Az újkorban a rézkarcok olykor nem a világot igyekeznek megidézni, hanem egy empirikus valóságból kimutató képzetet jelenítenek meg. E csoportba sorolhatók a kegyes emberalakokat ábrázoló sajtótermékek is, amelyeket azért vásárolhatták meg a katolikus arisztokraták, mert az alakok a keresztény önfeláldozást, a hit melletti kiállást példázzák.
Az előadó a vallási és művészeti-költői hitfogalom közötti átjárásokat egy 18. század végi magyarországi rézkarcgyűjtemény elemzése során mutatja be. A csoda ábrázolhatóságának kérdését egyrészt az újkori percepciótörténetben bekövetkező változásokhoz köti, másrészt a korabeli jezsuita képelmélet ismeretelméleti szűrőjén keresztül közelít az ábrázolás-elméleti kérdésekhez.