Életének 74. évében, hosszú, méltósággal viselt betegség után elhunyt Tamás Gáspár Miklós, a Filozófiai Intézet korábbi igazgatója, majd kutatója.
1948-ban született Kolozsváron, anyja a zsidó családból származó Krausz Erzsébet műtősnő – az anyai nagymamát megölték Auschwitzban, miként az egyik nagybácsit és nagynénit is –, apja, Tamás Gáspár író, újságíró, a Kolozsvári Magyar Állami Színház igazgatója székelyudvarhelyi iparoscsalád fia – róla később gyönyörű esszét írt Apa száz éve címmel. Szülei elkötelezett kommunisták voltak, akik azonban hamarosan kiábrándultak a létező szocializmus rendszeréből. A közélet iránti érdeklődését ugyanúgy a családból hozta magával, mint a kultúra és a gondolkodás szenvedélyes szeretetét; innen egyenes út vezetett a filozófiához. Egyenes volt ez az út, ám igen-igen rögös: iskolaévei a Ceauşescu-rendszer Romániájában teltek. A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanult filozófiát – tanára volt Bretter György –, míg a bukaresti egyetemen klasszika-filológiát hallgatott. 1972-ben az Utunk munkatársa lett, 1975-ben esszékötete jelent meg A teória esélyei címmel, míg 1977-ben Descartes klasszikus szövegét, az Értekezés a módszerrőlt fordította magyarra. Fiatalkorának színtere, Kolozsvár, mindig „a város” maradt számára – nagy szeretettel írt róla, s a rendszerváltás után gyakorta visszajárt.
1978-ban édesanyjával együtt áttelepedett Budapestre, ahol hamarosan az egykori Lukács-tanítványok alkotta filozófuskör, majd a nyolcvanas években a belőlük kinövő demokratikus ellenzék egyik vezető személyisége lett. Kezdetben tanított az ELTE Bölcsészettudományi Karának Filozófia Tanszékén, ám állásából – ellenzéki tevékenysége miatt – elbocsátották. Közéleti-politikai szereplés – előbb politikusként, utóbb a polisz dolgaival foglalkozó publicistaként és a res publica ügyei iránt mélyen elkötelezett közértelmiségiként – és a filozófuslét nála szervesen összekapcsolódott. A rendszerváltás rövid és lázas periódusának egyik legismertebb arca volt: viták résztvevőjeként, parlamenti képviselőként, éles nyelvű, szellemes és ironikus debattőrként.
Az MTA Filozófiai Intézetét az átmenet nehéz éveiben igazgatta, 1990 és 1995 között. Komoly szerepe volt abban, hogy az intézmény – egzisztenciális fenyegetettség közepette – újra be tudott kapcsolódni a nemzetközi filozófiai élet vérkeringésébe: ennek egyik állomása volt a The Monist című neves brit filozófiai folyóirattal közösen rendezett konferencia. Publikációk hosszú sorát jegyezte számos nyelven – néhány ezek közül, a teljesség igénye nélkül: A szem és a kéz (1983), Idola Tribus (1989), Másvilág (1994), Törzsi fogalmak I–II. (1999), Kommunismus nach 1989. Beiträge zu Klassentheorie, Realsozialismus, Osteuropa (2015), Antitézis. Válogatott tanulmányok, 2001–2020 (2021). Számos helyen tanított és kutatott (Columbia University, University of Oxford, École des Hautes Études en Sciences Sociales, University of Chicago, Georgetown University, Yale University, New School, Dickinson College, Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Wilson Center, Wissenschaftskolleg zu Berlin, Institut für die Wissenschaften vom Menschen, CEU, ELTE).
Hogy Tamás Gáspár Miklós mit is jelentett nemcsak a magyar filozófia, hanem a magyar kultúra és közélet számára, azt jelzi a halála óta eltelt egy napban megjelent nagyszámú nekrológ és méltatás. Az a gondolkodó volt ő, akinél élet és mű, személyiség és gondolkodás nem választható ketté. Hallatlan elmeéllel és erudícióval megírt könyvei és tanulmányai – melyek kétségkívül komoly gondolati munkára késztetik az olvasót – nem tudják visszaadni annak a színes és vitára ingerlő embernek az élő valóságát, aki most eltávozott közülünk. Filozófiai és világnézeti irányváltásai – először a baloldaltól búcsúzott, majd a konzervatív jobboldaltól, hogy aztán végleg lehorgonyozzon a marxi szocializmusnál – egy egészen rendkívüli mértékű morális autonómiából fakadtak, s a változó nézetek mögött mindvégig ott volt egy belső integritás. Humor, irónia és nonkonformizmus jellemezte. Lehetett őt nem szeretni, de azt vitatni aligha lehet, hogy a mai magyar filozófia, magyar kultúra és közélet egyik legjelentősebb, legeredetibb alakja hagyott itt bennünket. Amikor megszólalt, oda kellett rá figyelni. Valamikor november végén láttam őt utoljára, egy budapesti konferencián. Betegsége előrehaladott stádiumban volt már, ám nagy figyelemmel hallgatta a fiatalok előadásait, hozzászólásai és felvillanó mosolya pedig a régi Gazsit idézték. Hiányzik nagyon.
Kovács Gábor
