A Politikatörténeti Intézet (PTI) szeptember 5-i podcast adásának vendége Cieger András, a BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, osztályvezetője, Egry Gábor, a PTI főigazgatója és Klement Judit, a BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa voltak, akiket nemrég megjelent Kérdések és válaszok a dualizmusról, 1867–1918 című kötetük kapcsán kérdezett Prosinger Lívia a problémafelvetésekről, aktuális vonatkozásokról, társadalmi hatásokról, illetve a soknemzetiségű országról.
Elkerülhető lett volna Trianon, ha nem ilyen kiegyezés születik? Szerették-e a magyarok Ferenc Józsefet? Az általános választójog jelentette-e a nemzetiségi kérdés megoldását? Igaza volt Kossuth Lajosnak a Kasszandra-levélben? Jogtalan tizenegyes miatt vertek magyar focibírót Zágrábban? A „boldog békeidők” alatt ritkább volt az öngyilkosság is? A nők valóban „másodrendű” állampolgárok voltak a dualizmus korában? Budapest már akkor is az ország legnagyobb és legfontosabb városa volt? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat a Napvilág Kiadó gondozásában megjelent könyv, amely egyszerre tárgyalja a korszak fajsúlyos alapproblémáit (a nemzetiségi konfliktusoktól, a politika működési zavarain és a társadalmi egyenlőtlenségeken át a kulturális és gazdasági fejlődés, vagy éppen az urbanizáció ellentmondásos jelenségéig), valamint érdekes – a maihoz hasonló vagy attól éppen hogy eltérő – eseményeket és jelenségeket.
Néhány részlet a cikkből:
Mi volt a sztrájktanya? – Avagy a kollektív munkavállalói fellépés megjelenése (Klement Judit)
A sztrájk, vagyis a munkavégzés felfüggesztése, beszüntetése a munkavállalók érdekérvényesítésének egyik fő eszköze ma is. A dualizmus alatt a gyári munkások és az agrárproletariátus körében fordultak elő sztrájkok, különösen az 1890-es években és az 1900-as évek elején. Megfogalmazott követeléseikre – főleg a gyári munkások – a sztrájkon kívül felhívhatták a figyelmet amerikázással is, azaz a munka lassításával és szélsőséges esetben géprombolással. (A munkalassítás mint érdekérvényesítési forma az Egyesült Államokból érkező híreken keresztül jutott el a magyarországi munkásokhoz, ezért is nevezték amerikázásnak.) A legtöbb korabeli sztrájk célja a munkakörülmények javítása, a bérek emelése volt, de ipari munkások gyakran követelték a vasárnapi munkaszünet betartását is, a 20. századtól pedig a választójog kiterjesztése szintén követelésként fogalmazódott meg.
Leginkább akkor érhették el a sztrájkolók a követeléseik teljesítését, ha minél nagyobb volt a sztrájkban részt vevők száma, és az is fontos volt, hogy a követelések teljesítéséig minden résztvevő kitartson a munkabeszüntetés mellett, minél kisebb legyen a sztrájktörők száma. Ez utóbbi cél elérését segítette a sztrájktanya: egy olyan hely, ahol a sztrájkoló munkások gyülekeztek, és szinte együtt éltek a sztrájk ideje alatt. A sztrájktanya egyrészt segített biztosítani, hogy a munkások közül senki ne vegye fel a munkát, ne csábíthassák vissza dolgozni valamilyen kedvező ajánlattal, másrészt itt gondoskodtak a sztrájkolók ellátásáról is, hiszen a sztrájktanya legtöbbször egy külvárosi vendéglő vagy csárda volt.
A sztrájk komoly áldozat és kockázat volt a legtöbb munkás számára, hiszen egyfelől sztrájk alatt nem kaptak fizetést, és alacsony jövedelem mellett akár néhány napi fizetéskiesés is veszélyeztethette a család megélhetését. Másfelől azt kockáztatták, hogy munkaadójuk a sztrájk miatt elbocsátja őket, és akár jövőbeli munkavállalásukat is megnehezítheti. Mindkét kockázatot csökkentette a kollektív fellépés.
Szerették-e a magyarok Ferenc Józsefet? (Cieger András)
A politikai összetartozást legfőképp a Habsburg-dinasztia és annak feje, Ferenc József jelenítette meg az Osztrák–Magyar Monarchia népei számára. Láthatták őt olcsó képeslapokon, pénzeken és szobrokon, nevével találkozhattak a tankönyvekben, illetve például utca- és emléktáblákon. Szinte egyedüliként testesítette meg a nemzetek feletti állampatrióta értékrendet. Az uralkodó iránt érzett hűség azonban összefért egy szűkebb földrajzi területre vonatkozó erős hazafisággal (tartományi, etnikai identitással) és esetenként a birodalom más népeivel szembeni nyílt ellenérzéssel.
A kutatások azonban azt jelzik, hogy a király iránti tisztelet még a kiegyezés után is hosszú ideig mesterségesen volt fenntartva, a kedvező uralkodói imázs kialakítása érdekében sokat kellett tennie a bécsi udvarnak és a magyarországi iskolarendszernek.
A „boldog békeidők” alatt ritkább volt az öngyilkosság is? (Klement Judit)
Köztudott, hogy Magyarországon évtizedek óta magas az öngyilkosságok száma világviszonylatban. Az 1970-es és 1980-as években többször is voltunk világelsők e tekintetben. Az ugyanakkor talán kevésbé ismert tény, hogy mióta mondható magasnak az öngyilkosságok száma hazánkban. A 19. század harmadik harmadáig Magyarországon alacsony volt az évente elkövetett öngyilkosságok száma, az évszázad utolsó évtizedeiben azonban ez dinamikusan növekedett. Míg 1881 és 1887 között évente átlagosan 1348 öngyilkosságot rögzített a statisztika (1 millió főre vetítve 95 öngyilkosságot), 1896 és 1900 között az évenkénti átlag már 2906 eset volt (1 millió főre vetítve 178), 1906 és 1910 között pedig 3555 (1 millió főre vetítve 199).
Az első világháború előtti években a 3700 és 4000 közötti esetszámokkal az 1 millió főre vetített öngyilkosságok száma folyamatosan 200 fölött maradt. Ezekkel az adatokkal Magyarország már a magas önpusztítású országok közé került.
Kihúzták-e a talajt a magyarság alól a román bankok? (Egry Gábor)
A századfordulón erősödött fel a közéleti vitákban az a félelem, hogy az ún. nemzetiségi bankok, mindenekelőtt a románok, felvásárolják az országot, és így kerekednek a magyarok fölé. A 20. század első évtizedében ez rendszeres parlamenti felszólalások témája lett, gróf Bethlen István – Tokaji László újságíró és publicista adataival – rémítette meg a hallgatóságot, amikor felsorolta, hogy az egyes erdélyi megyékben hány magyar nemzetiségű nagy- és középbirtokos adta el a földjét, amit aztán román parasztok közt parcelláztak fel. Mindezt ráadásul éppen azokon a területeken – Közép-Erdélyben –, ahol a magyarság amúgy is rohamosan beolvadni látszott a románok közé, nem utolsósorban azért – hangzott az érvelés –, mert a pusztán saját hasznukat kereső ún. magyar bankok csak magas kamatra adtak hitelt a kisebb gazdáknak, akik így a román bankokra fanyalodtak. Ezek aztán (mindenekelőtt a nagyszebeni Albina, a szászvárosi Ardeleană, az aradi Viktória és a velük üzleti kapcsolatban álló kisebb takarékpénztárak) csődbe vitték az adósaikat, így téve szert a kisbirtokokra is. Mindehhez a szükséges tőkét állítólag romániai bankok szolgáltatták – titokban.
Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy pánik alakuljon ki. A statisztika hideg számai látszólag igazolták a gyors térvesztést: Bethlen több száz ezer hold román kézbe kerüléséről számolt be. A lélektelen uzsorások kezébe került magyar parasztok bocskorra és pálinkára fanyalodtak, szó szerint kivetkőztek magyarságukból – igazi rémtörténetet kínálva a műfaj iránt érzékeny és a magyarság lassú pusztulását lefestő irodalmi művek által még fogékonyabbá tett közönségnek.
