A bölcsészettudományok abban a formában, ahogyan mi ismerjük és műveljük őket – azaz a tudományosság modern kritériumai szerint – a felvilágosodás után, a 19. század elején jöttek létre. Ekkor zajlott le a szakterületek elkülönítése, a vizsgálandó anyag meghatározása, a szakmai szabályok rögzítése, ekkor alakult ki a szakmai intézményrendszer. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az emberi civilizáció és kultúra vizsgálata ne lett volna jelen az azt megelőző korszakokban is, de mind a régészet, mind a művészeti tárgyak gyűjtése, az irodalmi szövegek értelmezése, alapvetően más szabályok szerint történt. A különbség nagyobb volt, mint a korábbi évszázadok változásai. A kortársak is úgy érezték, hogy új korszak kezdődött ezeknek a diszciplínáknak az életében, és az azóta működő tudományosság folyamatossága is azt bizonyítja, hogy mai szakterületeink közvetlen előzményeként erre a korszakra kell tekintenünk. A 19. század eleje egyszersmind a nemzeti gondolat megszületésének, és a nemzeti mozgalmak kibontakozásának az időszaka is térségünkben.
A 2014. december 2-án a „Művészetek és tudomány a nemzetépítés szolgálatában a 19. századi Magyarországon” című OTKA (K 108670) projekt keretében megtartott műhelykonferenciánk előadásai arra keresték a választ, miképpen befolyásolta a 19. százaban a nemzeti gondolat a tudományosság definícióit az ókor- és a koraközépkor vizsgálatának különféle területein. Az ülésszak délelőtti szekcióinak első három előadása egymáshoz szorosan kapcsolódva a hazai és az európai ókorkutatás saját korának Zeitgeistjétől áthatott mivoltát tárta a hallgatóság elé. Ritoók Zsigmond előadása bemutatta, hogyan befolyásolta August Wolf alapvető tanulmánya (Prolegomena ad Homerum) a korai romantika képét a nemzeti eposz kialakulásáról, és milyen konkrét következményei voltak egyes nemzeti költői törekvések meghatározásában Wolf tudományos felismeréseinek, illetve téziseinek. Ferenczi Attila azt vizsgálta, hogyan határozza meg a római irodalom történetének viszonylag későn induló magyar nyelvű előadásait a korszak magyar irodalmának dilemmái, a romantikus irodalom kérdésvilága. Hajdu Péter azt a folyamatot elemezte, amely során a 19. század irodalmi életére jellemző „irodalmi szalon” képzetét visszavetíti a korszak tudományos irodalma az ókorba, és létrehozza az „új költők” költői mozgalmáról szóló történeti elbeszéléseket. A délelőtti szekció záróelőadásában Szentesi Edit a Magyar Nemzeti Múzeum 19. századi történetének három szeletét tárgyalta az alapítástól a nagy nemzeti gyűjteménnyé válásig. Az előadás érzékletesen mutatta be, milyen utak vezettek az alapító által meghatározott koncepciótól a 19. század végére kialakult múzeumképhez, külön kitérve mindazon – nem ritkán technikai – nehézségekre is, melyek a gyűjtemény struktúrájának megfelelő múzeumépület kialakítását és a folyamatosan bővülő anyagok látogatók számára történő bemutatását övezték.
A délután szekció első két előadója, Vásáry István turkológus akadémikus és Sándor Klára nyelvész a magyarországi keletkutatás 19. századi csomópontjait vették górcső alá. Vásáry áttekintette a hazai orientalisztikai kutatások főbb irányzatait a 19. század eleji kezdetektől a következő évszázadba átvezető folyamatokig. Előadásában külön hangsúlyt fektetett a keleti stúdiumok hazai fejlődésének a nemzeti tudományosság igényei által meghatározott jellegzetességie bemutatására, elhelyezve ezt a korabeli európai viszonyrendszerben. Kitért emellett azon 19. századi magyar orientalisták életművének felvonultatására is, akik a nemzeti tematika mellett elsősorban a nemzetközi tudományosság által kiemelten kezelt területeken tevékenykedtek, s így a hazai tudományos közéletben kevéssé vagy alig váltak ismertté. Sándor Klára az orientalisztikai kutatásokkal szoros összefüggésben a székely írás kérdését elemezte az írásjelek reneszánsz kori megítélésétől a modern kori használatuk által felvetett problémákig. Áttekintésében világosan rámutatott azokra a szempontokra, amelyek megakadályozták a székely írásnak a nemzeti önazonosságtudat kiemelt elemei közé történő betagozódását, s amelyek így az írásrendszer kutatására is komoly hatást gyakoroltak.
A tanácskozás utolsó szekciójának két előadása a 10. századi magyar művészet két típusát, a vizuális művészeteket (egészen pontosan a magyar honfoglalás kori ornamentikát), illetve a honfoglalás kori hadművészetet állította fókuszba. Bollók Ádám a 10. századi ornamentika kutatásának főbb vonulatait vázolta fel. Elsősorban Pulszky Ferenc és Hampel József írásaira koncentrálva megkísérelte bemutatni, hogy miként határozták meg a magyarsággal kapcsolatba hozható legkorábbi tárgyi emlékanyag művészeti értékelését a 19. században a nemzeti ornamentikáról Európa-szerte zajló viták, illetve az 1850-es évektől kibontakozó iparművészeti mozgalom. A műhelykonferencia záróelőadásaként B. Szabó János ismertette a honfoglalás kori magyar hadviselés 19. századi kutatásának főbb irányait. Elemzésében világossan mutatott rá a magyar történeti irodalomba kalandozásokként bevonult hadjáratok korabeli megítélésében érzékelhető nemzeti félelmek által motivált túlzásokra, valamint a nemzeti történelem discső kezdeteit övező elvárások megjelenésére.
A konferencián minden második előadás után nyílt lehetőség hozzászólásokra és kérdésekre. Az így kibontakozó élénk eszmecsere hozzájárult az előadások mondanivalójának mélyebb megértéséhez, nem egyszer további kutatásokra ösztönözve csoportunk tagjait.
Bollók Ádám
