2023. március 21-én, életének 83. évében elhunyt Galavics Géza művészettörténész, 2001-től a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2019-től rendes tagja, 1991–1999, majd 2002–2008 között az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztálya Művészettörténeti Tudományos Bizottságának elnöke, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat tiszteleti tagja (2020), a Társulat Pasteiner-, majd Ipolyi-érmének kitüntetettje (1982/83, illetve 1998).
Az Akadémia idegen nyelvű művészettörténeti folyóiratának, az Acta Historiae Artiumnak 1994/95-től, magyar nyelvű folyóiratának, a Művészettörténeti Értesítőnek pedig 1988-tól mindvégig szerkesztőbizottsági tagja volt. 1995-ben az Ő kezdeményezésére jött létre a Művészettörténeti Bizottság által évente kiadott, a legkiválóbb művészettörténeti publikációk elismerésére szolgáló „díj”, az Opus mirabile.
Galavics Géza (1940-2023). Fotó: Hámori Péter
1940. november 30-án született Győrben, gyermekkorát a Sopron megyei Lövőn töltötte. Gimnáziumi tanulmányait Sopronban végezte, pályaválasztására nagy hatással volt az ott megismert Csatkai Endre. 1958–1963 között történelem és művészettörténet szakon tanult a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a művészettörténetet később is a történelmi kapcsolódások feltárásának útján, a történészekkel együttműködve, eredményeikre figyelve művelte. 1963–1971 között a Magyar Nemzeti Múzeumban a Magyar Történelmi Képcsarnok, majd közel negyven éven át a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportja, utóbb Kutató Intézete munkatársa volt.
Munkásságának fő területe a magyarországi késő reneszánsz és barokk művészet volt a klasszicizmus térhódításáig, mindig kitekintéssel Közép-Európára. Többször is visszatért szűkebb szülőföldje festő szülöttjéhez, Dorffmaister Istvánhoz. Életpályáját egyetemi szakdolgozatától kezdve – ebben a Történelmi Képcsarnokban tanultak is nagyban segítették – végig kísérték az ikonográfiai elemzések. 1986-ban jelent meg végül akadémiai doktori disszertációként elfogadott, „Kössünk kardot az pogány ellen”. Török háborúk és képzőművészet című monográfiája, a korszak történeti ikonográfiájának máig példamutató alapműve.
Fontos kiállítások is fűződnek a nevéhez. A magyarországi művészettörténet könyvsorozata előkészületének volt emlékezetes állomása a Szabolcsi Hedviggel együtt rendezett Művészet Magyarországon 1780–1830 bemutató (Magyar Nemzeti Galéria, 1980). A közép-európai országok „A barokk éve” kiállítássorozatának budapesti tárlatát is Ő rendezte, a nézőpontját világosan megfogalmazó Barokk művészet Közép-Európában. Utak és találkozások címmel (Budapesti Történeti Múzeum, 1993). Tudományos tanácsadója volt több nagy múzeumi vállalkozásnak, így a Történelem – kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon (Magyar Nemzeti Galéria, 2000), vagy az Ige-idők. A reformáció 500 éve (Magyar Nemzeti Múzeum, 2017) kiállításnak is. A muzeológusok munkáját mindig segítette és nagyra becsülte.
Különösen szívén viselte a fiatal művészettörténészek tudományos előrehaladását. Az MTA Isabel és Alfred Bader kutatási ösztöndíj kuratóriumának vezetőjeként sok pályakezdőnek tudott komoly támogatást juttatni.
Az 1990-es évektől új kutatási területet keresve kezdett bele az újkori történeti kertek vizsgálatába, Az angol kert mint utópia címmel 2001-ben előadott akadémiai székfoglalójában új megvilágításba helyezte a magyarországi kastélykerteket. 2022-ben tartott második akadémiai székfoglaló előadása – Képtörténet és társadalomtörténet. Kora-újkori nézőpontváltozások az európai és magyarországi cigány ábrázolásokon – mutatta, hogy az egész pályáját meghatározó érdeklődési területeit élete vége felé is alkotó módon tudta összekapcsolni a művészettörténet- és a történetírás újabb irányzataival, de a zenetörténettel is.
2010-ben vonult nyugdíjba, de nyugalmazott kutatóprofesszorként haláláig részt vett a Művészettörténeti Intézet munkájában, az egész hazai művészettörténész közösség mindenki által szeretett, tisztelt mentoraként.
