Március 15. alkalmából „Vérzik szívem értetek, de jobban vérzik hazámért” – Anyák a szabadságharcban: nyilvános elvárások és magánérzelmek című cikkében Fónagy Zoltán, a BTK Történettudományi intézet tudományos főmunkatársa az anyákkal szemben a nyilvánosságban támasztott elvárások, illetve a magánélet valósága közötti ellentmondást vizsgálja 1848/49-es források alapján a Családtörténetek blogon.
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc története a tragikus vég után azonnal nemzeti mítosszá vált. A történelmi vállalkozás résztvevőire ma nem is hozzánk hasonló hús-vér emberekként gondolunk, hanem hősökként, akiket csodálunk, de igazán azonosulni nem tudunk velük. Pedig a hétköznapi élet nyomait őrző forrásokból ismerős érzelmek köszönnek vissza, mint például az anyai aggodalom.
Részlet Fónagy Zoltán cikkéből:
A normák és a gyakorlat
A hétköznapi élet történetét kutató történész számára a források értelmezésekor alapszabály, hogy egyértelmű különbséget tegyen az adott kor normái – az írott és íratlan szabályok összessége –, valamint a társadalmi gyakorlat, a „valóság” között. A kettő ugyanis soha, semmilyen korban és társadalomban nem esik teljesen egybe. (Gondoljunk bele: hiába tekintették a zsidó-keresztény kultúrkörben érvényes normának évezredeken át a tízparancsolatot, mennyire melléfogna egy földönkívüli, ha a kőtáblák olvastán úgy gondolná, az emberek soha nem ölték meg fajtársaikat és nem vették el a mások tulajdonát!)
Honvédtoborzás 1848-ban. Munkácsy Mihály rajzán színpadias gesztusokkal, ám lényegét tekintve hitelesen jelennek meg a nőrokonok érzelmi reakciói
A normák egy része nemcsak a viselkedést, hanem még az érzelmeket is szabályozni kívánja. Ez különösen nehezen megközelíthető terep a történész számára, hiszen rég meghalt emberek érzelmeit nem tudja közvetlenül vizsgálni, mint egy pszichológus a pácienséét. (A szakértelem határaitól most tekintsünk el). Forrásaiból inkább csak azt ismerheti meg, hogy egy bizonyos korban bizonyos csoportban mik voltak az érzelmek megjelenítésének, kifejezésének (reprezentációjának) a szokásai, és hogyan változtak azok.
A következőkben egy konkrét példán vizsgálom norma és „valóság” egymáshoz való viszonyát. A nyilvános beszédet meghatározó véleményvezérek – csaknem kizárólag férfiak – az 1848/49-es szabadságharc idején nagyon határozott elvárásokat fogalmaztak meg az anyai és a „honleányi” szerepekkel kapcsolatban. Ezek az elvárások az egykorú sajtóból, illetve a szépirodalomból viszonylag könnyen rekonstruálhatók. Sokkal nehezebb az „érzelmi gyakorlat” megismerése, de a szórványosan fellelhető személyes jellegű források (főleg levelek) alapján megkockáztathatjuk: a normákat és a társadalmi gyakorlatot ebben az esetben is határozottan meg kell különböztetnünk.
Szeretném ugyanakkor egyértelműen leszögezni, hogy a közbeszéd sztereotípiái és a magánemberi érzelmek közötti szakadék felmutatásával nem kívánom megkérdőjelezni azt az emlékezeti hagyományt, miszerint a magyarság 1848-49-es történelmi jelentőségű tettét széleskörű társadalmi konszenzus tette lehetővé. A privát forrásokban megjelenített anyai érzelmekből általában nem lehet következtetést levonni arra nézve, hogy az érintettek hogyan viszonyultak a „magyar ügyhöz”.
A cikk teljes terjedelmében itt olvasható.
