+36 1 224 6700   

Doromb: Közköltészeti tanulmányok, 2.

Doromb: Közköltészeti tanulmányok, 2.

Do­romb: Köz­köl­té­szeti ta­nul­má­nyok, 2, szerk. Csör­sz Ru­men Ist­ván, Bu­da­pest, re­citi, 2013.

Év­szá­za­dos ta­pasz­ta­lat, hogy a köz­köl­té­szet vé­ge­lát­ha­tat­lan svéd­asz­ta­lát (ne­tán bol­ha­pi­a­cát?) egy­aránt kö­rül­áll­ják hi­va­tá­sos és mű­ked­ve­lő köl­tők, de „szűrös-gubás em­be­rek” is, s min­den­ki le­emel róla va­la­mit, ami meg­tet­szik neki. Ta­lán le is tesz­nek ide ezt-azt: a köz­köl­té­szet új ele­me­ket szív­hat ma­gá­ba a szó­be­li­ség­ből, nép­da­lok­ból, mon­dák­ból, köz­mon­dá­sok­ból. E kap­cso­lat­rend­szer leg­alább ak­ko­ra (ha nem na­gyobb) ér­té­kek köz­ve­tí­tő­jé­vé te­szi, mint ami­kor a mű­köl­té­szet „ház­tá­ji”, gyen­gécs­ke vissz­fé­nye­ként vi­sel­ke­dik.

Do­romb: Köz­köl­té­sze­ti ta­nul­má­nyok 2. kö­te­te az előz­mé­nyek szel­le­mé­ben, még­is új irá­nyok­ból ke­re­si a vá­laszt a fen­ti­ek­re. Ez­út­tal e ha­gyo­mány tág ha­tár­vi­dé­ké­re ki­rán­du­lunk: az al­kal­mi mű­köl­té­szet, az epi­go­niz­mus, a pro­pa­gan­da vi­lá­gá­ba. A szer­zők nem be­szél­tek össze, ám va­la­mi­ért azo­nos vagy ha­son­ló irány­ba in­dul­tak: a nyil­vá­nos­ság két­ar­cú­sá­gát vizs­gál­ják. Az itt kö­zölt mű­hely­ta­nul­má­nyok szin­te mind rá­kér­dez­nek: ho­gyan „dol­go­zik” egy szö­veg a be­fo­ga­dói kö­zös­sé­gén? Mit te­het egy po­pu­lá­ris pi­ac­ra szánt al­ko­tás szer­ző­je, hogy si­ke­res le­gyen? Mi­lyen jogi kö­vet­kez­mé­nyei le­het­tek, s mi­lyen tár­gyi tu­dást köz­ve­tí­tett egy ilyen szö­veg?

A má­sik irányt a folk­lór­szö­ve­gek meg­is­me­ré­sé­nek, s még in­kább a folk­lór­él­mény tu­da­to­sí­tá­sá­nak tör­té­ne­ti­sé­ge je­len­tiA re­form­ko­ri ér­tel­mi­sé­gi­ek folk­lo­risz­ti­kai ér­dek­lő­dé­se nyo­mán ki­bő­vült a nem­ze­ti ro­man­ti­ka köl­tői esz­köz­tá­ra. Kult­sár Ist­ván és Toldy Fe­renc nép­dal­köz­lé­se­i­re, majd Pe­tő­fi Sán­dor és Arany Já­nos né­hány al­ko­tá­sá­ra ez­út­tal en­nek a komp­lex ha­gyo­mány­rend­szer­nek a szem­üve­gén át pil­lant­ha­tunk. Min­dig akad­nak per­sze olyan mű­vek, ame­lyek a sa­ját ko­ruk­ban csak mű­ked­ve­lő idő­töl­tés­képp, szó­ra­koz­ta­tó el­fog­lalt­ság so­rán szü­let­tek, ám a ké­sőb­bi ko­rok ol­va­sói vagy ku­ta­tói szá­má­ra ér­de­kes­sé vál­hat­nak. Ilyes­mi­ről is bő­ven ol­vas­ha­tunk a kö­tet­ben Kis­fa­lu­dy Sán­dor egyik után­zó­ja, il­let­ve a ká­non pe­re­mé­re szo­rult, haj­dan si­ke­res po­é­ta, Má­tyá­si Jó­zsef újon­nan elő­ke­rült kéz­ira­tai kap­csán. Az iro­da­lom e ré­te­gei és mű­fa­jai gyak­ran nem annyi­ra ön­ma­gu­kért fon­to­sak, sok­kal in­kább mint társadalom- és men­ta­li­tás­tör­té­ne­ti do­ku­men­tu­mok, le­gyen szó csa­lád­tör­té­ne­ti vagy bűn­ügyi ku­ta­tás­ról, a ’48-as hu­szár­ként vi­téz­ke­dő be­tyá­rok­ról, a kor­tes­ke­dés­ről mint iro­dal­mi mo­ti­vá­ci­ó­ról, vagy egy er­dé­lyi magyar–román vers­fü­zet­ké­ről a XX. szá­zad ele­jé­ről.

A nyil­vá­nos­ság kér­dé­se a köz­köl­té­szet­ben, s ál­ta­lá­ban a po­pu­lá­ris kul­tú­rá­ban úgy is fel­te­he­tő, hogy a szö­ve­gek mennyi­ben „él­nek” a ha­gyo­mány­ban, s folytatnak‑e vele kre­a­tív vagy dest­ruk­tív pár­be­szé­det, kapnak‑e „hát­sze­let” vagy „el­len­sze­let”. Az egy­há­zi is­ko­lák­ban vi­rág­zás­nak in­dult ma­gyar drá­ma­kul­tú­ra ugyan­csak jog­gal ke­rül a köz­köl­té­sze­ti ku­ta­tá­sok lá­tó­te­ré­be. Az el­len­pó­lust a XX. szá­za­di sza­miz­da­tok je­len­tik, ame­lyek tit­kos csa­tor­ná­kon má­so­lód­tak, ter­jed­tek, ki­játsz­va a cen­zú­rát.