A Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának legutóbbi számában a kutatócsoport tagja, Benda Judit: A szemétgróf birodalma, szemétkezelési megoldások a középkori Budán című írását közölték.
Nagy utat járt be a technika a középkor óta, amíg eljutott az útkaparástól az utcaporszívózásig, a pöcegödröktől a csatornahálózatig és a szemétvermektől a szelektív gyűjtésig.
De mi számít szemétnek? Minden olyan anyag, amely valamilyen okból hasznavehetetlenné válik. A 20–21. századi „műanyag-korig” a szemét eldobása nem okozott nagyobb környezeti, vagy lelkiismereti problémát. Amit nem tudtak megjavítani, vagy újrahasznosítani (pl. könyveket régi pergamennel bekötni, réztárgyakat újraolvasztani, ruhákat átalakítani, használt fa építőanyaggal fűteni), attól rövid úton megszabadultak. A szerves anyagok általában elbomlottak a földben; de szerencsés esetben, például évszázadokig tartó száraz környezetben, vagy állandóan nedves, levegőmentes közegben olyan különlegességekre bukkanhat a régész, mint például trónkárpit, bőrcipők, faedények, magok, bogarak, kutyaganéj.
A középkori városok köztisztasági alkalmazottjai a mistgrafok, akik a szemét vagy a trágya eltakarítását végezték. A szemét (mist) és a trágya, ürülék (koth) szavakat szinte szinonimaként használták akkoriban, mivel mint látni fogjuk, a legtöbb esetben egy helyre is kerültek végül. A felügyelők a városi tanácstól fizetést kaptak és vélhetően a szemétben talált értékeket is megtarthatták maguknak.
Árnyékszék id. Pieter Brueghel flamand közmondások című festményén, 1559 (részlet) (Gemäldegalerie, Berlin)
[...]
A korabeli adatokat jelentősen kiszínező, általánosító toposzok az utcára öntött éjjeliedényektől kezdve a mocsokban álló utcákig nagyon elterjedtek a középkorról szóló népszerűsítő irodalomban. Valószínűleg ez a reneszánsz korban általános antik műveltség és egészségkultúra felmagasztosításakor kezdődött, és sajnos a mai napig tart.
