Korábbi bejegyzésünkben már egy Észak-Macedónia és Bulgária által is magának vindikált, de nem túl sikeres uralkodó szobrán látható (és vitatható eredetű) korona kapcsán megismerkedtünk a középkori bolgár államok uralkodói jelvényeivel – helyesebben a róluk szóló feltételezésekkel. Demeter Gábor írásával folytatjuk kalandozásunkat, megismerkedve a modern bolgár állam koronázási szertartásaival a 19. század végén és a 20. század első felében.
A publikációhoz szükséges kutatást az NKFIH-149281. azonosítószámú Mecenatúra pályázata tette lehetővé. A pályázat címe: „Nyugat-Balkán: egy ismeretlen ismerős a szomszédból”.
A harmadik bolgár cárságban a koronázásnak nem alakult ki időtálló szertartásrendje, legyen az akár modern, nyugati mintájú, akár a középkori bolgár állam hagyományából táplálkozó. A magyar koronázások ceremóniáját és a ceremónia jelképei mögötti tartalmat ismerők számára meglepő lehet, hogy Bulgáriában gyakorlatilag egyetlen általunk fontosnak tekintett koronázási kritériumnak sem kellett teljesülnie ahhoz, hogy az uralkodót legitimnek tekintsék. Az 1878–1946 közötti néhány – de annál viharosabb – trónváltás (Battenberg Sándor, Ferdinánd, Borisz, Szimeon) egyébként sem tette lehetővé egységes szertartásrend kialakítását. Az 1879-es tirnovói alkotmány csak tág keretek között határozta meg az uralkodói jelvényeket, inkább az állam jelképeire, illetve az uralkodó jogosítványaira fókuszált. Noha az uralkodó személye „szent és sérthetetlen” volt az alkotmány 8. cikkelye szerint, ez inkább jogi klauzula volt (a király nem vonható felelősségre), mint szakrális formula.
Nem volt szakrális funkciókat betöltő vagy akár az uralkodóvá vál(aszt)ást „érvényesítő”, „jogszerűvé tevő”, „nagybetűs” Korona, noha maga a korona viszont több is létezett. Az uralkodói korona csak reprezentatív funkciókat töltött be, sosem viselték, amivel pedig gyaníthatóan szükséghelyzetben koronáztak (1908), az nem uralkodói, hanem papi korona volt. A tábornoki egyenruha (a fejedelem hivatalos viselete) és az ortodox mitra szövetsége furcsa páros volt.
Bulgária 1878-ban fejedelemségként született meg, csak később vált királysággá, tehát a koronázási ceremónia eleve nem is lehetett egységes a vizsgált korban. Battenberg Sándor fejedelem, majd a trónon őt 1887-ben váltó Szász–Coburg–Gothai (Koháry) Ferdinánd eleve nem lehetett szakrális uralkodó, mert nem volt ortodox és nem volt tagja az ortodox bolgár államegyháznak, a modern állam előzményeként is tekinthető, 1870-ben konstantinápolyi székhellyel létrejött Bolgár Exarchátusnak. A négy modern kori bolgár uralkodó közül kettő népgyűlés által, távollétében megválasztott fejedelem volt, egy pedig kiskorú, ami szintén speciális helyzetet eredményezett. Mikor Ferdinánd bolgár földre lépett, de facto uralkodóként kezelték: nem a korona ráhelyezésétől lényegült át személye, koronázás ekkor nem is volt, helyesebb beiktatásról beszélni. A szakralitás hiánya ellenére felkenték, bár nem egy templomban, hanem a tirnovói katonai klubban. A felkenést nem a bolgár exarcha végezte, hiszen a bolgárok egyházi vezetője Konstantinápolyban élt, és Ferdinánd megválasztása pedig az Oszmán Birodalom ellenére történt. Szintén nem vett részt a rituáléban a tirnovói érsek (Bulgária egyházfője), mert Kliment érsek oroszbarát volt. A felkenést végül a volt exarcha végezte el. De ez mit sem számított, hiszen a bolgár uralkodó általában nem volt szakrális személy, ráadásul Ferdinánd 1887-ben fejedelem lett, nem király, és többek között ezért sem lehetett megkoronázni. A Bolgár Fejedelemség nem volt szuverén állam: az oszmán szultán befolyása alatt állt, azaz az uralkodó személyéhez fűződő jogok és képzetek a szultánhoz tartoztak. A bolgár fejedelem így de iure nem a koronázásától kezdve vált fejedelemmé, nem is a népgyűlés akaratának kinyilvánításától számítható uralma, hanem a választás nagyhatalmi és szultáni megerősítéstől. 1887-ben ez elmaradt: Ferdinánd de facto uralkodó volt. 1894-ig a nagyhatalmak közül több el sem ismerte Ferdinándot.
Ferdinánd rendelt ugyan egy koronát 1902-ben, de állama ekkor sem volt szuverén. Szó sem volt tehát arról, hogy a régi (dicső) múlt egy relikviáját alakították vagy lényegítették volna át e célra, új funkciót adva neki, hiszen a korábbi, középkori uralkodói koronák mind elvesztek. A rendelt korona modern ötvösmunka volt, amiről azonban nem is tudjuk, hogy nézett ki. Ráadásul az európai nagyhatalmak tiltakoztak a koronázás ellen, ezért Ferdinánd a koronát 1908-ig nem a fején, hanem egy szekrényben tartotta. 1908-ban, a függetlenség (és királyság) kikiáltásakor úgy gondolta, eljött az idő, de akkor meg a vele addig legszorosabban együttműködő Monarchia is tiltakozott a koronázás ellen. Ennek oka pedig részben az lehetett, hogy a magyar király titulusai között bizony 1916-ig ott szerepelt a „Bulgária királya” cím is. Így valószínűleg a tirnovói metropolita mitrájával koronázták meg Ferdinándot 1908-ban. Fénykép nincs róla, hogy koronát viselne, nyilvános eseményen sohasem hordott hasonló fejfedőt, még akkor sem, amikor feleségével jelent meg, aki pedig viselte a királynéi koronát.
Ferdinánd bolgár cár 1908-ban. Kép: Wikimedia Commons
Ferdinánd inkább katonai egyenruhában pompázott, a kitüntetéseket nagyon szerette, talán így kompenzálta, hogy tányérsapkát viselt, és nem koronát. Első felesége (egy pármai hercegnő) liliomos koronáját viszont használták a trónörökösök nősülésekor a menyasszonyaik, tehát a női korona ceremoniális funkcióhoz jutott. Ferdinánd második felesége új koronát kapott, aminek jelenlegi holléte nem ismeretes. Szintén szerepelt liliomos korona az állam címerében, ami a királyságot szimbolizálva szerepet is kapott minden okiraton, illetve a Battenberg Sándor beiktatásakor veretett emlékérmen is szerepelt, bár meg kell jegyezni, hogy ez csak heraldikai értelemben vett korona volt.
1918-ban, mikor Ferdinánd a világháborús vereség miatt lemondott, fia, Borisz automatikusan király lett. Megjegyzendő, hogy mikor elődje, Battenberg Sándor lemondott, nem lévén fiú örököse, az uralkodóválasztás joga visszaszállt a nemzetgyűlésre. Borisz már gyerekkorában áttért az ortodox keresztény hitre, hiszen a bolgár alkotmány szerint nem is lehetett volna cár. Az áttérést a trónörökös egyik keresztapja, XIII. Leó pápa eléggé zokon vette, a másik, II. Miklós orosz cár örült neki. A két eltérő vallású és igen magas rangú keresztapa jelzi, hogy micsoda bonyolult világpolitikai játszmába csöppentek a bolgár uralkodók. Ferdinánd még nem nősülhetett volna meg, ha áttér ortodox hitre bolgár fejedelemmé választásakor, mert nem kapott volna jó házból származó menyasszonyt. A trónörökös és vele együtt Ferdinánd vallásváltása mögött tehát dinasztikus érdek és politikai játszma, a bolgár külpolitikai irány gyökeres fordulata húzódott: az oroszok ettől kezdve ismerték el legitimnek Bulgária választott uralkodóját, a bolgár nép pedig fia jogát a trónra, bár az eset Ferdinánd és felesége között megrontotta a viszonyt.
Bár szertartásrendről nem beszélhetünk, mégis megvolt a bolgár trón betöltésének maga a rituáléja, ami azonban nem Bulgáriához, hanem az európai nagyhatalmakhoz kötődött. Az első modern bolgár uralkodó, hesseni Battenberg Sándor 1879 áprilisi megválasztása és beiktatása körül sok az ellentmondás a visszaemlékezők szerint is, akik ráadásul 20–30 év távlatában adták ki emlékeiket az eseményről. Elsőként érdemes kiemelni, hogy az alkotmány szerint a kormányt az uralkodó nevezte ki, így meglepőnek tekinthetjük, hogy az első külügyminiszter, Marko Balabanov működésének kezdete több mint két héttel megelőzte a kormány felállítását és a fejedelem beiktatását. A Bulgáriába érkezése előtt a Livádiában (Krím) vendégeskedő Sándor végiglátogatta az európai hatalmi központokat, beleértve Isztambult is – szuverén uralkodó ilyet általában megválasztása után tesz. Sándor azonban a berlini egyezmény pontjait tartotta szem előtt, mely kimondta, hogy a fejedelmet ugyan a nép választja meg, de a szultán és a nagyhatalmak megerősítése nélkül nem lehet legitim uralkodó. És a trón későbbi megürülése esetén ugyanígy kell majd eljárni, az előírások szerint. Ez volt tehát tulajdonképpen a beiktatási ceremónia fontosabb része, nem a választás, nem az ünnepélyes eskü és nem is a szertartás. Sándor egy istentiszteletet követően június 27-én esküdött fel az alkotmányra Tirnovóban, megcsókolva a metropolita által tartott keresztet és egy evangéliumot, mintegy lepecsételve esküjét.
A legitimációs folyamat ezzel még nem ért véget. A török szultán, mint szuverén, ragaszkodott volna a szultáni invesztitúra nyilvánosság előtt történő felolvasásához és a török zászló tiszteletadással történő felvonásához, de az oroszok kiderítették, hogy ilyen Károly román király beiktatásakor sem volt, tehát precedensként értelmezve az esetet, ezt most is elutasították. Az invesztitúrát tartalmazó fermánt csak július 29-én adta át a szultán küldötte, melyben Bulgáriát a birodalom részének nevezte. A bolgárok sohasem olvasták fel nyilvánosan. Ezzel zárult az első fejedelem megválasztásának legitimációs folyamata.
Ferdinánd megválasztásakor fennállt a lehetősége, hogy ugyanúgy visszautasítja a jelölést, mint az előző választott, Valdemár herceg, hiszen a bolgár trón egy nemzetközi játszma tétje volt. Mivel Németország a Monarchia mellé állt, így Ferdinánd 1887. július 30-án Bulgáriába érkezett, a már sokat emlegetett tábornoki egyenruhában. Ezt követően Tirnovóba utazott, hogy augusztus 2-án letegye az esküt az alkotmányra, Antim egykori exarcha jelenlétében, miközben úton-útfélen különböző manifesztumokat tett közzé. Ezt követően a régensek elbúcsúztak hivataluktól, felszólították az uralkodót, hogy az alkotmánnyal összhangban uralkodva virágoztassa fel a bolgár nemzetet, az uralkodó pedig, megköszönve munkájukat, válaszolt nekik. Ezt követően a katonai klubban rendezett banketten Antim felszentelte, megáldotta őt, a fejedelem kezet csókolt Antimnak, ő pedig megcsókolta az uralkodó homlokát. Másnap az uralkodó feloszlatta a Tirnovóban ülésező Nagy Szobranjét (ez volt Sándor első cselekedete is), ezzel a Sándor lemondása óta a hatalmat gyakorló régensség véget ért.
III. Borisz bolgár cár. Kép: Wikimedia Commons
1918-ban, Ferdinánd lemondásakor Boriszt sem koronázták meg ceremoniálisan, mert éppen zajlott a bolgár agónia a fronton és odahaza: a cár lemondása volt a feltétele annak, hogy a szerb és görög csapatok ne szállják meg az országot. A későbbi koronázási ceremónia az előző beiktatásokhoz sem hasonlított: végül Boriszt Szófiában kiáltották ki királynak október 4-én, miután apja őt nevezte meg utódjának. Tehát szó sem volt a Narodno Szobranie összehívásáról, a dinasztia trónon maradt. A katonazenekar hazafias indulókat játszott, majd a Szveta Nedela templomban istentiszteletre összegyűlt képviselők, kormánytagok, külföldi attasék köszöntötték az új uralkodót, aki a tradicionális tábornoki egyenruhában érkezett a szertartásra. A beiktatás egyházi jellege tehát megvolt. A mise után az udvarba visszatérve az uralkodó a balkonról köszöntötte a népet, majd első rendelete a demobilizáció elrendelése volt. Ezt követően a katonai klubba ment, ahol a szófiai tisztek felesküdtek az új cárra, mint a haderő alkotmány szerinti főparancsnokára. Itt a bálteremben is katonai egyenruhában volt, és viselte az állam legmagasabb kitüntetését, az 1909-ben alapított Szent Kirill és Metód érdemrendet. Egy pap felolvasta a tiszti eskü szövegét, majd Borisz a város szélén lévő csapatokhoz ment, melyek szintén felesküdtek rá. A vészterhes időkben a katonák hűségének biztosítása fontosabb volt, mint szertartásosan felesküdni a tirnovói alkotmányra, ezt az uralkodó csak szóban tette meg, első beszédeiben megígérve a törvények tiszteletben tartását. Koronázásról nincs tudomásunk, miként a jogar és az országalma használatáról sem a beiktatás során. A létező koronaékszerek zöme ugyanis Ferdinánddal együtt elhagyta az országot. Mikor Borisz a Hitlerrel való beszélgetése után szívrohamban meghalt 1943-ban, fia kiskorú volt, és zajlott a világháború, megint nem volt rituálé. Szimeon Szakszkoburggotszkit sohasem koronázták meg, s régens tanács uralkodott helyette.
Demeter Gábor
Ajánlott irodalom:
Demeter, Gábor: Diplomatic Struggle for Supremacy over the Balkan Peninsula (1878–1914). Sofia 2017.
