2021. július 9-én elhunyt Marosi Ernő Széchenyi-díjas művészettörténész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1991 és 2000 között az MTA Művészettörténeti Intézetének igazgatója, 2002 és 2008 között az MTA társadalomtudományi alelnöke. A Művészettörténeti Intézet kutatóközössége mellett mindvégig kitartott; nyugalomba vonulása után is, haláláig segítette az ott folyó kutatómunkát, és aggódó figyelemmel kísérte a magyar művészettörténész szakma egészének sorsát.
Marosi Ernő (1940–2021)
1958–1963 között magyar és művészettörténet szakon tanult a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A magyar művészettörténet-írás többek között Dávid Ferenc, Galavics Géza, Kovács Péter, Kovalovszky Márta, Perneczky Géza, Tóth Melinda, Tóth Sándor alkotta, 1963–1964-ben pályára lépő nagy generációjához tartozott. Dercsényi Dezső és Entz Géza tanítványaként a középkori művészet kutatójává lett. Hat évtizedes oktatói pályáját az ELTE Művészettörténeti Tanszékén kezdte – az oktatást, 1991-től egyetemi tanárként, végül már professor emeritusként, élete végéig folytatta –, idővel azonban a MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának, majd Intézetének lett az igazgatóhelyettese, utóbb igazgatója. Tanítványainak, munkatársainak száma sok száz; szinte nincs az utána jövő generációk tagjai között olyan, aki előtt munkássága ne állt volna példaként. Nemzedékek tanulták meg tőle a középkori magyar és egyetemes művészet történetét, a forrásolvasást és -értelmezést, a művészettörténet-írás sokféle módszerét, a tudományág historiográfiáját.
Olyan programadó, nagy kiállítások szervezése fűződik a nevéhez, mint az Árpád-kori kőfaragványok (1978), a Művészet I. Lajos király korában 1342–1382 (1982) (mindkettő Székesfehérváron), a Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában 1387–1437 (1987) (a Budapesti Történeti Múzeumban). Ő szerkesztette a Magyarországi művészet története akadémiai kézikönyvsorozatában a gótikának szentelt Magyarországi művészet 1300–1470 körül két monumentális kötetét (1987). Többször összefoglalta a középkori művészet egyetemes történetét (1972, 1996–1998), és a magyarországi középkori művészet korszakainak történetét (2001, 2008, 2013). A középkor teljes időszakát kutatta; egyaránt foglalkoztatták az építészeti emlékek és kőfaragványok, a szobrászat, az ötvösség, a „kisművészetek” alkotásai; választott tárgyainak sora a koronázási palásttól kezdve a romanika és a gótika kiemelkedő jelentőségű emlékein át a Mátyás-kori reneszánsz főműveiig terjedt. A középkori építészet vizsgálatát gyakran újszerű módszerekkel, a 19. századi restaurálások eredményein és forrásain keresztül közelítette meg. Partnerként tekintettek rá a 20. század művészetével foglalkozó művészettörténész kollégái, sőt, még a kortárs képzőművészek is. Kezdeményező szerepe volt a magyar művészettörténet-írás történeti folyamatainak – így a bécsi iskola magyar vonatkozásainak – feltárásában; összefoglalta a magyar művészettörténet-írás programjait (1999). Mindig nagy beleérzéssel, a műemlékes szakemberek partnereként fordult a műemlékvédelem történetének, a műemlékek művészettörténeti forrásbázisa megóvásának, az ezt fenyegető rekonstrukcióknak a kérdéseihez.
A 20. század utolsó harmadának, a 21. század elejének legnagyobb hatású, korszakos jelentőségű magyar művészettörténésze volt. Munkássága lezárult; szellemiségét, szellemi hagyatékát, a tudományos munka minőségébe vetett megingathatatlan hitét nekünk kell tovább őriznünk.
