1971. június 4-én, kereken ötven évvel ezelőtt hunyt el Lukács György, a múlt évszázad egyik meghatározó filozófusa. Az elmúlt ötven évben emlékezete – akárcsak még életében személyének és filozófiájának megítélése – ellentmondások kereszttüzében állt, így Lukácsok sokaságával szembesül az, aki munkássága iránt érdeklődik. Lukács György halálának kerek évfordulója alkalmából Szabados Bettina, a BTK Filozófiai Intézetének tudományos segédmunkatársa emlékezik meg arról, hogyan búcsúztatták el a filozófust ötven éve.
Lukács György portréja 1956. Dresden, Deutsche Fotothek. Fotográfus: Hans-Joachim Koch
Lukács György hosszú élete során számos történelmi eseménynek nem csak szemlélője, de aktív részese is volt, így halála egyben egy korszak lezárulását és kezdetét is jelentette. 1971. június 12-én az Előre (1953-ig Romániai Magyar Szó) című bukaresti kiadású napilap rövid cikkben számolt be a gyászszertartásról (Előre, 25. évf., / 7338. szám). A beszámoló megemlíti, hogy a filozófus a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában lett eltemetve, temetésén a Kádár-korszak meghatározó politikusai képviseltették magukat, többek között Aczél György, Nemes Dezső és Óvári Miklós. Az MSZMP Központi Bizottságának képviselői mellett megjelentek akadémikusok és különböző társadalmi szervezetek is, továbbá őrséget álltak diplomáciai kirendeltségek kultúrattaséi. Az MSZMP KB és az MTA nevében Friss István akadémikus és az MSZMP KB tagja mondott búcsúbeszédet, míg a barátok nevében Déry Tibor író búcsúztatta Lukács Györgyöt.
Munkásmozgalmi Panteon. Fotó: Szabados Bettina
Lukács György a Kerepesi temetőben található Munkásmozgalmi Panteonban való temetése szimbolikus cselekedet is volt a Párt részéről: Lukács, habár életében inkább megtűrt alakja volt a politikai színtérnek, halálában mégis a Párt nagyságai közé sorolták be. A Munkásmozgalmi Panteon hivatalosan 1959-ben jött létre, mikor felavatták a hozzátartozó munkásmozgalmi mauzóleumot[1], azonban a Panteon ma is látható végső formáját csak az 1960 évek közepén érte el. 1971-ben Lukács György sírját a Panteonhoz vezető hősi parcellák között alakították ki. (A hősi parcellák között találjuk többek között a filozófus Fogarasi Béla sírját is, míg a mauzóleumban a filmesztéta, költő és drámaíró Balázs Béla urnáját fedezhetjük fel.) A Munkásmozgalmi Panteon célja egy kultusz- és emlékhely megteremtése volt (uo.), ezért is temették ide a kommunizmushoz köthető jelentős személyeket, mintegy ezzel is megerősítve a Párt identitását, továbbá saját történeti értelmezését.
Lukács György ikonikus temetésének hangulatát Dalos György is megidézi A kulcsfigura című regényében és az újabb kori történelem egyik legkülönösebb temetéseként aposztrofálja:
„[…] A sokezres gyászgyülekezet, amelytől feketéllett a Kerepesi-temető, nem egy, hanem legalább féltucatnyi Lukácsot búcsúztatott.
A menet szélén tipegő, ki-kihagyó lélegzetű tizenkilences veterán nyilván a komisszárra emlékezett, aki a szolnoki fronton agyonlövette a szökevényeket; a nem kevésbé roskatag szobrászművész a műkincseket szocializáló kulturális népbiztost kísérte utolsó útjára; a szovjet lágereket megjárt idős író az előtt a ritka moszkvai magyar emigráns előtt tisztelgett, aki őt, a kiközösített, a lágerből való szabadulása után meg merte hívni egy teára; a német irodalom kissé elsznobosodott professzorát voltaképpen a Thomas Mann iránti kegyelet hozta ide, mert ha hitelt adhatott az akkortájt elterjedt pletykának, a Munkásmozgalmi Panteonban nem mást, mint a »Varázshegy« Naphtáját helyezték örök nyugalomra; az ötvenhatos börtönviselt a Nagy Imre-kormány miniszterének adta meg a végtisztességet, néhány fiatal filozófus pedig a gazdasági reform és a szellemi szabadság szószólóját, s egyben saját mentorát siratta Lukácsban.
S ott vonultak a koporsó mögött az állam képviselői […]. Természetesen ők is hálásak voltak neki […] hogy végre meghalt, tehát többé-kevésbé kiszámíthatóvá, műemlékké és alkalmi idézetforrásá lett. Egyszóval volt ebben a gyászszertartásban valami felemelően történelmi, s ugyanakkor ellenállhatatlanul groteszk.” (Dalos György. 1995. A kulcsfigura. Ab Ovo, Budapest. 75. o.)
Lukács halálával egyben „Lukácsok sokasága”, azaz különböző értelmezések, interpretációk születtek, amelyeket nem csak az aktuális Lukács-kutatás befolyásolt, hanem a kortársak még élő emlékezete vagy éppen Lukács változó emlékezetpolitikai megítélése is.
Lukács György sírja. Forrás: Wikipédia. Fotó: Dr. Varga József
Az 1983-as Az interjú című darabjában Eörsi István író, költő (akinek idén születésének kilencvenedik évfordulójára emlékezünk) ismét életre keltette Lukácsot. A temetést Eörsi sem találta Lukácshoz méltónak:
„[…] [M]icsoda kutyakomédia volt. Az a tömérdek gumibotos munkásőr a temetői sétány két oldalán… Kegyeletes lényükből áradt a tettrekész unalom. Aztán a felirat: »Béka poraira«. Egy kommunista sírján – nem találja abszurdnak?” (Eörsi István. 1989. Az interjú. Lap és Könyvkiadó Kft., Budapest. 7. o.)
A darabban Eörsi megpróbál a Lukács életében felfedezhető töréspontokra végre választ kapni, azonban válasz helyett különböző Lukácsok sorakoznak fel az idealista német magántudóstól kezdve a damaszkuszi úton megtérő munkásvezéren keresztül a politikusig és marxista teoretikusig. Az utókor tehát Lukácsok sokaságát teremtette meg (noha Eörsi az egyetlen Lukácsot akarta faggatni), miközben maga Lukács mindig is gondolkodásának kontinuitását hangsúlyozta.
Az Életrajz magnószalagon című interjúkötet is a mára már idézetté kövült megállapítással kezdődik:
„Én úgy látom, hogy az én fejlődésem nagyon lépésszerű, és azt hiszem, ha megcsinálja az ember, akkor jobb időrendben csinálni, annyira összefüggnek egymással az életrajzomban a dolgok. Így hát tulajdonképpen ott kell kezdeni, ahol kezdődik.” (Lukács György. 1989. Megélt gondolkodás. Életrajz magnószalagon. Magvető Könyvkiadó, Budapest. 88. o.)
Lukács György. Forrás: alchetron.com
Ötven év elmúltával Lukács „kontinuitás-akarásával” ellentétesen a Lukácsok (Lukács-értelmezések) csak még inkább sokasodtak, ahogy azt Sziklai László, a Lukács Archívum egykori igazgatója és a Filozófiai Intézet néhai vezetője egy kerekasztal-beszélgetésben megjegyezte, mindenkinek van egy külön Lukács-ügye.[2]
A kerek évforduló alkalmat adhat arra, hogy Lukács életművét a kontinuitások és diszkontinuitások váltakozásával együtt újragondoljuk, mely az utókor számára egyben kötelesség is. A Lukács-ügyek sokasodása éppen ennek az adósságnak a törlesztését sürgeti, hiszen válhatott Lukács György pártszimbólummá, idézetforrássá, meghaladottá, nemkívánttá, egyetemi tananyaggá, élete és munkássága elválaszthatatlan a huszadik század filozófia- és eszmetörténetétől, egyben történelmétől is.
Szabados Bettina
Kapcsolódó cikk:
Szabados Bettina: Egy „unheimlich”, különös jelenség – Lukács György szépirodalmi megörökítései
A cikkben említett művek listája:
- Apor Péter. 2002. Immortalitas imperátor: a Munkásmozgalmi Panteon születése. In: Aetas: Történettudományi Folyóirat 17:2-3. 179-205.
- Dalos György. 1995. A kulcsfigura. Ab Ovo, Budapest.
- Előre, 25. évf., / 7338. szám
- Eörsi István. 1989. Az interjú. Lap és Könyvkiadó Kft., Budapest.
- Interjú – Az interjúról. In: Eörsi István. 1989. Az interjú. Lap és Könyvkiadó Kft., Budapest. 61-78.
- Lukács György. 1989. Megélt gondolkodás. Életrajz magnószalagon. Magvető Könyvkiadó, Budapest.
A szerzőről:
Szabados Bettina a BTK Filozófiai Intézetének tudományos segédmunkatársa, az ELTE BTK Filozófiatudományi Doktori Iskola hallgatója. Kutatási területe a századforduló eszmetörténete és Lukács György (művészet)filozófiája, valamint 19-20. magyar és német filozófiatörténeti kutatások és szövegkiadások.
Legfontosabb publikációi:
- Halálracionalizálás az irodalomban. A Másik halála Peer Krisztián költészetében. (The Death of the Other. The Realization of Death in the Literature) In: Kharón Thanatológiai Szemle. no. XXV. 2021/1
- Szabados, Bettina – Sautkin, Aleksandr. Intellectual Evolution of Georg Lukács in the Context of Developing Lenin’s Idea of Revolution. In: Filosofija. Sociologija. 2021. T. 32. Nr. 1 (2021)
- The Philosopher as a(n Anti-)Hero. The Literary Representations of Georg Lukács. In: Mester, Béla; Smoczyński, Rafał (szerk.) Lords and Boors – Westernisers and ‘Narodniks’: Chapters from Polish and Hungarian Intellectual History. Budapest: Gondolat Kiadó.(2020)
Teljes publikációs lista itt érhető el.
[1]vö. Apor Péter. 2002. Immortalitas imperátor: a Munkásmozgalmi Panteon születése. In: Aetas: Történettudományi Folyóirat 17:2-3. 179. o.
[2] vö. Interjú – Az interjúról. In: Eörsi István. 1989. Az interjú. Lap és Könyvkiadó Kft., Budapest. 62. o.
