A 2021-ben megjelent Szent László emlékkönyv a Bölcsészettudományi Kutatóközpont több munkatársának tanulmányát is tartalmazza. A kötet szerzői között szerepel Kerny Terézia, a BTK Művészettörténeti Intézet nemrég elhunyt tudományos munkatársa, Magyar Zoltán, a BTK Néprajztudományi Intézet tudományos főmunkatársa, Szovák Kornél, a BTK Moravcsik Gyula Intézet igazgatója és Zsoldos Attila, a BTK Történettudományi Intézet kutatóprofesszora. A Bódvai András szerkesztésében és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. kiadásában napvilágot látott emlékkönyv célja egyrészt az emlékév elmúltával is maradandó nyomot hagyni a Lovagkirályra való emlékezésnek, másrészt teret adni a legújabb kutatások bemutatásának, hogy tartalmában is méltó és megkerülhetetlen legyen a kötet Szent László személyével és művével foglalkozó irodalomban.
A kötet borítója
Zsoldos Attila: A világi igazgatás intézményeinek változásai Szent László korában
A tanulmány az ország igazgatására szolgáló világi intézményrendszer Szent László korában – azaz a későbbi király politikai színrelépésének (1063) és uralkodóként bekövetkezett halálának (1095) évei között eltelt időszakban – bekövetkezett változásait veszi számba. Az ország világi igazgatásának alapintézményét képviselő vármegyékkel kapcsolatosan megállapítható, hogy a korábbi vélekedésekkel szemben indokolt az államalapító Szent István király (1000–1038) 1038. évi halálát követő évtizedekben is számolni új vármegyék létesítésével. Bizonyosan Szent László uralkodása idején (1077–1095) jött létre Moson megye. A tanulmány részletesen bemutatja azt a folyamatot, amelynek eredményeként az eredetileg a keletről szomszédos Győr megyéhez tartozó terület 1079–1080 táján önálló megyévé vált. A területi igazgatás megyéknél magasabb szintjét jelentő 11. századi hercegség történetében szintén jelentős változások figyelhetőek meg a korban.
A hercegség eredetileg Bihar (és környéke) mellett a pécsi egyházmegyére területére terjedt ki. Salamon király (1063–1074) és a hercegség ura, Géza herceg — a későbbi I. Géza király (1074–1077) — területcserét hajtottak végre, a legvalószínűbben az 1060–1070-es évek fordulója táján. Ennek következtében lépett Nyitra vidéke Pécs és környéke helyébe, s ekkortájt kerülhetett a hercegség központja is a bihari területekre. Az átszervezés részeként telepíthették át az addig a Dráva folyó alsó szakasza mentén élő székelyek egy részét a bihari Telegd környékére. Indokoltan feltételezhető ugyanakkor, hogy 1077 után, azaz trónra lépését követően Szent László telepítette a bihari székelyeket Erdélybe a tartomány keleti határainak védelmére.
Szovák Kornél: A legendák László királya
I. László király halála (1095) után röviddel a történeti valóságból átlépett a legendák világába. Személye köré már a korai időkben csodás történetek szövődtek, és a vele kapcsolatos legendaképződés a középkor végéig egyre gazdagodott, majd a folyamat a középkor időhatárát átlépve a folklórban is folytatódott. 1192-ben III. Béla (1172–1196) király kérte a pápát, hogy iktassa a dinasztikus elődöt a szentek katalógusába, a szentté avatást követően a László személye iránt az addigiakban kiformálódott érdeklődés a hivatalos tisztelet alakját öltötte. Megírták életiratát vagy legendáját, és ezzel párhuzamosan megszülettek a liturgikus tisztelet egyéb szövegei is, melyek évről évre visszatérően megmozgatták az emberi képzeletet és a művészek alkotó fantáziáját. A csodás történetek és mirákulumok kiformálódásának hátterében sorsfordulatokban gazdag életpálya, sikeres és eredményes uralkodás és egy rendkívül sokszínű személyiség állt, melyekhez könnyen kötődtek a közeli és a távolabbi utókor képzeletében mesés elemek. Mindezt színezte a kora középkor szakrális uralmi hagyománya és királyeszménye, valamint az utókor illúziói és nosztalgikus törekvése a történtek megértésére.
A szöveges formában korunkra maradt legendák jellemzően két műfajban hagyományozódtak, részint hagiográfikus alkotások tartották fenn, részint profán történeti művek szőtték elbeszélésükbe ezeket. Míg azonban a hagiográfikus műfaj közel száz esztendővel a főhős halálát követően elsősorban a nemzetközi csodafolklórból merített, a krónikás történeteket a kora középkor jelképeinek nyelvén határozottan a kortársi képzelet teremtette meg. A csodatörténetek ily módon két eltérő időben rétegződtek egymásra, és amiképpen keletkezésük kora is különbözött, a történetszövés céljai is eltértek egymástól. A kortársi mirákulumok elsősorban politikai csodák voltak, melyek a történtek utólagos megértését és magyarázatát szolgálták, míg a szentéletrajzok hagiográfikus történetei főképpen a keletkezési koruk korszerű uralkodóeszményét kínálták olvasóiknak, és emellett az emberi kíváncsiságot igyekeztek kielégíteni. Írott források szólnak arról, ho a csodás történeteket olvasva hogyan is viszonyult a későbbiekben a szentként tisztelt Nyulak szigeti királylány, Szent Margit a dinasztikus ős hősies alakjához és inspiráló személyiségéhez, vagy mi jutott eszébe a 15. század végi ferences hitszónoknak a kora középkor jelképeinek nyelvén megfogalmazott alakábrázolásról. A 14. század a képzőművészet örökségével gazdagította a szent alakját, a 15. század pedig végezetül az ország mennyei védelmezőinek sorába emelte Szent Lászlót. Az írás sorra veszi a kortársi krónikák történeteit és a legendák csodás elbeszéléseit, és törekszik feltárni ezek történeti-eszmetörténeti kontextusát és hátterét.
Illusztrációk a kötetből
Kerny Terézia: A kerlési ütközet képzőművészeti megjelenése a Székelyföldön
A közelmúltban elhunyt jeles művészettörténész, Kerny Terézia szinte egész szakmai pályafutását meghatározta a Szent László-hagyománykör ikonográfiai emlékeinek a kutatása. Noha tervezett Szent László-monográfiája korai halála miatt nem készülhetett el, tudományos életművében több tucat tanulmány foglalkozik e témával, melyek eszenciájának is tekinthető a válogatott tanulmányait tartalmazó, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézete által 2018-ban kiadott posztumusz kötet (Uralkodók, királyi szentek). A most ismertetett tanulmánykötetben Kerny Teréziának a falképciklus székelyföldi emlékeit elemző áttekintése olvasható A kerlési ütközet képzőművészeti megjelenése a Székelyföldön címmel. E művészettörténeti dolgozat, amely a 2013. április 30-án Hereditas Siculorum. A régi Székelyföld kutatásának újabb eredményei című műhelykonferencián tartott előadás szerkesztett változata, értelemszerűen nem ejt szót az utóbbi fél évtizedben feltárt falképes emlékekről, egyébként azonban átfogó igényű.
A szerző részletesen foglalkozik a székelyföldi Szent László-ciklusok létrejöttének korával, az azokat létrehozó festőműhelyek kérdéskörével, a sorozatok megrendelőivel, továbbá a falképek általános ikonográfiai jellemzőivel és regionális sajátosságaival. A dolgozatban a szerző sorra veszi és bemutatja a 14. században megfestett székelyföldi Szent László-sorozatokat (Bögöz, Sepsibesenyő, Homoródszentmárton, Szacsva, Gelence, Maksa, Bibarcfalva, Erdőfüle, Kökös, Oklánd, Székelydálya, Székelykeresztúr), továbbá sok tekintetben újszerű, motívumelemzéssel alátámasztott megközelítésben amellett érvel, hogy a tatárok ellen indított 1345. évi moldvai hadjárat mennyiben hatott a székelyföldi falképciklusok létrejöttére, illetve rohamos elterjedésére.
Magyar Zoltán: Szent László alakja a moldvai magyar történeti emlékezetben és folklórban
A kötet utolsó tanulmánya Szent László király népi hagyománykörét vizsgálja regionális kitekintéssel. A Szent László alakját övező folklór bővelkedik középkori gyökerű motívumokban, ezek közé illeszkedik a keleti magyar népcsoportok Szent László-hagyományainak számos eleme is. Magyar Zoltán tanulmánya a Moldva földjén, a moldvai csángók körében fennmaradt mondákat és folklorizálódott történelmi emlékeket tekinti át, foglalja össze. A dolgozatban részletesen szó esik a 15. században Moldva földjén, moldvai magyar környezetben (vélhetően a szeretvásári domonkos kolostorban) íródott ún. Magyar évkönyvről, amely 17. századi román kivonatokból ismert, és amelyben több korabeli Szent László-hagyomány is említésre került. S noha a Szent László-legenda falképciklusainak nem maradt fenn e tájról egyetlen előfordulása sem, egy moldvabányai kályhacsempén igen, a szent király alakját mintázó iparművészeti alkotások pedig e korból Moldva-szerte ismertek. A 16-17. századi háborús pusztítások következtében megfogyatkozott és intézményrendszerét vesztett moldvai magyarság körében a nemzeti szentek tisztelete is javarészt „alámerült” a szájhagyományba, ahol azonban szinte napjainkig kontinuus maradt.
A tanulmány bemutatja a moldvai Szent László-mondák főbb típusait, azok variálódását és Kárpát-medencei párhuzamait, kitüntetett figyelemmel az ún. húshagyat mondájára, amely narratívtípus Moldván kívül csak a gyimesi csángók körében ismert. E dolgozat egyszersmind előtanulmánya egy, a moldvai magyar prózaepikai hagyományokat rendszerező kézikönyvnek, a Moldvai csángó mondakatalógusnak.
Munkatársaink mellett a kötet szerzői között szerepel Jékely Zsombor, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményi főigazgató-helyettese (Szent László kunok elleni csatájának képciklusai a középkori falfestészetben), Solymosi László, a Debreceni Egyetem és az ELTE Bölcsészettudományi Kar professor emeritusa (A lovagkirály sírja, tiszteletének kezdetei és szentté avatása), Szakács Béla Zsolt, a PPKE Művészettörténeti Tanszékének habilitált egyetemi docense (Építészet Szent László korában), Thoroczkay Gábor, az ELTE BTK Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docense (Szent László törvényei), Tóth Csaba, a Magyar Nemzeti Múzeum szakmuzeológusa (Szent László alakja a magyar pénzeken) és Veszprémy László a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténeti Kutató Intézetének igazgatója (Szent László és a "keresztes szentek" a 12. században) is.
