A II. András király által 1222-ben kiadott Aranybulláról az a kép él a történeti köztudatban, hogy a törvény kiadását a király politikáját, mindenekelőtt szertelen túlzásokba eső birtokadományozásait ellenzők által kirobbantott mozgalom kényszerítette rá a királyra. A mozgalom élén az 1204-ben elhunyt Imre király háttérbe szorított egykori bizalmasai álltak, tömegeit pedig zömmel a függetlenségüket féltő szabad kisbirtokosok biztosították, de számíthatott a mozgalom az egyház támogatására is, mely a király politikájának számos elemét helytelenítette.
A kép több mint száz évvel ezelőtt megjelent történetírói munkákon alapul, melyek valóban úttörő jellegűek voltak a maguk idejében. Az utóbbi másfél évtized kutatásai ugyanakkor olyan eredményeket hoztak felszínre, melyek kiegészítik, pontosítják vagy éppen cáfolják a korábbi elképzeléseket. Ezeket ismerteti írásaiban Zsoldos Attila, a BTK Történettudományi Intézet kutatóprofesszora az Aranybulla kiadása 800. évfordulójának évében hónapról hónapra jelentkező, az intézet Középkori osztálya által útjára indított sorozatban, amelynek eddig két része jelent meg.
II. András 1221 és 1233 között használt aranypecsétjének előlapja (Prímási Levéltár, Esztergom)
A II. András király (1205–1235) által 1222-ben kiadott Aranybulla az első olyan Árpád-kori törvény, melynek szövege oklevél alakjában maradt ránk, megformálása így az oklevélszerkesztés szokásaihoz alkalmazkodik. A szöveg ennek megfelelően követi a kor okleveleinek szokásos formuláit: a fohászt és az oklevél kiállítójának megnevezését és címeinek felsorolását követően a rendelkezések elvi megalapozását szolgáló fejtegetés és a döntés előzményeit feltáró elbeszélés jellemzőit egyesítő bevezető rész következik, mely némi betekintést nyújt az Aranybulla kiadásának előtörténetébe. Az Aranybulla szövegének ezen részlete minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárult annak a történetírói hagyománynak a kialakulásához, mely szerint az Aranybulla a kiadását kikényszerítő, II. András politikájával elégedetlen előkelők és szövetségeseik követeléseinek egyfajta összegzése.
Az Aranybulla intézkedéseit bevezető szöveg első fele valójában a „régi, jó jog” helyreállítására vonatkozó, jól ismert középkori toposzt alkalmazza, félreérthetetlenül utalva a középkori magyar politikai gondolkodás azon, már 1222-ben is réginek számító hagyományára, mely minden jog és kiváltság forrását az államalapító Szent István király (1000–1038) döntéseiben kereste. A lényeg azonban az utolsó mondatban rejlik, mely „egyéb olyat is” ígér, „ami országunk állapotának újjáalakítására tartozik”. Az Aranybulla rendelkezéseinek elemzése alapján dönthető el, hogy az említett többlet valóban az elégedetlenek követeléseit tükrözi-e vagy valami másról van szó.
Az Aranybulla első rendelkezése azzal az intézménnyel kapcsolatos, melyet a történettudomány és a történeti köztudat egyaránt „székesfehérvári törvénynap”-ként tart számon. Hasonlóan Székesfehérvár középkori történetének számos más jelenségéhez, ez is félreérthetetlen kapcsolatban áll Szent István személyével.
A székesfehérvári gyűlés (2. rész)
A magyar krónikáshagyomány szerint Szent István évente többször felkereste az általa alapított egyházakat, s nincs okunk kételkedni abban, hogy ez valóban így is történt: Szent Imre herceg legendája megőrizte például a király és fia egyik pannonhalmi látogatásának emlékét. Az utazások nem csupán jámbor célokat szolgáltak, legalább ennyire hozzátartoztak a hatalom gyakorlásához is. Így nyílott mód arra, hogy egyfelől az uralkodó és kísérete felélje a környék királyi birtokain felhalmozott javakat, másfelől pedig a király személyesen intézze el mindazon ügyeket, melyek az ő döntésére vártak.
Szent Gellért nagyobb legendája további részlettel is szolgál a kérdésre vonatkozóan, amikor elbeszélésének egy pontján megjegyzi:
„történt pedig, hogy midőn Szent István király Fehérvárra érkezett a Boldogságos Szűz évenkénti ünnepének megülésére, az akkori szokás szerint egybehívták az apátokat és a püspököket, hogy e szent ünnepet együtt töltsék ott el” (Almási Tibor ford.).
Más forrásaink szintén megerősítik, hogy a 11–12. század magyar uralkodói országjáró útjaik szervezésekor arra törekedtek, hogy a fontosabb egyházi ünnepeket lehetőség szerint valamely nagyobb egyházban üljék meg, nagyon is hihető tehát, hogy Mária mennybemenetelének napját — azaz augusztus 15-ét — István valóban Székesfehérvárott ünnepelte.
A Gellért-legenda csak a főpapok jelenlétét említi, bizonyosra vehető azonban, hogy a király kíséretében a világi előkelőségek szintén ott voltak, s mivel az ünnep, illetve a király jelenléte aligha nem csábított jelentősebb tömeget a városba, minden feltétel adott volt ahhoz, hogy az egyházi szertartások előtt vagy után világi, azaz kormányzati ügyek elintézésére ugyancsak sor kerülhessen: szűkebb körben a királyi tanács ülésén, szükség esetén a város piacterén vagy éppen a Székesfehérvár melletti szabad térségek valamelyikén. Ha valóban így történt, akkor a következő lépés az lehetett, hogy a székesfehérvári gyűlés időpontját, nyilván István 1083. évi szentté avatását követően valamikor, áthelyezték a szent király ünnepének napjára, azaz augusztus 20-ra, amelynek megülését már az 1092. évi szabolcsi zsinat egyik határozata előírta.
