyszerűsítő véleményt, amely Kínát kizárólag a kommunista párt elnyomó diktatúrájaként mutatja be.

trebitsch4 731Épületrom a japán császári hadsereg biológiai és kémiai kísérleteket folytató 731-es egységének egykori telepén. Trebitsch Péter felvétele.

A hazafias és egyre öntudatosabb tömegek – és közhely ugyan, de az 1,4 milliárdos Kínában valóban milliós tömegekről beszélhetünk – cselekvő részesei a rendszerint központilag elindított kampányoknak. Amikor a nemzeti érdek úgy kívánja, a politika és a propaganda nem élezi az ellentéteket, sőt inkább igyekszik tompítani azokat. Az elsősorban a hazai közvéleménynek szóló propaganda, az „emlékezetgyár” azonban napirenden tartja az ellentéteket, hogy szükség esetén ismét felkorbácsolhassa az idegenellenes érzelmeket. Egy-egy mozgósító kampány során a hatósá- goknak csak arra kell ügyelniük, hogy ellenőrzésük alatt tudják tartani a népharag megnyilvánulásait. A véleményformáló lakosság részéről az igazodás elkerülhetetlen, és a hatalom meg is követeli azt. És ha a hatalom birtokosai úgy érzik, hogy uralmukat veszély fenyegeti, habozás nélkül az állami erőszakhoz fordulnak.


Száva Borbála: Az Angkori Birodalom emlékezete és a khmer nemzeti identitástudat alakulása

A lapszám hatodik tanulmányában Száva BorbálaPhD, Délkelet-Ázsia-kutató a modern khmer nemzeti identitástudat és a kambodzsai nemzetépítés kérdésével foglalkozik. Azt kutatja, hogy a történelem folyamán milyen szerepet játszott a nemzeti identitás alakulásában a dicső múltat szimbolizáló Angkori Birodalomhoz való viszony. A khmer nacionalizmus és a modern kambodzsai nemzettudat kialakulásában az első lökést a francia gyarmatosítás elleni küzdelem adta meg. Éppen a gyarmattartók khmer régmúlt iránti érdeklődése keltette fel az igényt az önmeghatározás megfogalmazására, a nemzeti nyelv megteremtésére és a kulturális örökség rendszerezésére. A franciák az Angkor-kutatás támogatásával saját nagyhatalmi érdekeik szerint cselekedtek, tevékenységük mégis hozzájárult a khmer történelmi tudat és nemzeti művészet kialakításához. Angkorvat a második világháború után minden korszakban szimbolikus szerepet kapott. Norodom Szihanuk király hatalmának legitimálásához párhuzamot vont maga és az Angkori Birodalom uralkodói között, és a hatalmát megdöntő katonai puccs vezetője, Lon Nol is a khmerség gyökereként tartotta számon Angkort.

angkorvatAngkorvat főszentélye. Száva Borbála felvétele, 2018.

A tanulmányból megtudjuk, hogy még Pol Pot nemzeti hagyományt pusztító rémuralma idején is sikerült Angkort példaképpé emelni – akkor éppen a jól szervezett öntözőrendszerekre és a rizstermesztés fejlettségére, illetve a monumentális épületegyüttest felépítő kizsákmányolt emberek kemény munkájára hivatkozva. A Vörös Khmer-rezsimet Kambodzsa vietnámi megszállása, majd polgárháború követte. Az Angkori Birodalom emlékezete és az 1992 óta világörökségként elismert Angkorvat az 1990-es évektől kezdve lassan visszatérő „normalitás” keretei között továbbra is központi szerepet tölt be a kambodzsai nemzetépítés folyamatában. 

SZEMLE

Zsidó menekültek Sanghajban, 1933–1947* (Mervay Mátyása New York-i Egyetem Történelem Tanszékének doktorjelöltje)

Sanghaj modern kozmopolita nagyváros, a Kelet és a Nyugat különös elegye, a két háború közötti kapitalizmus egyik szimbóluma és a Kínai Kommunista Párt szülővárosa.

Jewish refugees

A kezdetektől fogva bevándorlók célpontja volt, legyenek azok gyarmatosító hatalmak alattvalói, éhínségtől és háborútól űzött kínai parasztok vagy éppen európai menekültek. A szerény provinciális városka a 19. század közepi brit–francia imperialista előrenyomulást követően vált jelentős kereskedelmi lerakattá, majd a 20. század első évtizedeiben valódi globális metropolisszá.
Míg a Jangce-parti világváros külföldiek által igazgatott, területen kívüli negyedei
(settlement) virágoztak, a Középső Birodalom hátországa történelme egyik legturbulensebb időszakát élte át. Az utolsó császári dinasztia összeomlását követő republikánus próbálkozások hadurak véres belharcaivá fajultak, amelyeket rövid évtizednyi viszonylagos stabilitás után japán invázió, majd ismételt polgárháború követett. A Sanghajhoz hasonló, úgynevezett szerződéses kikötők külföldi enklávéi sokáig amolyan örökké változó koloniális szigeteket képeztek az őslakosok tengerében, az üldözött közép- és kelet-európai emigránsok, valamint a japán megszállás kihívásai végérvényesen felforgatták a helyiek korábbi életét. Ebbe a felbolydult világba kalauzolja az olvasót Irene Eber Jewish Refugees in Shanghai 1933–1947: A Selection of Documents című könyve.

*Jewish Refugees in Shanghai 1933–1947: A Selection of Documents. Ed.: Eber, Irene. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 2018. 718 p. (Archive of Jewish History and Culture / Archiv jüdischer Geschichte und Kultur, 3.)


Diktátorok és diktatúrák a Karib-térségben* (Katona Eszter, a Szegedi Tudományegyetem BTK Hispanisztika Tanszékének habilitált egyetemi docense)

Az utóbbi években szép számban jelentek meg Latin-Amerikával kapcsolatos tanulmánykötetek, az egész térséggel vagy csak egy kisebb földrajzi régióval foglalkozó munkák. Ez utóbbi csoport gyarapodott 2020-ban a most ismertetendő, hiánypótló tanulmánykötettel, amely a 2016-ban publikált Tanulmányok a Karib térségről folytatásának is tekinthető. A szerzők közül öten – Dornbach Mária, Horváth Emőke, Lénárt András, Nagy Marcel és Domingo Lilón - a 2016-os kötetben is jegyeztek egy-egy fejezetet, a 2020-as tanulmánygyűjteményben hozzájuk csatlakozott még négy latin-amerikanista: Cselik Ágnes, Csikós Zsuzsanna, J. Nagy László és Nagy Sándor Gyula.

Diktatorok

A szerkesztők, Csikós Zsuzsanna és Horváth Emőke olyan történeti-politikai, illetve irodalmi megközelítésű írásokat válogattak egybe, amelyek a hol szűkebben, hol tágabban értelmezett Karib-térség diktatórikus, autoriter rendszereit és híres-hírhedt diktátorait veszik górcső alá. A szerkesztők szándékát a kötet minden tanulmánya alátámasztja: a karibi régióval kapcsolatos, sokszor egzotikus toposzoktól eltávolodva a diktatúra jelenségét és a diktátor alakját vizsgálják mélyreható elemzéseikben. A régió határait illetően a szerkesztők a 2016-os kötetben már definiált „Nagy Karib-térség” fogalmát érvényesítették most is, s ezzel magyarázható, hogy a többségében a Nagy-Antillákkal (Kuba, Dominikai Köztársaság, Haiti) foglalkozó írások mellett olyan elemzések is bekerültek a kötetbe, amelyek a téma venezuelai és kolumbiai vonatkozásait vizsgálják.

A latin-amerikai diktatúráknak rendkívül gazdag történelmi, politológiai, szociológiai, gazdasági és irodalmi megközelítésű szakirodalma van, és ezekben igen változatos szempontrendszerrel és terminológiával találkozhatunk mind a rezsimek tipológiáját, mind a rendszert irányító „főhős” titulusait illetően. Ez a sokszínűség a könyv tanulmányaiban is észlelhető, és jóllehet mindegyik írás ugyanazzal a témával foglalkozik - így szükségszerűen megjelennek ismétlések, átfedések -, mégsem válik unalmassá az olvasás, mivel a nézőpontok és a megközelítések a felhasznált – olykor közös - szakirodalmon túl mindig tükrözik a szerzők egyéni meglátásait is.

*Diktátorok és diktatúrák a Karib térségben. Szerk.: Csikós Zsuzsanna – Horváth Emőke. Bp., L’Harmattan, 2020. 224 p. 

A Világtörténet 2020/4 borítója itt, a tartalomjegyzék és a bevezető tanulmány itt tekinthető meg.
Rendelési információk itt találhatók.