Az Országház hatalmas épülete rendkívül nagy számú szobrot rejt magában. Közülük a legtöbb magyar uralkodókat és államférfiakat ábrázol: a homlokzaton a magyar vezérek és királyok teljes galériája sorakozik. A kupolacsarnokba – mint egyfajta nemzeti panteonba – a millenniumi kor ideálját követve a 16 legjelesebb történelmi személyiség szobrát helyezték. Sisa József, a BTK Művészettörténeti Intézet tudományos tanácsadója, az Országház kiadás előtt álló nagymonográfiájának szerkesztője és egyik szerzője e szobrok történetét villantja fel, kiemelve a kupolacsarnok egyik királyszobra, II. András alakja körül kialakult vitát.

Az Országház külsején és belsejében a szobroknak leginkább történeti illusztrációként és építészeti dekorációként, nem pedig egyedi műalkotásként kellett szolgálniuk. A homlokzaton viszonylag kis méretűek és az architektúrába simulnak vagy ahhoz idomulnak; a kupolacsarnokban szerepük ennél hangsúlyosabb. Valamennyiük kialakításánál azonban a lehetséges történeti hűség volt a legfőbb szempont, amire az Országház Építési Végrehajtó Bizottsága és a meghívott történész szakértő, dr. Pauler Gyula országos levéltárnok ügyelt. Jellemző módon a szoborbizottságban szobrászművész nem kapott helyet.

orszaghaz szobor 2A kupolacsarnok színtervének részlete a királyszobrokkal

Az épület tervezője és a kivitelezés művezetője, Steindl Imre a megbízása értelmében minden részlet felett diszponált. El tudta érni, hogy ízlése és akarata ne csak az architektúra és a dekoráció, hanem a szobrászat területén is érvényesüljön. Ő a szoboralakokra – ellentétében a festményekkel és falképekkel – nagy hangsúlyt fektetett. E tekintetben az ambíciói szinte túlzottak is voltak. 1888-ban, amikor az építkezés épphogy elkezdődött és a részleteket még nem határozták meg, a sajtóban minden bizonnyal Steindl nyilatkozata alapján ezt közölték:

„A díszítésre nem kevesebb, mint 450 allegorikus alakra és szoborra van szükség. Magyarország királyai mellett szoborban szemlélhetjük az országházon a törvényhatóságokat, a nagy eszmék allegóriáit.”

Ha az épületen és az épületben ilyen rendkívüli számú szobor végül nem is kapott helyet – a végső szám 90, illetve 162, tehát összesen 252 lett –, a nyilatkozatból az építész szándékai egyértelműen kiolvashatók.

A parlamenti szobrokról az országgyűlés hivatalosan csak 1895-ben értesült, amikor már azok nagyban készültek. A hír rögtön vita tárgya lett, ki-ki pártállásának és politikai meggyőződésének megfelelően reagált. Ugron Gábor ellenzéki képviselő kifogásolta, hogy II. József szobrát is fel akarják állítani, holott ő soha nem koronáztatta magát magyar királynak, és uralkodása idején az ősi alkotmányt „elnyomta és eltiporta”. Mások arra emlékeztettek, hogy a türelmi rendelet viszont pozitív intézkedése volt, amivel minden hozzászóló egyetértett. Pulszky Ágost azt javasolta, hogy ne politikai, hanem történeti szempontból ítéljék meg a kérdést, és minden, magyar trónt elfoglaló uralkodó szobra legyen ott az épületen. A legmesszebb Herman Ottó függetlenségi párti képviselő, zoológus és néprajzkutató merészkedett, alapjaiban megkérdőjelezve a királyszobrok jogosságát az Országházon:

„én egyetlen egy uralkodónak szobrát sem tartom a parlament épületére valónak, hanem azoknak a szobrát, akik a magyar parlamentarizmust megteremtették”. Meg is mondta, kik lennének ők: „Hát a magyar parlamentnek igazi megalkotói, Kossuth Lajos és kortársai”.

Felvetése nem talált visszhangra, a magyar forradalom és szabadságharc vezetőjének szobor formában történő szerepeltetése a magyar törvényhozás épületén az adott politikai közegben elképzelhetetlen volt, az uralkodóké viszont evidencia.

orszaghaz szobor 4
A kupolacsarnok

A megbízók eredetileg kőszobrokkal számoltak. Steindl valójában másképp vélekedett, legalábbis a belső szobrokat illetően; számára a színesség és a dekorativitás fontosabb volt a komolyságnál és a monumentalitásánál. Elméletileg a kupolacsarnokba is kőszobrokat szántak, amit az építésznek sikerült horgannyá változtatnia. A Végrehajtó Bizottságnál előadott érvelésében – meglehetősen álságos módon – a szobrászok szerinte bizonytalan képességeire utalt, másrészt technikai okokat sorolt fel:

„A művészeket, kik e szobrokat készíteni fogják, tehetségeikre nézve mind nem ismerem, de tudom, hogy közöttök van olyan, aki, bár bemutatott vázlata a jobbak közé tartozik, valódi vagy még nagyobb arányban szobrot kőben nem készített. Hogy úgy nevezzem, gyakorlati járatlanságból folyólag igen kellemetlen tapasztalatokra jutottam, amikor az illető a vázlatot igen sikerülten készítette el, de a nagyban való elkészítésnél ereje cserbenhagyta, műve nagyon közönséges szintre süllyedt, amely a nem sikerülttől csak egy fokkal különbözött. […] Minthogy e szoboralakok úgyis színezendők lesznek, emellett oly magasan helyezkednők el, hogy hozzájok férni s így azokat megsérteni alig lehet, a színezés pedig sem az éleket, sem a fő vonásokat éppenséggel gyöngíteni vagy rontani nem fogja, nem éppen szükséges más anyagból [mint horgany] való készítésük, annál kevésbé, mert már van a föstésnek oly módja is, mely nélkülözi a míniummal való alapozást.”

Minthogy a középkori uralkodókról nem maradt fel hiteles arckép, a régebb óta hagyományozódó – lényegében fiktív – ábrázolásokat vették figyelembe. Hogy ehhez a megbízók és szobrászművészek pontosan milyen könyveket használtak, az egyik beadványból kiderül. Alapvetően ismeretterjesztő jellegűek, leginkább az ifjúságnak szóló, illusztrált munkák voltak: Joseph Vinzenz Häufler Kleine historische Bilder-Gallerie aus Ungarns denkwürdiger Vorzeit című könyve (1847, későbbi kiadással), a Batizfalvi István és Vizkeleti Béla Magyar vezérek és királyok arczképcsarnoka című műve, (negyedik kiadás 1885) illetve a Dolinay Gyula nevével jegyzett Történelmi arczképcsarnok (negyedik kiadás 1893). A könyvekben ábrázolt vezér- és uralkodófigurák kezükben uralkodói jelvényt vagy fegyvert tartva, gyakran heroikus pózban jelennek meg.

orszaghaz szobor 1Árpád-házi uralkodók arcképei Joseph Vinzenz Häufler munkájából

Az épület belsejének szobrainál egyértelmű, hogy Steindl tervezőként beleszólt alakításukba. A kupolacsarnok ún. színtervén a belső dekoráció részletein kívül öt királyszobrot és kísérőiket is lehet látni. Ez nem a megvalósult állapot rögzítése, attól különbözik az alakok sorrendje és számos részlete. Sokkal inkább előzetes tervvázlat, ahol azonban a figurák – a megvalósulás során bekövetkező kisebb-nagyobb változtatások, pontosítások mellett – egyértelműen azonosíthatók: Könyves Kálmán, II. András, II. Lipót, Szent István, Árpád vezér. Könnyen lehet, hogy a szobrászoknak gúzsba kötve kellett táncolniuk: tulajdonképpen az építész által megadott előképet kellett alapul venniük, azt kellett részleteiben kidolgozniuk. Ez ellen az egyik szobrász, Mátrai Lajos kifogást emelt és eltért tőle. A színterv ugyanis II. Andrást abban a pózban ábrázolja, ahogy az esküre nyitja a száját, míg a szobrászművész esküre emelt kezű alakot formázott. Az esetről az Építészeti Szemle tudósított:

„Hogy az új országház építését vezető Steindl tanár milyen aggódó figyelemmel ügyel arra, hogy a gót stílus egyöntetűsége egy hajszálnyi csorbát ne szenvedjen, arra nézve talán eléggé jellemző, amit egy fővárosi lapban olvastunk. A kupolás csarnokban ugyanis királyaink és hőseink szobrai lesznek elhelyezve. A szobrászok egyike, Mátrai, a II. András szobrát úgy mintázta, hogy a király az aranybullát jelképezve esküre emeli a kezét, de tartásában – Steindl szerint – nincs meg az a nyugodtság, melyet a gótika a szobroktól megkövetel. Hát hiszen ebben igaza van Steindl úrnak. De amikor egy magyar szobrász egy magyar királynak szobrát mintázza és feladatának magaslatán híven akarja feltüntetni a testnek azt a helyzetét, mely a lelki állapotnak megfelel, hát akkor legalább szerénytelenség azt kívánná tőle, hogy az igazságtól eltérve a test tartását ne megfelelő módon a saját inspirációja, hanem a gótika szabályai szerint mintázza. Mit tehet arról a szobrász, ha egy magasztos momentum megtestesítésénél a hőse oly mozdulatokra ragadtatja magát, melyek megegyeznek lelkének akkori állapotával, vérmérsékletével, de a gótika szabályaival nem?”

Steindl javára kell írni, hogy II. András szobra végül Mátrai Lajos elképzelése szerint valósult meg, a király esküre emelt kezével. A szobrász így eltért nemcsak az építész általános elképzelésétől, hanem a színterven rögzített konkrét kompozíciójavaslatától is. Ez volt az egyetlen alak az uralkodói szoborgalériában, amelyiknek kiálló testrész engedélyeztetett.

orszaghaz szobor 3
II. András szobra a kupolacsarnokban

Bár Mátrai Lajos sikerrel vívta meg a harcát, a végeredmény a művészi színvonalat nem befolyásolta. Minthogy a szobroknak egyébként leginkább a történeti hűségnek és valamilyen realizmusnak kellett eleget tenniük, egyéni invenciónak, vagy ahogy az építési iratokban többször szerepelt, „modorosságnak” nem volt helye. A szigorú megkötéseknek köszönhetően a szobrokat mintha egy kéz formálta volna; tulajdonképpen nincs is különösebb jelentősége, melyik alakokat melyik szobrász jegyezte a nevével. Az uniformizált és (hiper)realista homlokzati, valamint a belső szoboralakok ilyen szempontból lényegében egyneműek lettek.  

Sisa József

Sisa JózsefSisa József a BTK Művészettörténeti Intézet tudományos tanácsadója, kutatócsoport vezető. Kutatási területe a 19. század építészete, a neogótika, a kastélyépítészet, a magyar építészet külföldi kapcsolatai és a kertművészet.

Legfontosabb publikációi:

The Architecture of Historic Hungary (szerk. Dora Wiebensonnal). MIT Press, Cambridge, Mass. – London, 1998.

Kastélyépítészet és kastélykultúra Magyarországon. A historizmus kora. Vince Kiadó, Budapest, 2007.

A magyar művészet a 19. században. Építészet és iparművészet (szerk.). MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont – Osiris Kiadó, Budapest, 2013

Publikációinak egy része digitalizált formában ezen a linken érhető el.