A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont–Nemzeti Emlékezet Bizottsága Vidéktörténeti témacsoportja,egyik célkitűzése, hogy összehasonlító vizsgálatokkal is előmozdítsa az 1945 utáni szovjetizálás nemzeti kommunista mintázatainak megismerését és egy majdani szintézist. E törekvés jegyben kárpát-medencei magyar történészek és társadalomkutatók részvételével került sor a két napos konferenciára 2015. november 10–11-én.
A rendezvényt Fodor Pál, kutatóközpontunk főigazgatója, az MTA BTK Történettudományi Intézet igazgatója nyitotta meg annak hangsúlyozásával, hogy noha csak egy éve alakult meg a de már ez idő alatt is olyan jelentőségű és mennyiségű munkát végzett, hogy annak eredményeit már a harmadik konferencián mutatják be. Fodor különösen fontosnak tartja a témacsoport kutatásait, mert az 1990 utáni magyar történeti kutatás eddig adós maradt a vidék 1945 utáni történetének több szempontú felderítésével és feldolgozásával. A kutatócsoport hézagpótló munkássága mutatja, hogy néhány éven belül paradigmaváltás történhet az 1945 utáni magyar történelem értelmezésében, új narratíva jelenhet meg. Fontos még az is, hogy ez a témacsoport vidéki és határon túli magyar kutatókat is bevont a munkába, akik helyismeretükkel, helytörténeti és mikrotörténeti kutatásaikkal gazdagítják és árnyalják a makrotörténeti szintézist.
Novák Csaba Zoltán (történész, Román Akadémia, Gheorghe Sincai Társadalomtudományi Intézet, Marosvásárhely) A nómenklatúra színrelépése. Rendszer- és politikai elitváltás a Székelyföldön a második világháború után című előadásában bemutatta azt a folyamatot, ahogy 1944 őszétől a kül- és belpolitikai események fontos tényezővé tették a Román Kommunista Pártot (RKP), amely az átmenti időszakban pozíciói megerősítésére törekedett. Fontos része volt ennek a párt elit „kitermelése”, működőképes párstruktúrák kialakítása, a tömegek mozgósítása s a párt soraiba való állítása, a lehetséges ellenfelek semlegesítése, a kommunista propaganda tolmácsolása, elfogadtatása (minden lehetséges módszert kihasználva). Novák előadásában arra kereste a választ, hogy a Székelyföldön hogyan, milyen körülmények között szerveződött meg az RKP. Bemutatta a kommunista párt helyi szervezetei megalapításának körülményeit, a párttagság alakulását, a térségben lezajló politikai elitváltást, a kommunista párt elitrekrutációjának és képzésnek folyamatát, elemezte a pártkáderek és aktivisták tevékenységét, különös tekintettel az országos folyamatokra és a helyi specifikumokra.
Cseh Dániel (doktorandusz hallgató, történész, Debreceni Egyetem) a Régi-új elit és proto-nómenklatúra. Jászberény társadalmi-politikai változásai 1945–1948. című előadásában a Jászságra s ezen belül Jászberényre fókuszálva, a történeti társadalmi és mentális struktúraörökséget kihangsúlyozva mutatta be a kommunista párt helyi beágyazottságának sajátosságait. A dominánsan a paraszti tulajdonosi csoportokhoz tartozó helyi társadalomban nem volt tere a szélsőségeknek, ezt az 1945. és az 1947. évi választások eredményei is igazolják. A kommunista párt így csak a helyi társadalommal szembe menve, idegen káderek pozícióba juttatásával tudott pozíciókba kerülni.
Molnár D. Erzsébet (történész, II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Főiskola, Beregszász) A megszállástól a bekebelezésig. Kárpátalja szovjetizálása című előadásában az 1944-ben a történelmi országhatáron átlépő szovjet csapatok kiváltotta helykeresési stratégiákat mutatta be, külpolitikai és lokális szinten egyaránt. Ismertette az emigráns csehszlovák kormány eleve kudarcra ítélt próbálkozásait a két háború közötti status quo visszaállítására, miként a német és magyar népesség ellen irányuló szovjet megtorló intézkedéseket is (malenkij robot, deportálás). A helyi társadalom lehetőségei igen csekélyek voltak a védekezésre: a kényszerű identitásváltásra vagy a hegyekbe menekülésre korlátozódtak.
Oláh Sándor (társadalomkutató, KAM Regionális Antropológiai Kutatócsoport, Csíkszereda) A szovjetizált adminisztráció egy székely falu társadalmi, gazdasági viszonyainak átalakításában, 1949–1962. című előadásában az erdélyi Udvarhely rajoni Homoródalmás község példáján vázolta az államhatalom helyi intézményeinek – az 1949. júliusában létrehozott községi ideiglenes bizottság, illetve 1950. decemberétől a községi néptanács – szerepét, feladatait, sikereit, kudarcait a társadalomintegráló erő igényével működő kommunista uralomgyakorlásban. Bemutatta az intézmények szervezeti felépítését, az irányító szabályozó és szankcionáló eljárásokat, illetve a mindennapi élet legbelsőbb köreibe behatoló hatalmi kényszer- és erőszakformákat (erőforrások, döntési hatáskörök kisajátítása, javak elvonása, a termelés irányítása és ellenőrzése, ünnepek szervezése, a propaganda működtetése), továbbá a hatalmi beavatkozások következményeit a társadalmi gyakorlatra.
Müller Rolf (történész, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) Karhatalmi erőszak nem-Budapesten 1945 és 1956 között című előadásában a „karhatalom”-fogalom értelmezéseiből kiindulva mutatta be a rendőri, katonai, és államvédelmi erőszakszervezeteket, amelyek a fővároson kívüli magyar társadalom megfélemlítésében komoly szerepet játszottak. A Pócspetri-üggyel indított intézménytörténeti áttekintést követően a különböző erőszak-típusokról adott áttekintést.
Horváth Gergely Krisztián (társadalomtörténész, MTA BTK−NEB Vidéktörténeti Témacsoport) „Megváltva” A Veszprémi Egyházmegye birtokai 1945. évi földosztás után című előadásában az egyházi nagybirtok sorsát követte nyomon. Felhívta a figyelmet, hogy az 1935-ben közel százezer holdat kitevő püspöki és káptalani „földek” javarészt erdők és balatoni halászóvizek voltak, amely javadalmak különös fontossággal bírtak az 564 elemi iskola, 7 polgári iskola, ill. a szemináriumok fenntartásában. A 600/1945 M.E. számú rendelet kínálta csekély mozgásteret a nyár folyamán az Országos Földbirtokrendező Tanács tovább szűkítette. Az előadás vázolta azt a kármentési stratégiát, amely gyümölcsös, szőlő, mangalicatenyészet s visszabérelt halastavak segítségével az önellátásra és csekély piaci bevételre törekedett a különféle jogcímeken visszaigényelt 655 kataszteri holdon.
Bánkuti Gábor (történész, Pécsi Tudományegyetem) Egyházi gyakorlat és társadalmi és társadalmi interakció összehasonlító perspektívában. Románia és Magyarország című előadásában az összehasonlítás elméleti és módszertani szempontjai tudatosításának fontosságára hívta fel a figyelmet. A jezsuita rend hazai és erdélyi működése kapcsán szerzett tapasztalatait megosztva jelezte, hogy a szovjetizálással szembeni egyházi reakciók nem érthetők meg a mentalitásokban is tetten érhető eltérő történelmi tapasztalati térek figyelembe vétele nélkül. A kisebbségi magyar létbe kényszerült erdélyi keresztény egyházak rugalmasabban, a helyben kínálkozó lehetőségekhez igazodva igyekeztek feltartóztatni a kommunista párt nyomását, míg az állammal korábban szorosabb viszonyt fenntartó hazai katolikusok inkább reménykedtek a hierarchia felsőbb szintjeiről érkező megoldásokban.
Tamáska Máté Dávid (szociológus, Apor Vilmos Katolikus Főiskola) Városból vidék – vidékből város: Komárom-(Esztergom) megye térszerkezeti átalakulása az 1950-es években, különös tekintettel a névadó városok helyzetére című előadásában árnyalt elemzést nyújtott arról, ahogy a szovjetizálás szempontjából fokozott kihívásokat támasztó megyét igyekeztek a területfejlesztési és iparosítási programok révén az elvárt irányba kormányozni. Esztergom funkcióinak leépítését azonban paradox módon nem követte népességvesztés, a kertvárosi rész az 1950–70-es évtizedekben erősödött meg. A megye homogenizálása természetföldrajzi okokból sem sikerült, mert a Gerecse továbbra is két zónára osztotta megyét: a Duna-parti, dorogi rész nem tudott szervesülni a tatabányai-oroszlányi iparvidékkel. A mezőgazdasági nagyüzemi profilt az egykori állami ménesbirtokokon létrejött állami gazdaságok jelenítették meg, elsősorban Bábolnán és Kisbéren.
A konferencia második napját Rigó Róbert (történész, Kecskeméti Főiskola) A politikai rendőrség Kecskeméten 1945-ben című előadása nyitotta. Rigó aprólékosan feltárt forrásbázison mutatta be, hogy a politikai rendőrség a kommunista párt érdekeinek megjelenítőjeként intézményesült már 1945 tavaszán. Kitért a munkatársak rekrutációjára, az országos visszhangot is kiváltó, akár gyilkosságba torkolló vallatási esetekre, amelyek előképeinek tekinthetők a majdani ÁVH ténykedésének.
Kovács Attila (történész, Nemzetiségi Kutatóintézet, Ljubljana) A jugoszláviai magyar és a magyarországi délszláv kisebbség helyzete a Kominform-vita (1948–1953) idejében – Kilakoltatások és kitelepítések a Muravidéken és a Rábavidéken című előadásában a muravidéki magyar és a vendvidéki szlovén kisebbséget sújtó állami erőszak jellegzetességeit mutatta be. Mivel a magyar és a jugoszláv fél egyaránt tartott egy fegyveres konfliktus kirobbanásától, ezért számos intézkedést foganatosítottak, hogy minél felkészültebben érje őket az esetleges katonai konfrontáció. A jugoszláv hatalom az akkori Jugoszlávia egyik legnagyobb olajmezejének környékéről, az Alsólendvától csak néhány kilométerre fekvő Petesháza település magyar ajkú lakóit (közel 900 főt) 1948 őszén és 1949 tavaszán két hullámban tűz- és robbanásveszélyre hivatkozva kitelepítette. A valódi ok azonban nagy valószínűség szerint az volt, hogy Petesháza magyar lakosságát potenciális veszélyforrásnak tekintették e stratégiai ágazatban. A magyar oldalon 1950-ben létrehozott határsávval a hatóságok egy jól ellenőrizhető belső területet hoztak létre, ami viszont együtt járt a „megbízhatatlan elemek” eltávolításával is. A „nemkívánatos személyek” eltávolításának leghatékonyabb eszköze a deportálás volt. A Rákosi-korszakban, 1950 és 1952 között több hullámban közel 80 vendvidéki szlovén családot internáltak a magyar–jugoszláv határszakasz muravidéki szakaszáról a Hortobágyra.
Vukman Péter (tudományos munkatárs, Szegedi Tudományegyetem) Alkalmazkodási stratégiák, alkalmazkodási lehetőségek. Jugoszláv politikai emigránsok Magyarországon (1953–1969) című előadásában az 1948-ban kirobbant szovjet–jugoszláv konfliktus következtében a Josip Broz Titóval és a jugoszláv politikai vezetéssel szembehelyezkedő, Sztálin politikáját helyeslő jugoszláv emigránsok magyarországi közösségének alkalmazkodási lehetőségeit és stratégiáit mutatta be. A Sztálin halálát követően lassan meginduló magyar–jugoszláv normalizálódás során ittlétük egyre inkább gátló tényezőt jelentett. Habár hivatalos emigráns szervezetüket 1954-ben feloszlatták, Jugoszlávia még az 1970-es években is nehezményezte e személyek túlzottnak vélt jelenlétét a délszláv kisebbségi szervezetekben.
Ritter György (doktorandusz hallgató, történész, Pécsi Tudományegyetem) Az észak-dunántúli németek alávetettségi narratívája – 1945-től a kollektivizálásig című előadásában több mint száz életútinterjú alapján próbálta feltérképezni azokat a lokális eseménytörténetben is jelentős, az érintettek és családjaik számára pedig máig masszív identitásréteget jelentő történések hatásait, amelyeket a Volksbund működése, az SS szervezte evakuálás, a földosztás, a kitelepítés, majd a kollektivizálás indukált, s amelyek a kihívásokra adott azonnali, a korábbival nem egyszer ellentétes alkalmazkodási stratégiákat kényszerítettek ki.
Katharina Roters (képzőművész) és Szolnoki József (dokumentumfilmes, Magyar Képzőművészeti Egyetem) Tetovált házak. A gulyáskommunizmus ornamentikája című, gazdag képanyaggal illusztrált előadásában építészet- és művészettörténeti nézőpontból értelmezték a vidéki településeken az 1950-es évektől domináns háztípussá lett sátortetős kockaház ornamentikai sajátosságait. Az ország egész területéről gyűjtött fotóanyag alapján egyaránt kimutatható a népi díszítőmotívumok eredeti kontextusból kiszakított alkalmazása, miként a nonfiguratív szimbólumokkal operáló modernista építészet primitív adaptálása is. A kockaház térnyerése egyértelműen a kollektivizáláshoz köthető, az a falusi társadalomnak a korábbi paraszti kultúra felszámolását 
követő útkereséseként értelmezhető.
A konferencia záró előadását Ö. Kovács József (történész, MTA BTK−NEB Vidéktörténeti Témacsoport) tartotta, aki Kelet-németországi vidékkutatás nyugatnémet nézőpontból című előadásában saját személyes kutatói tanulási folyamatára tekintett vissza, arra, hogy a német politikai egyesítés után a történészek milyen kérdések alapján tárgyalták a kommunista diktatúra történeteit. A korábbi társadalomtörténeti érdeklődés alapján a jelenkortörténet-írást is meghatározta a tematikus, problémacentrikus megközelítés és az analitikus fogalmak tudatos használata. A politikai diktatúra történeti kutatása műfaját tekintve leginkább politikai társadalomtörténeti művek eredményezett. A politikai hatalom mellett igen fontossá vált a társadalmi korlátok elemzése, különösképpen a hétköznapi valóságban. A tapasztalattörténeti érdeklődés új történeti képekkel, valóban életszerű ábrázolásokkal gazdagította az ismereteket. A nyugat-németországi történetkutatás a vidéktörténettel meglehetősen későn, az 1980-as években kezdett el behatóbban foglalkozni. A kollektivizálást a szovjetizálás részeként értelmezve főként Arnd Bauerkämper, Jens Schöne, Barbara Schier, Antonia Maria Humm publikációit tekinthetjük módszertani szempontból is példaértékűnek. A történetkutatás fősodrától távoli, csak látszólag agrártörténeti kérdéseket a diktatúra működésébe ágyazottan tárgyalják. Az agrárpolitikai döntések össztársadalmi jelentőségűek lettek.
Horváth Gergely Krisztián–Farkas Ildikó
