A magyar folklorisztika és gyerekirodalom 19. századi történetének kiemelkedő, ám meglepő módon szinte teljesen elfeledett alakja a 165 évvel ezelőtt született Halász Ignác. Magyar és lapp néprajzi gyűjtése, nyelvészeti és irodalomtörténeti tanulmányai, valamint műfordításai több figyelmet érdemelnének. Ezek mellett említésre méltó, hogy Móka bácsi néven publikált népmese-feldolgozásait Benedek Elek meséihez hasonló népszerűség övezte. Halász Ignác a mese műfajával kapcsolatos munkásságáról Domokos Mariann, a BTK Néprajztudományi Intézetének tudományos munkatársa nyújt áttekintést.
Halász Ignác portréja. Forrás: Vasárnapi Ujság, 1901. 48. évf. 42. sz. 684.
A nyelvész, irodalomtörténész, műfordító Halász Ignác a Keleti-Bakony legmagasabban fekvő településén, a Veszprém megyei Tésen született május 26-án. Akár szimbolikus jelentése is lehet annak, hogy ugyanabban az évben látta meg a napvilágot, amikor az első magyar nyelvű, magyar népmese-antológia is megjelent, 1855-ben (Erdélyi János: Magyar népmesék, Pest). A gyerekirodalomban a század végén „Móka bácsi” néven népszerűvé vált írót Fischer Ignácként anyakönyvezték. Szüleivel még csecsemőkorában költözött a bakonyalji községbe, Cseténybe.
Üdvözlet Csetényből (Veszprém m.) Forrás: hungaricana.hu (Országos Széchényi Könyvtár, Plakát- és Kisnyomtatványtár)
Gimnáziumi tanulmányait Veszprémben kezdte, majd Székesfehérváron folytatta. Az egyetemet Budapesten végezte, ahol Budenz József hatására kötelezte el magát a nyelvtudományok mellett. A budapesti tudományegyetemen magyar–német szakos tanári (1877) és bölcsészdoktori oklevelet (1881), a magyar nyelvhasonlítás tárgykörben magántanári képesítést szerzett (1893). Több tudományos társaság is tagjának választotta (1888-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1889-től a helsinki Finnugor Társaság tagja). 1893-tól a kolozsvári egyetemen a magyar nyelv és összehasonlító ugor nyelvészet tanára. Fiatalon hunyt el Budapesten, 1901. április 9-én.
Bár Halász a finnugor nyelvészet egyik első, meghatározó jelentőségű képviselőjeként vált ismertté, személye és munkássága a történeti folklorisztika, különösen a mesekutatás számára is említésre méltó (lehetne). Már egész fiatal korától fogva különös érdeklődéssel fordult a népköltészet felé, elsősorban a népmese, mint a népnyelvi elbeszélés egy jellemző megnyilvánulási formája keltette fel figyelmét. A mese műfaját különböző aspektusokból középpontba állító munkássága kiemelkedő jelentőségű, mely mélységében és összefüggéseiben gyakorlatilag máig feldolgozatlan. A mesegyűjtés, a mesefordítás és a meseírás életművében egymásból következve, szervesen illeszkedtek egymáshoz. Halász Ignác mesei életművének a saját korában még volt tudományos recepciója, emellett a nagyközönség részéről is pozitív fogadtatásra talált ezirányú tevékenysége.
Fischer Ignác, mint a korszak oly sok más gyűjtője, diákként a szünidőkről hazatérve kezdte el lejegyezni szülőföldjének folklórját és népnyelvi jellegzetességeit az 1870-es években. Az így összeállt bakonyi gyűjteményből közel harminc népmesét publikált nyomtatásban az 1870-es évek első felétől kezdve mintegy két évtizeden keresztül a Magyar Nyelvőr hasábjain. A nyelvjárásban lejegyzett gyűjtés nemcsak azért értékes, mert a folklorisztika intézményesülését megelőző azon időszakban keletkezett, amikor még a hang szerinti hűséggel való lejegyzés messze nem volt elvárás, de kuriózum abból a szempontból is, hogy a népmesék túlnyomó többsége egyetlen településről származik. Csetény mesekincse ily módon minden bizonnyal a legjobban dokumentált bakonyvidéki falvak közé tartozik, köszönhetően Halász Ignác elhivatott gyűjtőmunkájának.
A Veszprém megyei folklórgyűjtésénél közismertebb, hogy a lappok között is folytatott nyelvészeti és néprajzi gyűjtéseket. A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával, három alkalommal volt nyelvészeti célú gyűjtőúton Svédországban és Norvégiában a lappok között (1884, 1886, 1891). Gyűjtőútjai során a mesei elbeszéléseket kortársainál tudatosabban rögzítette, melyekről útibeszámolói és szövegközlései alapján alkothatunk képet. Az 1893-ban kiadott svéd-lapp népköltési gyűjtésének külön érdekessége, hogy nagy részét egyetlen mesélőtől, egy bizonyos Nils Anteres lánya, Else Britta tollbamondása után jegyezte le (Népköltési gyűjtemény a Pite lappmark arjepluogi egyházkerületéből, Budapest).
Lapp mesélőjéről vallott így útibeszámolójában Halász:
„Igen élénk emlékező tehetsége és ügyes elbeszélő képessége is volt. Ottlétem alatt száznál jóval több mesét, mondát, közmondást és dalt mondott tollba és elmenetelem alkalmával még koránt sem merítettem ki emlékezetének gazdag tárházát. A mint ő maga mondta, még néhány hónapig is eltarthatott volna meseszóval.”
(Halász Ignácz: Harmadik lappföldi útam. Budapesti Szemle, 70. kötet, 1982, 253-284, 264-265.)
Végső soron Halász Ignác nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nem merült végképp feledésbe a lapp elbeszélőhagyomány mesekincse.
Halász Ignác lapp gyűjtőútjáról. Forrás: Vasárnapi Ujság, 1901. 48. évf. 42. sz. 684-685.
1. Lapp téli sátor. 2. Lapp lányok posztóból és rénszarvasbőrből készült viseletben. 3. Lapp asszony és fia.
A bakonyi magyar népmesék gyűjtésével egy időben kezdett finn mesefordításokat közölni különböző periodikákban (pl. Magyarország és a Nagyvilág, Vasárnapi Ujság). Halász Grimm- és Andersen-meséket is fordított, melyeket gyűjteményes kötetekben adott közre (Gyermekmesék Grimm testvérek után, Budapest, 1878, 1887, 1899; Andersen válogatott meséi, Budapest, 1893, 1912). E műveit rendre megtaláljuk az ifjúság számára a század végén összeállított ajánló könyvjegyzékekben, talán ennek is köszönhető, hogy e fordításai bizonyultak a későbbiekben a legnagyobb hatásúaknak.
A magyar Grimm-recepciótörténet szempontjából fontos tény, hogy Halász fordításkötetében olyan meseszövegek olvashatók, melyek bizonyítottan hatottak a szóbeli meseismeretre. Solymossy Sándor egy palóc mesegyűjtemény vizsgálata során (Berze Nagy János: Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok- megyéből, Budapest, Athenaeum, 1907) filológiai módszerekkel megállapította, hogy néhány besenyőtelki népmese verses szövegbetétje Halász Ignác Grimm-fordításából származik. Solymossy e megállapítása az első dokumentációja annak, hogy Halász Ignác nem csak gyűjtötte, hanem alakította is a magyar mesekincset. A magyar folklorisztika ez idáig nem élt annak lehetőségével, hogy módszeresen feltárja Halász Ignác meséinek folklorizálódását, noha Benedek Elek mellett ő volt a 19-20. század fordulójának másik, kiemelkedően nagy népszerűségnek örvendő mesemondója.
Móka bácsi néven számos alkalommal tett közzé magyar népmese-átdolgozásokat, először különböző periodikákban (1893-ban Az Én Ujságom és a Pesti Napló hasábjain kezdett a gyerekolvasók számára adaptált népmeséket megjelentetni), majd önálló, hazai művészek illusztrációival kísért mesekötetekben is (pl. Móka bácsi mesés könyve, 1893). A fordításai és saját gyűjtései során megismert meseszövegeket is felhasználó meseíró Halász Ignác fő műve az ifjúság és a nép számára készített Legszebb magyar mesék című, több kötetes gyűjtemény volt. (Az 1897-től négy kötetben közreadott mesekiadvány-sorozat második kötete 1899-ben jelent meg, az utolsó két kötetet halála után tették közzé hagyatékából: 1902, 1905).
Hirdetés Móka bácsi mesegyűjteményéről. Forrás: Benedek Elek Kis Könyvtára
Móka bácsi mesegyűjteményéről számos hirdetést közöltek a korabeli lapok. Az első kötetről itt látható reklám Benedek Elek Kis Könyvtárában jelent meg (Gaál Mózes: Falusi történetek, Budapest, Lampel [1902]).] Az antológiát az 1930-as években új kiadásban is kiadták (Franklin, 1932), meséiből a század közepén több válogatáskötetet is közölt az Ifjúsági Könyvkiadó (Kása Peti, 1958; A három bokréta, 1969).
Kovács Ágnes a Magyar Népmesekatalógus főszerkesztője a katalógus szerkesztési munkálatai során szembesült azzal, hogy egyes nyomtatott mesegyűjtemények jelentősen befolyásolták a szóbeliségből gyűjtött magyar meseanyagot. Arany László és Benedek Elek meséi mellett szándékában állt felmérni Móka bácsi meséinek hatását is, ez utóbbira azonban tudtommal nem került már sor. Móka bácsi meséi nemcsak önmagukban érdemelnének több figyelmet, de tudományos és műfordítói munkásságával összefüggésben is. Halász Ignác lapp és magyar népmesegyűjtése, különböző népek meséinek fordításai, valamint a feldolgozott népmeséi a szövegfolklorisztika számára valódi tudománytörténeti és textológiai csemegét kínálnak.
Domokos Mariann
Walter Crane: Hófehérke és a hét törpe. Halász Ignác Grimm-fordítása Walter Crane, angol festő- és grafikusművész illusztrációival jelent meg, melyek eredetileg Crane nővérének Grimm-kiadásához készültek (Household Stories from the Collection of the Bros Grimm: Translated from the German by Lucy Crane. 1882, London). Forrás: topillustrations.wordpress.com
A Hófehérke-történet magyar nyelvű recepciótörténetéről bővebben a szerzőtől itt olvashatnak.
Domokos Mariann, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézet tudományos munkatársa.
Fő kutatási területei a 19. századi magyar mesekutatás története, különösen a mesék kiadástörténete, illetve a meseszövegek és a populáris nyomtatványok összefüggéseinek vizsgálata. Erről a kérdéskörről jelent meg monográfiája: Budapest, Akadémiai Kiadó, 2015 (Néprajzi tanulmányok).
Gulyás Judittal közösen sajtó alá rendezte az Arany-család mesegyűjteményének kritikai kiadását.
Jelenleg a Grimm-mesék 19. századi hazai recepciótörténetének, illetve a népmesék és a korban kibontakozó magyar nyelvű gyerekirodalom kapcsolódási pontjainak feltárásán dolgozik.
A szerző teljes publikációs listája itt található.
