Az árkádikus kultúra kialakulását és jellegzetességeit, valamint a római Árkádia Akadémia művelődéstörténeti jelentőségét ismerteti A magyar Árkádia című konferenciához kapcsolódva Rédey-Keresztény János, a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet XVIII. századi osztályának munkatársa.
Árkádia az ókori Görögország hegyvidéki, pásztorok lakta tartománya volt, amely Vergilius költői nyelvén vált toposszá. A pásztorok egymással versengve a szerelmet, az ifjúságot és a harmonikus aranykort énekelték meg. A rusztikus, mesterkéletlen ízlés felidézésével az 1690- ben alapított római Árkádia Akadémia (Accademia dell’Arcadia) a Giambattista Marino nevét idéző marinizmus látványos elmésségekben kimerülő irodalmi ízlését kívánta megreformálni a 17. század végétől. Ennek a mozgalomnak a hatására bontakozott ki az olasz irodalmi nyelv új ízléseszménye, amely a 18. században együtt járt a nemzeteszme kibontakozásával.
A római Árkádia vezéreszméjének keletkezése Közép-Európa kulturális visszahódításához kapcsolódik. Az 1716-tól megjelenő, Diario ordinario d’Ungheria című római napilap Bécsen keresztül közölt híreket a török kiűzésének katonai sikereiről, ami az Akadémia figyelmét is felkeltette. Olyannyira, hogy még ugyanabban az évben Rime degli Arcadi címen kiadott verses antológiák sorával ünnepelte a keresztény Európa dicsőségét. Az Akadémiának hamarosan nemcsak Itália-szerte, hanem a mai Lengyelország, Szlovénia és Horvátország területén is kolóniái alakultak. Ezek közül kiemelkedő a Radziwiłł hercegek nieborówi Arkadia nevű kastélyparkja, amely ma is látható, vagy a raguzai kolónia (ma Dubrovnik), amely a Magyar Királyság felé is utat nyitott.
Az Akadémia európai léptékű küldetéstudatát jól felidézik a Rime degli Arcadi Savoyai Jenő felszabadító hadjáratairól szóló versei. Ezek a szövegek Pétervárad és Temesvár felszabadítása után (1716) numenként: Isten és önmaga között közvetítő erőként ünnepelték a hadvezért. Ebben a „geopolitikai környezetben” fogant az olasz Árkádia-gondolat, amelyben a Magyar Királyság politikai felszabadítása egyfajta ösztönző erővé vált a francia–spanyol alávetettségből kiutat kereső Itália számára. Az Akadémia civilizatorikus ízléseszménye azért jelentett egyszersmind geopolitikai elköteleződést, mert Lengyelország, Magyarország és a Balkán felszabadításától a katolikus Európa politikai egységét várták az itáliai arcasok (az Akadémia tagjai).
A nieborówi Arkadia egyik templomromja Petrarca XXX. szonettjéből vett idézettel (forrás: Sárközy Péter)
Utóbbi nézőpontból Szerdahely György Alajos (1740–1808) budai esztétikaprofesszor, jezsuita szerzetes egyenesen bírálta az Árkádia Akadémiát, amelynek szerinte csak a neve volt értékes, a célja nem. Hozzáállása ellentmondásosnak tűnhet, mivel a budai egyetem szinte valamennyi tanára mellett ő is résztvevője volt Patachich Ádám (1717–1784, 1738-tól arcas) egyetemi tanácselnök hazai latin Árkádiájának. A látszólagos ellentmondást Szerdahelynek az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend védelmében írt helmstadti vitacikke, valamint a hazai latin és a római társaság különbsége oldhatja fel.
Arról lehet szó, hogy az árkádiának is beillő, ám politikai indokkal feloszlatott jezsuita rend mellett kínálkozó Árkádia-mozgalom keserű vigasz lehetett Szerdahelynek. Az Akadémia a rend megszűnésével annak kulturális szerepét átvéve – sok ex-jezsuita tagja volt ugyanis – azt saját politikai elképzeléseinek szolgálatába állította. Ezzel szemben Patachich római anyaintézményt követő neolatin íróakadémiája kifejezetten a szélnek eresztett, hazai jezsuita tudósoknak biztosított menedéket.
A magyarországi Árkádia-kutatás szempontjából fontos, hogy még ha néhány katolikus főpap udvartartása, mint Patachich Ádámé vagy Eszterházy Károlyé, római tanulmányaik miatt magába szívta is az akadémia ízlésvilágát, az általuk felépített kulturális központok hamar elveszítették árkádikus jellegüket. Emiatt nem lehet hazai Árkádia-kolóniáról beszélni. Történetesen Patachich latin Árkádiája is csak 1781-ig működött Pest-Budán, amikor itáliai származású könyvtárosának, Giacomo Mariosának vissza kellett térnie Rómába.
Az árkádia mulandósága a jelenség illékonyságára figyelmeztet, ami nemcsak a történeti változásokban figyelhető meg, hanem a bukolika műfajának sajátosságaiban is. Például a testőríró Barcsay Ábrahám (1742–1806) Arkadia leiratása című versében a lírai én a bukolikus táj élénk bemutatása után addig írt verseivel együtt ezt is tűzre veti. A jelenség későbbi, ám keserűbb iróniájú változatát produkálta a 19. század világirodalma. Charles Dickens Kis Dorrit című regénye, amely az adósok börtönében dolgozók árkádiája (Arcadian objects) „édes egyhangúságának” leírásával indul, a viktoriánus Anglia farizeusi erkölcseit állítja pellengérre. A hatnapi robotolás utáni hetediken a törvényileg előírt templomba járás ugyanis az állami felügyelettől szemernyi nyugalmat sem jelent a rabok számára.
Kazinczy széphalmi kúriája Jakobey Károly 1859-es festményén (forrás: Wikipedia)
A koncepció sérülékenysége a magyar nemzeti irodalom szempontjából nézve is tanulságos. Kazinczy Ferenc (1759–1831) Magyar Arcadia tervezete ugyanis a titkos társaságok – mint a szabadkőművesség, amelynek maga is tagja volt – kötöttségeit levetkőzve próbálta volna orvosolni az intézmény nélküli magyar irodalom helyzetét. Az itáliai Árkádia mintájára elgondolt társaság ötletével Batthyány-Strattmann Alajos herceget 1790–91-ben kétszer is felkereste levélben. A tervezet azonban feltehetőleg politikai okokból nem valósult meg. Gondosan kialakított széphalmi birtoka viszont mindvégig árkádiaként funkcionált művészetében, amelyet Egy Arcashoz című episztolájában le is festett. A verssel Tometzi Ferenc idős piarista költőt invitálta Széphalomra, aki maga arcas volt.
Szintén a translatio elvét érvényesítette Csokonai Vitéz Mihály (1773–1805) síremlékének tervezésekor Kazinczy az ET IN ARCADIA EGO felirat alkalmazásával. Izgalmas szintaktikai csúsztatás árán (értsd in Arcadia et ego azaz ’Árkádiában éltem én is’) a memento mori eltorzult vallásosságának félelmet keltő jelmondatát a halál megszépítésének árkádiához kapcsolt pogány gondolatával ütköztette. Így síremléktervével, amely ugyan nem valósult meg, Csokonait az eszményi szépség tartományába és a nemzeti Pantheonba helyezte.
Csokonai diákkorában mélyedt el az olasz nyelvben, ekképp az olasz irodalom európai léptékű hagyományát követte. Költészetének olaszos karakterére többek között Giovanni Battista Guarini későreneszánsz költő és kortársa, Pietro Metastasio volt hatással. A versengés jegyében Metastasio Kazinczytól lefordított XVI. kantátáját maga is átültette. Kiemelendő, hogy a szerelmi lírájában megjelenő Lilla név – amely német közvetítéssel jutott el hozzánk, és Kazinczy is használta – olasz irodalmi hagyományba ágyazottságát kortársai jól ismerték.
A Bosco Parraiso görög színházának látképe a Farnese-kertből (forrás: Maurizio Campanelli)
Csokonai fordítástechnikájának vizsgálata rávilágíthat olasz költészettel kapcsolatos ízléspreferenciájára. Torquato Tasso L’Amintájának átültetésekor gyakran a szavak alapjelentéséhez igazodva fordított. Másfelől bizonyos retorikai alakzatokat, mint a khiazmust vagy a kötőszóhalmozást, ebben a fordításában fejlesztette tökéletesre, és törekedett megőrizni az eredetire jellemző kicsinyítő képzőket. Ezek a példák mutatják, hogy az árkádikus ízlés átültetésében milyen súllyal bírt a nyelvi kifejezőerő meghonosítása.
Már a társaság márványtáblába vésett törvényeinél is el szokás mondani: maguk a törvények is hangzó szövegek voltak (rogatio legum). Az árkádiai felolvasóülések lényege volt a hangzó, improvizált szavalat, és innen ered az olasz árkádikus költészet zenei nyelvezete is (énekes petrarkizmus). A lírai nyelv mintaadóinak például Boccacciót, Petrarcát és Tassót tekintették.
Mindez Csokonai egész életművét is új fénytörésbe helyezi: megállapítható, hogy az árkádikus klasszicizáló ízlés magyar nyelvű verselője volt, mivel amellett, hogy Kazinczyval szemben Metastasio XVI. kantátájának fordításakor híven megőrizte a kicsinyítő képzőket, azokkal saját szövegeiben is élt. Csokonai és a korszak ízlésének divatos pindarikája és anakreontikája a magyar irodalomra közvetlenebb német hatás mellett az itáliai arcasok költői nyelvében is kimutatható. Ebből a szempontból a 14 kötetes Rime degli Arcadi sorozatban száz szerző mintegy harmincezer verse stilisztikai és ideológiai választások tárházát jelenti az árkádiai ízléseszmény kutatóinak.
A Bosco Parraiso, az Árkádia Akadémia Gianicolo dombon lévő kertjének görög színháza egy 1788-as metszeten (forrás: Maurizio Campanelli)
Az új ízléseszmény a színházi látvány nyelvére is erőteljes hatással volt, elsősorban a főúri kastélyszínházak kultúráját megalapozó Galli Bibiena-család látványtervező munkássága révén. Újításaik a Bécshez közeli közép-európai központokba, Český Krumlovba és Eszterházára (ma Fertőd) is eljutottak. Az eszterházai színház fényét Joseph Haydn zenei vezetésén kívül Pietro Travaglia olasz díszlettervező emelte. A háromdimenziós színházi látvánnyal szemben Travaglia kétdimenziós, enyészközpontú, a nézőtér egészét gyönyörködtető, mozgatható díszleteit az előadások alatt is cserélni lehetett.
A „kis főúri árkádiák” életéből az új ízlés egyik vonása, a bukolikus díszletezés emelkedik ki, amiről számos alkalmi költemény tanúskodik. A versek művészek és címzettek bensőséges kapcsolatáról is árulkodnak. Pálffy Antónia házasságkötését például Valerio Zenere eklogája bukolikus díszbe öltöztette (1767), egy ismeretlen szerző Károlyi Antalné Harruckern Jozefa születésnapját helyezte háborítatlan idilli világba (1795), Pietro de Angelis arcas pedig az Andrássy család nevelőjeként Szerafina grófnő névnapjára jelentette meg gyermeknevelésről szóló filozófiai értekezésekből, alkalmi versekből és szonettekből álló gyűjteményes kötetét (1808).
Az árkádia pozitív és negatív értelmezéseinek összjátéka mutatja, hogy a kifejezés változatos kulturális jelentések hordozója volt. A magyar árkádizmuskutatás szempontjából jelentős a római Akadémia vezető elve és a török alóli felszabadító háborúk között fennálló összefüggés. Komplex ideológiai és kulturális eszmerendszerről van szó tehát, 18. századi hazai vonatkozásainak megértéséhez a római Akadémiával kapcsolatos ismereteink további elmélyítése szükséges.
A magyar Árkádia. Az olasz kultúra és az árkádikus költészet hatása a XVIII. századi Magyarországon és Közép-Európában címmel rendezett olasz és magyar nyelvű konferencia, amely a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet, a Budapesti Olasz Kultúrintézet és az olasz nemzeti Árkádia Akadémia közös szervezésében, olasz vendégprofesszorok részvételével zajlott, az árkádikus kultúra ideológiai és művészeti vonatkozásainak jobb megértését kívánta elősegíteni.
Maurizio Campanelli és Kecskeméti Gábor a konferencia megnyitóján (forrás: HUN-REN BTK ITI)
Kecskeméti Gábor, az Irodalomtudomány Intézet igazgatója hangsúlyozta, hogy a jól dokumentált lengyel neolatin irodalom mellé időszerű fölzárkóztatni a királyi Magyarország szintén páratlan neolatin költészetét. Mindkét kultúrára egyformán hatott a 18. századi itáliai Árkádia Akadémia, ám nálunk a felvilágosodásig már nem terjedt az újlatinság alapkutatása. A BTK Irodalomtudományi Intézet Neolatin Költők Tára című hiánypótló kutatási projektje éppen ilyen, napjainkra elfeledett szerzők életműveit tárja fel és adja közre a 18–19. századból.
A jelenlegi Nemzeti Árkádia Akadémia elnöke, Maurizio Campanelli kiemelte, hogy Mátyás király budai udvara után az Árkádia Akadémia bizonyosan az olasz–magyar kulturális kapcsolatok első mozgatójának számít. Az „árkádikus” kifejezés ma is univerzális stílust és szellemiséget jelöl anélkül, hogy a fogalomnak közvetlenül kötődnie kellene az Akadémiához.
A konferencia főszervezője Sárközy Péter volt, társszervezőként közreműködött Draskóczy Eszter és Rédey-Keresztény János.
A konferencia programja letölthető.
(Az összefoglaló Sárközy Péter, Maurizio Campanelli, Balogh Piroska, Rédey-Keresztény János, Szörényi László, Granasztói Olga, Pál József, Fülöp Dorottya, Szegedi Eszter, Riccardo Gualdo, Umberto D’Angelo, Török Tamara és Dóbék Ágnes kutatási eredményeinek felhasználásával készült.)
Rédey-Keresztény János
, a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet XVIII. századi osztályának tudományos segédmunkatársa, a Neolatin Költők Tára projekt munkatársa. Kutatási területei a magyar felvilágosodás irodalma és a 18. századi Magyarország neolatin költészete.
Kiemelt publikációk:
„István Agyich’s (1730–1789) manuscript bequest of poetry in the context of the Hungarian influence of the Academy of Arcadia in Rome”. Camoenae Hungaricae 8 (2023): 82–95.
„Szabadkőműves áthallások Agyich István Balassa Ferenc grófhoz címzett latin nyelvű alkalmi költeményében (1785)”. Magyar Könyvszemle 138, 2. sz. (2022): 176–217.
„A közösségi identitás formálódása latinul, alkalmi versekben a 18–19. század fordulóján: Irodalomtörténeti adalékok a nemesi nemzet és a kulturális nacionalizmus közötti átmeneti időszakhoz”. In Közvetítők és közvetítés: Kulturális transzfer a hosszú reformáció kontextusában, szerkesztette Kovács Janka, Móré Tünde, Rédey-Keresztény János, Rédey-Keresztény Júlia, Virág Csilla és Vrabély Márk, 55–91. Budapest: Reciti Kiadó, 2021.
Teljes publikációs jegyzéke a Magyar Tudományos Művek Tárában elérhető.
