Az 1918 előtti humanitárius akciók történetének kutatása elsősorban a transzatlanti országok múltjának megismerésére koncentrál; vizsgálataiból a kelet-európai birodalmak, főleg Ausztria–Magyarország humanitárius múltjának a rekonstruálása rendszeresen kimarad.
Ennek egyik oka az, hogy e témának a kutatását a közép-európai történészek is elhanyagolják. Pedig a Balkán-félsziget nyugati felén, annak is elsősorban az albánok lakta régióiban, a Habsburg Monarchia a 19. század dereka óta humanitárius segélyakciók tucatjait szervezte meg, hogy az éhező és szükséget szenvedő katolikus albánokat élelmiszerrel, ruházattal és diplomáciai védelemmel lássa el. E segélyakciókat 1896 után, külpolitikai okok miatt, a muszlim albánokra is kiterjesztették. Ettől az évtől ugyanis az osztrák–magyar külügyminisztérium, a Ballhausplatz a Monarchia potenciális szövetségeseként tekintett az albánokra.
Az osztrák-magyar hadsereg katonái Shkodrában (1910 körül).
Kép forrása: Emőd György tiszti főorvos hagyatéka (családi tulajdon), az első világháború idején a XIX. hadtest (Albánia) orvosparancsnoka
A legnagyobb humanitárius akcióra az első Balkán-háború idején, 1913-ban került sor, a független Albánia megalakulásának évében. E háborúban történelmi vereséget szenvedett az Oszmán Birodalom, amelynek csapatait a modern szerb, montenegrói és görög nemzetállamok hadseregei szorították ki az Adria keleti partjairól. A háború sújtotta térségben nagy humanitárius krízis alakult ki: több százezer albán menekült érkezett a Balkán középső területeiről Albániába, amelynek kormánya még az ország lakóit sem tudta ellátni elegendő élelmiszerrel.
A háború és a menekülthullám okozta humanitárius katasztrófa egy olyan pillanatban következett be, amikor Ausztria–Magyarország albánbarát külpolitikája légüres térbe került. Az Oszmán Birodalom állami jelenléte megsemmisült, így az Isztambul és Bécs között kötött korábbi egyezményeket már nem lehetett végrehajtani. A modern Albánia elismerésére a nagyhatalmak londoni konferenciáján csak 1913. július 29-én került sor, azaz az új állammal sokáig nem volt lehetőség új egyezmények tető alá hozására. Rend csupán egy városban, az észak-albániai Shkodrában volt, amelyet a nagyhatalmak közösen vettek katonai ellenőrzés alá 1913 májusában, hogy a városból és környékéről elűzzék és az új államhatárok mögé kényszerítsék Montenegró és Szerbia csapatait. A történelem furcsa fintora, hogy az első albániai focimeccsre, egy osztrák–magyar humanitárius akció részeként, ebben a zűrzavaros időszakban Shkodrában került sor.
Shkodra, Albánia, Kol Idromenao utca, 1917. Forrás: Fortepan 131830
Shkodra, vagy ahogy a korabeli sajtóban és diplomáciai nyelvben hívták, Skutari, a közel 35.000 lakosával, a legnagyobb albánok lakta város volt, egyben az Oszmán Birodalom harmadik legnagyobb katonai erőssége a Balkán-félszigeten. A szerb és montenegrói csapatok 1912 késő őszén vették ostrom alá. A héthónapos ostrom célja az volt, hogy a város Montenegró fennhatósága alá kerüljön. A várost védő Esat Toptani pasa végül 1913. április 24-én kapitulált a túlerő előtt, pár héttel azután, hogy a nagyhatalmak londoni konferenciáján a várost a független Albániának ítélték.
Mivel a délszláv államok nem voltak hajlandóak visszavonulni és átadni a várost Albániának, a nagyhatalmak közös katonai akciót indítottak, hogy kiszorítsák őket a városból. Áprilisban egy brit tengernagy, Sir Cecil Burney vezette nagyhatalmi flotta vette blokád alá Montenegrót, majd májusban öt nagyhatalom haditengerészei vonultak be a városba. A Burney vezette nemzetközi katonai misszió nemzetközi katonai közigazgatássá alakult át. A városban állomásozó nagyhatalmak csapatai egy-egy kerületet vettek birtokba. Saját kerületeikben laktanyákat építettek, és önálló közigazgatást alakítottak ki brit, francia, német, olasz és osztrák–magyar mintára (Oroszországot a francia csapatok képviselték). 1913 nyarának derekán katonákra cserélték a haditengerészeket. A megközelítőleg 1500 fős nemzetközi kontingens kicsivel több, mint harmadát Ausztria–Magyarország állomásoztatta Shkodrában, mivel a település és egész Észak-Albánia hegyvidéke, az itt élő katolikusok miatt, közel másfél évszázad óta a Habsburg Birodalom érdekszférájába tartozott.
Bár a katonai akció és közigazgatás megfelelt a kor humanitárius intervenciókkal szemben támasztott elvi elvárásainak, a szakirodalom nem így tekint rá. Ennek oka, hogy a nemzetközi joggal foglalkozó jogtörténészek meglátása szerint, akik alapvetően csak a transzatlanti világ humanitárius intervencióit vizsgálják, 1945 előtt csak keresztények védelmében indítottak katonai humanitárius akciókat a nagyhatalmak. Az ún. Skutari-akció azért nem került a látószögükbe, mert a város, Shkodra lakóinak megközelítőleg 63% muszlim volt; a katolikusok létszáma mintegy 34%-ot tett ki; az ortodox keresztények aránya pedig 3% körül mozgott.
Shkodra, Albánia, Kol Idromenao utca, 1917. Forrás: Fortepan 131841
A városban a humanitárius helyzet annyira súlyos volt, hogy Ausztria–Magyarország és Olaszország külügyminisztériumai elhatározták, hogy nagyszabású humanitárius akciót indítanak a szükséget szenvedő lakosság ellátására. A két nagyhatalom egy több hajóból álló flottát állított össze a segélyek (élelmiszer, sátrak, takarók, ruhák, orvosi felszerelés) helyszínre szállítása érdekében, amelyek védelmére hadihajókat rendeltek ki. Az osztrák–magyar segélyek szállításáért és szétosztásáért egy magyar állampolgárságú szerb nemzetiségű tiszt volt felelős, Zsivkovics Illés Dusán (Ilija Dušan Živković). A hadnagy a 32. közös gyalogezred tisztje volt. Személyi aktája alapján rátermett katonának számított, aki sok nyelven beszélt, jó kapcsolatot ápolt a beosztottjaival, és aki képes volt arra, hogy a humanitárius akcióval járó komplex feladatokat sikeresen elvégezze.
Az osztrák–magyar segélyszállítmányok szétosztását követően Zsivkovics hadnagy Shkodrában maradt, ahol részt vett az osztrák–magyar fennhatóság alá került városnegyed közbiztonságának felügyeletében. A hadnagynak feltűnt, hogy az ostrom után több tucat fiatal lézeng tétlenül az utcákon, akik vagy árvaságra jutottak, vagy az iskolaépületek lebombázása miatt nem tudták tanulmányaikat folytatni. 1913 júniusában Zsivkovics megelégelte az albán fiatalok tétlenkedését és céltalanul töltött napjait, ezért elhatározta, hogy modern sportokat fog nekik tanítani. A helyi osztrák–magyar vezérkar támogatását élvezve számos bemutatót tartott, ahol a kíváncsiak megismerkedhettek az atlétika és gimnasztika különféle ágaival. Idővel csaknem száz, 14 és 20 év közötti fiatal látogatta az edzéseket, amelyek közül a labdarúgás bizonyult a legnépszerűbbnek. Mivel az albán ifjak fizikailag erősek és gyorsak voltak, és a szabályokat hamar megértették, Zsivkovics megszervezte az első labdarúgó mérkőzéseket.
Albán városi gyerekek (1910 körül, ismeretlen város)
Emőd György tiszti főorvos hagyatéka (családi tulajdon), az első világháború idején a XIX. hadtest (Albánia) orvosparancsnoka
Az osztrák–magyar negyedben zajló, és nagy közönséget vonzó labdarúgómérkőzések híre hamar elterjedt a városban. Nemcsak az albánok között, hanem a többi nagyhatalom katonaságának köreiben is. A brit tisztek szabályosan megsértődtek, hogy nem nekik jutott először eszükbe, hogy focira tanítsák az ő kerületeikben is szép számmal lebzselő helyi fiatalokat. A sérelmeiket azonban hamar félretették, és hozzáláttak ahhoz, hogy az ő albán fiataljaikat is megtanítsák a labdarúgás rejtelmeire. Ez már természetesen a francia, német és olasz katonatiszteket sem hagyta hidegen. Hamarosan minden negyedben több tucat labdarúgó állt rendelkezésre, és kézenfekvő volt, hogy a negyedek csapatai összemérjék tudásukat. Megszervezték tehát az első nemzetközi tornát Albánia életében, ahol az osztrák–magyar-albán, brit–albán, francia–albán, olasz–albán és német–albán csapatok nem sokkal az első világháború előtt barátságos mérkőzéseket kezdtek játszani egymás ellen. A csapatok nagy presztízsmeccseket vívtak egymással, ahol a labdarúgás korabeli iskolái is összemérték erejüket. Sajnos nem maradt fenn információ arról, hogy az első shkodrai tornát végül melyik csapat nyerte.
Ausztria–Magyarország sikeres humanitárius akciója, és azon belül a labdarúgásról szóló hírek összességében egy súlyos diplomáciai kudarcot voltak hivatottak elfedni. A Monarchia, amely magát az albánok legnagyobb védelmezőjének tartotta, nem tudta a londoni konferencián megakadályozni, hogy az albán etnikai területeket feldarabolják és nem tudta elérni, hogy az önálló Albánia osztrák–magyar protektori védelem alatt kezdje meg önálló állami létét. Az albánok megsegítésére szervezett humanitárius akciónak így komoly belpolitikai jelentősége volt, hiszen a Monarchia súlyos diplomáciai vereségét kívánták „elfogadhatóbbá” tenni a közvélemény számára.
Csaplár-Degovics Krisztián
A publikációhoz szükséges kutatást az NKFIH-149281. azonosítószámú (Mecenatúra) pályázata tette lehetővé (a pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból”).
Levéltári források
- Österreichisches Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv
XII. Türkei, Kt. 429/11., Kt. 430/Varia - Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv
Militärkanzlei Seiner Majestät (MKSM), Kt. 15/1/21-18/1 (1913) (1095. doboz)
Irodalomjegyzék
- Csaplár-Degovics Krisztián: Az albán nemzettéválás kezdetei (1878–1913): a Rilindja és az államalapítás korszaka. Budapest: ELTE BTK TDI, 2010.
