Dohnányi Ernő, a zeneszerző, zongoraművész, karmester és pedagógus a 20. század egyik legsokoldalúbb muzsikusa volt, aki intézményvezetőként a két világháború között a magyar zeneélet egyik legbefolyásosabb figurájának számított. Hogy neve egészen a közelmúltig mégis feledésbe merült, annak számos, egymással összefüggő oka van. A Zenetudományi Intézetben 2002 óta kutatják életművét, jelenleg a 20–21. Századi Magyar Zenei Archívumban, jelentős nemzetközi eredményekkel. Dohnányi Ernő július 27-én lenne 143 éves – pályáját Kusz Veronika, a BTK Zenetudományi Intézetének tudományos főmunkatársa mutatja be.


g08Dohnányi portréja (Vajda M. Pál felvétele), 1927 (a Dohnányi Archívum gyűjtése, Dömötör Margit ajándéka). Forrás: zti.hu

1946 elején, a második világháború végét követő zűrzavaros időszakban terjedelmes cikk jelent meg Dohnányi Ernőről a Szabad Szó című napilap hasábjain. Szerzője a következőképp foglalta össze mindazt, ami az egy évvel korábban, 1944 novemberében Ausztriába távozott Dohnányi Ernő körül hazájában zajlott:

„Szándékosan hallgattunk mindezideig. Nem akartuk, hogy a német és nyilas világ összeomlását követő hónapok háborgó hangulat-hullámai messzibbre sodorják őt a kelleténél. Most azonban írnunk kell róla. Az a hír járja, hogy hamarosan hazajön, fontosnak tartjuk hát, hogy megérkezése előtt, mintegy megelőzve a személye körül bizonyára kitörő heves harcot, mi is leszögezzük véleményünket.

Dohnányi Ernő neve igen előkelő hangzású a magyar és a külföldi zenei életben. Zeneszerzői, karmesteri és zongoraművészi képességeinek mértékéről és arányairól lehet vitatkozni, tagadni azonban a képességeket – ostobaság volna. […] A zenepolitikus Dohnányiról azonban korántsem vagyunk ilyen jó véleménnyel. Évtizedeken át megszállva tartotta a magyar zenei élet legfontosabb őrhelyeit: a Zeneakadémiát, a Rádiót és a Filharmóniát. Nem az álláshalmozás a legfőbb vádunk ellene, hanem az, hogy mindezeket az állásokat hanyagul töltötte be. Dohnányi káprázatos fölénnyel, könnyedséggel, szinte lezser módon muzsikál; a művészet alig jelent számára munkát. Hivatalainak betöltésénél sem tagadta meg önmagát: éppoly kevéssé volt hajlandó a munkának alávetni magát. Dohnányi Ernő olyan nagy művész, hogy saját zsenialitásából folyó könnyed életstílusát el kell fogadnunk, és meg kell bocsátanunk. A legélénkebben helytelenítjük azonban, ha egy ilyen egyéniség intézmények, emberek sorsát irányítja! […]

Egyetértünk azokkal, akik Dohnányi Ernő nevét levették a háborús bűnösök listájáról. Dohnányi valóban nem volt sem fasiszta, sem németbarát. […] De […] a „liberális” gondolkodásúnak ismert Dohnányi súlyosan hibás ezekben a dolgokban.”[i]

A szöveg szerzője, Járdányi Pál – a Kodály-iskola legfiatalabb nemzedékének tagja s maga is Bartók és Kodály nyomdokain járó zeneszerző, népzenekutató – mindössze huszonhat esztendős e sorok írásakor. Miként fordulhatott elő, hogy Dohnányiról, a világhírű muzsikusról, aki néhány éve még „a magyar zenei élet legfontosabb őrhelyei”-t foglalta el, s akit a magyarországi sajtó nemrég még feltétlen tisztelettel, sőt hízelkedéssel vett körül, most ilyen szigorú szöveg jelenhet meg egy kezdő muzsikus tollából? Ráadásul hozzá kell tenni: Járdányi írása még a Dohnányi számára legkedvezőbb kicsengésű véleménynyilvánítások közül való. A humánus gondolkodásáról és jó politikai érzékéről híres ifjú zeneszerző erélyessége valószínűleg nemcsak Dohnányinak, hanem az ő támadóinak is szól, és a tisztánlátásért küzd. A kérdést tehát helyesebb volna úgy feltennünk, miként fordulhatott elő, hogy 1946-ban a legjobb, amit leírhatnak Dohnányiról a magyar újságok, az lehet: esetleges hazatérése esetén „vigyázzunk, nehogy elkalandozzon újra a zongora mellől a zenepolitika vizeire”?

g07Dohnányi zongorázik, 1927 (a Dohnányi Archívum gyűjtése, Lajos Judit hagyatéka)Forrás: zti.hu

A kérdés megválaszolásához legalább három évtizedet kell visszaugranunk az időben: 1915-ig, amikor is a nem egész negyven esztendős Dohnányi, a berlini Zeneművészeti Főiskola professzora úgy döntött, hazatér Magyarországra (itt kell megjegyezni, hogy a Szabad Szó értesüléseivel szemben a második világháború után soha nem merült fel benne a hazatérés lehetősége). Tudni való, hogy az 1915-öt megelőző időszakban az 1877-es születésű Dohnányi lényegében a világjáró virtuóz zongorista–zeneszerzők életét élte. A „virtuóz” jelző persze az ő esetében csupán zongorajátékának elementáris voltára értendő, hiszen szofisztikált repertoárja és saját műveinek zenei igényessége nem a talmi sikerek útján vezette.

Húszévesen, 1897-ban rendezett nemzetközi bemutatkozó estjein, melyeken – jellemző módon – többek közt Beethoven- és Schumann-szonátákat, Brahms Händel-variációit és Liszt h-moll szonátáját is eljátszotta, ugyan nem jelentettek igazi áttörést, ám az egy évvel későbbi angliai debütálás már elsöprő népszerűséget és anyagi sikert hozott. A következő évadban, 1900 márciusában mutatkozott be az Egyesült Államokban, s itt megismétlődött, ami Londonban: fergeteges népszerűségére való tekintettel ügynökei spontán meghosszabbították turnéját. A következő években londoni, illetve bécsi középponttal különböző angol, skót, német, cseh, lengyel, holland, dán, norvég városokban koncertezett évente átlagosan 50-60 alkalommal. Zeneszerzőként is hasonló lendülettel indult: a budapesti Zeneakadémia növendékeként, majd pályakezdőként nemcsak rangos kompozíciós pályázatokat nyert, de az első opuszszámot viselő kompozícióját Brahms is nagyra értékelte – igaz, a híres anekdota, miszerint a német mester azt mondta volna a c-moll kvintettről –

„Magam sem tudtam volna jobban megírni”

– ebben a formában valószínűleg nem állja meg a helyét. E korszakban írott műveit, például a vonóstrióra készült Szerenádot (op. 10), zongora-rapszódiáit (op. 11) vagy Gordonkaversenyét (op. 12) ma is igen kedveli a közönség.

A muzsikus-titán 1905-ben nagyvonalú ajánlatot kapott Berlinből, Európa egyik zenei központjából. S bár ezt követően kifogástalanul ellátta az ottani Zeneművészeti Főiskola által megkövetelt tanítási feladatát és aktívan részt vett a város zeneéletében, tulajdonképpen ebben az időben is meglehetősen szabadon mozgott (többek közt Svédország, Oroszország, Spanyolország is megjelent úti céljai között). Családi élete – két kisgyermeke volt ekkor már – nem viselte jól ezt a függetlenséget. Így aztán nemcsak az első világháború kitörése, hanem első, fiatalon köttetett házasságának felbomlása is szerepet játszott abban, hogy tíz év múlva elhagyta Berlint. Budapestre már azzal a Galafrés Elsával érkezett, aki a szerző Pierrette fátyola (op. 18) című pantomimját sikerre vitte, s aki később második felesége lett. Kettejük szerelmének születését, egymásért vívott harcát – legalábbis Galafrés értelmezése szerint – a második zongoraötös (op. 26) mollból dúrba forduló hangulati ívében is nyomon követhetjük. Hogy lehet-e ilyen direkt összefüggésben a darab, egyébként az életmű egyik csúcspontja, a szerző egyik legintenzívebb érzelmi krízisével? Elképzelhető; és a berlini évek második felében keletkezett műveken – gondoljunk a Zongora–hegedű szonátára (op. 21) vagy az 1. hegedűversenyre (op. 27) – általában is valamiféle nyugtalanság érezhető. Dohnányi emblematikus kompozíciója, a briliáns Gyermekdal-variációk (op. 25) persze látszólag nem erről árulkodik, de a maga finom paródiáival és allúzióival mintha mégiscsak egy korszak, a 19. századi nyugati zenetörténet lezárásaképp készült volna.

g05Dohnányi második feleségével, Galafrés Elsával, 1914 (Szlabey-hagyaték)Forrás: zti.hu

Az 1915-ös év meg is hozta tehát a változást Dohnányi életében, előadó- és alkotóművészetében. A budapesti zeneélet örömmel fogadta: a szakma és a közönség fel tudta mérni nagyságát, hiszen nem olyan rég még mint a Zeneakadémia kiemelkedő tehetségét ünnepelték, aztán évről-évre felbukkant néhány hangverseny erejéig, sőt többször felmerült a neve mint leendő zeneakadémiai tanáré, mi több, az Opera igazgatójáé. Nemsokára valóban a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára lett, ahol berlini tapasztalatai alapján a zongoraoktatás, illetve a teljes intézmény átalakítására való reformjavaslattal állt elő. A meglehetősen vaskalapos tanári kar hevesen elutasította az intézmény átláthatóbb és színvonalasabb működése érdekében kidolgozott javaslatokat, azaz például kötelező tananyag és kötelezően használt kottakiadások, továbbá a magánvizsgák és komplikált osztályrendszerek eltörlését. Dohnányit valószínűleg reformterve megvalósításának lehetősége csábította a Tanácsköztársaság Zenei Direktóriumában való részvételre – egyébként Bartókkal és Kodállyal közösen. Ez paradox módon leghatározottabb politikai szerepvállalásának tekinthető, s következményeképp az újabb kurzus bukása után kialakuló zűrzavaros hónapokban zeneakadémiai igazgatói kinevezését visszavonták, csak 1928-ban tért vissza tanítani az intézménybe.

Ami ezután következett, tudniillik hogy Dohnányi a fennálló politikai kurzussal való hűvös kapcsolata, szerény zenei lehetőségei és a folyamatos külföldi csábítás ellenére Magyarországon rendezkedett be, azt Vázsonyi Bálint, Dohnányi első monográfusa egyértelműen és szenvedélyesen valamiféle hősies önfeláldozásként interpretálja.[ii]

Kétségtelenül felmerül egy ilyen olvasat, elég csak rápillantani koncertjeinek listájára: 1918-tól 1921-ig az európai és amerikai nagyvárosok sokasága helyett szinte kizárólag Budapest, majd különféle magyar vidéki városok jelennek meg – az 1920/21-es évadban évente közel száz alkalommal lépett fel. Emiatt írhatta Bartók Béla a Musical Courier-nak szóló beszámolójában ez idő tájt:

„Budapest zenei élete ma egyetlen névben foglalható össze – Dohnányi Ernő nevében”.[iii]

A Vázsonyi által hangsúlyozott „hazafias kötelesség”, a speciális bel- és külpolitikai és személyes helyzet mellett azonban egy tovább tényező jelentősen befolyásolhatta Dohnányi maradását: 1919 februárjában ugyanis nemcsak a Zeneakadémia igazgatójává, de a Filharmóniai Társaság elnök-karnagyává is kinevezték, s ezt a pozícióját az újabb politikai változások után is meg tudta tartani. A magyarországi zeneélet vezető zenekara élén Dohnányi a műsortervek összeállításában, a vendégművészek meghívásában, külföldi turnék rendezésében, valamint a koncertek vezénylésében, illetve olykor zongoraversenyek előadásában vett részt – 25 évet töltött pozíciójában, mely valószínűleg a legkedvesebb ilyen feladat lehetett számára.

g09Dohnányi és a Filharmóniai Társaság Zenekara az együttes fennállásának 75. évfordulóján, 1928 (a Dohnányi Archívum gyűjtése, Váczi Aida ajándéka). Forrás: zti.hu

A Filharmóniai Társasággal való kapcsolat az első, de korántsem a legdöntőbb lépés volt azon az úton, mely utóbb Dohnányi politikai megvádolásával végződött. Az 1920-as évek első két harmadában még bizonyos tekintetben folytatta az első világháború előtt jellemző életstílusát, amennyiben például 1921-től 1927-ig évről-évre hónapokat koncertezett az Egyesült Államokban. A magyar kulturális kormányzattal való fordulatra 1927-ben került sor, amikor is 50. születésnapja és zenei pályafutása 30. évfordulója tiszteletére a kulturális kormányzat is felköszöntötte és 50.000 pengőt ajánlott számára egy szabadon választott kompozícióra. Az amerikai turnék során összegyűjtött – s egyébként meglehetős lazasággal kezelt – vagyon ezzel az ajándékkal együtt lehetővé tette, hogy Dohnányi életében először saját otthon építésébe kezdjen: a nagyszabású Széher úti villa nemcsak társadalmi státusát, hanem a letelepedés, megállapodás gesztusát is jelezte az immár ötvenéves művész részéről. Egy közös hangverseny keretében látványos kibékülésre került sor korábbi zeneakadémiai ellenfelével, a kurzushű Hubay Jenővel is, ami szintén mintha csak a fordulópontot jelezte volna: de legalábbis Dohnányi és a hivatalos körök határozott közeledését. Ezt követően egymást követték a fontos szereplések és pozíciók: 1928-tól a Zeneakadémiai tanára és a zongora tanszak vezetője, ugyanezen évtől a meginduló Magyar Rádió állandó szereplője lett; 1931-ben kinevezték a Rádió zenei igazgatójává (más megfogalmazásban: Magyar Rádió Zenei Osztályának vezetőjévé); 1934-től pedig a Zeneakadémia főigazgatója lett.

A Horthy-korszak második felében tehát kétségkívül Dohnányi Ernő volt Magyarország zeneéletének legtekintélyesebb és legnagyobb hatalommal bíró figurája. Kérdés persze, hogy ha szakmai szempontok indokolták élre törését – márpedig ezeket aligha vitathatjuk – mennyiben jogos az utókor bírálata. Adódik azonban az ellenpélda: Bartók esete, aki az 1930-as évektől egyre határozottabban és tudatosabban vonult vissza a nyilvánosságtól politikai és humánus meggyőződésből. Bartókot persze kivételes politikai éleslátás jellemezte, és modern művészete természetétől fogva kibékíthetetlen ellentétben állt a konzervatív kurzus elvárásaival. De hogy Dohnányi szakmai szempontból jól látta-e el feladatait a Horthy-éra zenei vezetőjeként? A kérdést csak nagy vonalakban válaszolhatjuk meg, hiszen a korszak feltárására – nemcsak Dohnányi, de az egész magyar zeneélet viszonylatában – még csak mostanában vállalkozott a magyar zenetudomány. Kevés tapasztalatunk híján azonban úgy tűnik, hogy a fejezet kiindulópontjaként idézett cikk bírálatai közül leginkább talán a zeneakadémiai vezetőre vonatkozó kritika lehet jogos.

g19Dohnányi egyik utolsó portérja (McGlynn letéti anyag)Forrás: zti.hu

Érdekes, hogy az egykori alma matere jobbítására vonatkozó terveit oly szenvedélyesen védelmező Dohnányi 15 évvel később nem bizonyult különösen aktív igazgatónak. Persze az is igaz, hogy az egyre szorongattatóbb történelmi szituációban itt lehetett a legkevesebb mozgástere vezetőként. Fontos azonban leszögezni, hogy zeneakadémiai tisztségéről Dohnányi végül a zsidótörvények miatt mondott le – egy ponton túl nem volt hajlandó a diszkriminatív rendelkezések betartására. Járdányi kritikája legkevésbé a Filharmóniai Társaság vezetőjét illetően jogos. Bizonyára meg lehetett volna valósítani egy sokkal inkább az új magyar zenére összpontosító programot a zenekar élén, ugyanakkor a számadatok cáfolják a kortárs zene teljes háttérbe szorítását. Dohnányi nevéhez fűződik többek között 71 Bartók-, 51 Kodály-előadás, fontos bemutatók (pl. előbbitől Csodálatos mandarin-szvit, utóbbitól a Psalmus Hungaricus) és magyarországi bemutatók (pl. Stravinsky: Tavaszi áldozat). A három említett terület közül a legkevésbé talán a Magyar Rádió zeneigazgatójaként végzett munka értékét lehet fölbecsülni. Itt fokozott mértékben kellett Dohnányinak egy széles közönségízlést kiszolgálnia, s még erősebb volt a nyomás a másik oldalról, azaz előadók és főleg a zeneszerzők oldaláról, hiszen egy-egy rádiós szereplés fontos állomása volt a művészkarriernek.

A vezetői feladatok egyre több feszültséget hoztak Dohnányi életébe. 1931 előtt adminisztratív kérdésekkel keveset kellett törődnie, ezekben az években azonban úgyszólván minden idejét elrabolta a különféle tisztségekkel járó munka. Talán nem véletlen, hogy éppen zeneakadémiai kinevezése után hónapokra ágyba kényszerült trombózissal, melyet az évek során újabb trombózis és nikotinmérgezés követett. A komponálásra alig maradt ideje, így a hazatérést követő magyaros művek sora megszakadt – bármilyen izgalmas ötvözetét is jelentették ezek a művek Dohnányi jellegzetes zenei nyelvének és a népzenei inspirációknak (Népdalvariációk, op. 29, A vajda tornya, op. 30, Ruralia hungarica op. 32). A mind nyomasztóbb feladatok árnyékában a második házassága is válságba jutott. Dohnányi – szinte menekülésszerűen – szenvedélyes szerelmi kapcsolatba bonyolódott távoli rokonával, a nála 32 évvel fiatalabb Zachár Ilonával, aki írói ambíciói dacára nem igazán volt hasonlítható két korábbi művészfeleségéhez. Dohnányi először zeneakadémiai tisztségéről mondott le: 1941-ben (hivatalából 1943-ban bocsátották el), a Filharmóniai Társaság pedig végül 1944. május 11-én szüntette be működését. Egy hónappal a nyilas hatalomátvétel után, 1944. november 24-én Dohnányi Zachár Ilona és gyermekei társaságában elhagyta Magyarországot és soha többé nem tért haza. Távollétében szellemi kollaborációval vádolták meg. A nagy sajtóérdeklődés övezte ügy kutatása jelenleg is folyamatban van, mindenesetre a rendelkezésünkre álló dokumentumok szerint legkésőbb 1949 végén megszüntették a nyomozást ellene. Mindeközben Dohnányi Európát is maga mögött hagyta, és 1949 őszén a floridai Tallahasseeben telepedett le, ahol a Florida State University professzora lett.

g17Dohnányi amerikai dolgozószobájában, 1957 (a Dohnányi Archívum gyűjtése, Dömötör Margit ajándéka)Forrás: zti.hu

A hatalmas státusbeli zuhanás, a magyarországi vádak okozta keserűség és az egzisztenciális nehézségek ellenére a személyiségére oly jellemző derűvel és életszeretettel alkalmazkodott a kisvárosi amerikai környezethez – tanítványai itt is rajongtak érte. Új és átdolgozott műveivel – például a 2. szimfóniával (op. 40) vagy a Stabat Materrel (op. 46)Amerika-szerte jelentős sikereket aratott. Élete végén több lemezfelvételt is készített, amelyre korábban nehezen volt rábírható, valószínűleg mert tisztában volt azzal, hogy zongorajátékának utánozhatatlan spontaneitása nem érvényesül jól lemezen. 1960 elején is e célból utazott New Yorkba, ahol váratlanul ágynak esett és pár nappal később meghalt. Dohnányi Ernőt, a világszerte ünnepelt zeneszerzőt, zongoraművészt és karmestert, a magyarországi zenei élet meghatározó alakját, a Zeneakadémia egykori tanárát és főigazgatóját 1960. február 13-án temették el Tallahasseeben − Budapesttől sok ezer kilométerre, alig kétszáz fő jelenlétében.

Kusz Veronika 


KuszV

Kusz Veronika a Zenetudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a Dohnányi-gyűjtemény kurátora. 

Legfontosabb publikációi: 

• A Wayfaring Stranger. Ernst von Dohnányi’s American Years, 1949‒1960 (Oakland, CA: University of California Press, 2020). 
• Dohnányi Ernő: válogatott írások és nyilatkozatok (összegyűjt., közr.) (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2020). 
• Dohnányi amerikai évei (Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2015). 


[i] Járdányi Pál: „Dohnányi Ernőről”, Szabad Szó, 1946. január 20. In Melinda Berlász (ed.), Járdányi Pál összegyűjtött írásai (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 2000), 347–349.

[ii] Lásd elsősorban 4–5. fejezeteket, melyeknek már a címe („A vár fokán” illetve „A magvető”) is sugallja ezt. Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő (Budapest: Nap Kiadó, 2002) 145–245.

[iii] Béla Bartók, “Hungary in the Throes of Reaction”, Musical Courier (29 April 1920); lásd: Somfai László, „Vierzehn Bartók-Schriften aus den Jahren 1920/21. Aufsätze über die zeitgenössische Musik und Konzertberichte aus Budapest”, Documenta bartókiana 5 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977), 33‒42.