Elsőre talán alig hihető, de igaz: hiába tartozik Bakonybél a Magyar Királyság legkorábbi eredetű monostorai közé, a bencések egykori épületeit és tárgyi emlékeit korábban egyetlen olyan kutatással sem vizsgálták, melyet kifejezetten tudományos szempontok irányítottak volna. Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH) által támogatott Királyok, szentek, monostorok kutatási program keretei között így 2022-ben először nyílt mód olyan régészeti tervásatásra, melyet nem kellett kényszerűen különböző építési munkálatok igényeihez igazítani. A rendház udvarán végzett feltárás számos fontos, részben meglepő adattal szolgált a Szent István által alapított szerzetesközösség sok évszázados múltjáról.
A régészeti feltárás szelvényeinek georeferált 3D fotogrammetriás összesítő alaprajza
Szent László és kortársai
A monostor jelenlegi déli udvarán megfigyelt jelenségek az Árpád-kortól egészen az új- és modern korig árulkodnak a terület használatának változásairól. Noha államalapító királyunk korából származó leletek a kutatás során nem láttak napvilágot, mégis a legkorábbi időkig visszamenő leletekkel gazdagodott a középkori szerzetesek feltárt hagyatéka. Az idén előkerült őskori edénytöredékeknél, római érménél és késő avar kisszíjvégnél a bencés múlt szempontjából érdekesebb egy ezüstpénz töredéke, melyen a [+LADIS]LAVSRE[X] körirat szépen tanúskodik a szent királyunk idején jelentős birtokállománnyal rendelkező, rangos apátság működéséről.
I. (Szent) László pénzének töredéke
Az érem azonban nem egyedüli emléke a rendház 11. századi jelenlétének. Az ásatás legnyugatabbra eső szelvényében négy részben vagy teljesen ép temetkezés látott napvilágot, valamint rengeteg bolygatott csont, koponya és csontkupac, melyek összességében legalább kétszer ennyi egykor itt elföldelt személyre utalnak. Az elhunytak között volt egy gyermek, egy élete során komoly sérüléseket szenvedett férfi, valamint egy olyan egyén is, akinek sírgödrét sorban lehelyezett kövekkel keretelték. Megfigyeléseink alapján a 11. században (esetleg a 12. század első felében) meginduló temetkezések világos irányt mutatnak: az újabb sírokat az előzőek déli oldalára ásták le, azaz a temetkezésre használt terület fokozatosan dél felé bővült.
Bolygatott vázak csontjai egy in situ temetkezés felett; kőkeretelésű Árpád-kori sír
Szerzetesek temetője vagy laikusok sírjai?
A temetőrészlet értelmezése izgalmas kérdéseket vet fel. Kézenfekvő lenne, hogy egységet alkotott a korábban mintegy 40 méterre nyugat–északnyugatra feltárt harminchárom síros temetőrészlettel. 2010-ben Rainer Pál vezetett megelőző feltárást egy építkezés munkálatai kapcsán, melynek során az akkor előkerült sírokat egy, a templomot övező szolgálónépi temető részleteként azonosította. Ugyanakkor idei szelvényünkben a sírokat csak egy észak–déli irányú, kb. 2,5 m széles sáv területén ásták le, mintha a sírok mégsem egy „külső” temető részét képezték volna, hanem egy viszonylag szűk (kerengőszerű?) fedett térben pihentek volna. Ez esetben laikusok helyett sokkal inkább a bencés szerzetesek nyughelyéről lehetne szó. A következtetéseket illetően azonban óvatosságra int, hogy jelenleg csupán 3 m hosszú szakaszon tártuk fel a sírokat, így kérdéses, hogy egyetlen sávban való jelentkezésük általánosítható-e.
A temetőrészlet felső sírrétegének 3D fotogrammetriás képe
Építkezések és tűzvészek a késő középkori monostorban
A feltárt területen a legkorábbi, kézzel fogható formában ránk maradt építményt egy kősor jelezheti, mely szabályos kialakítása alapján talán egy favázas felmenő szerkezetű épület kőalapozása lehet. Később, az építmény elbontása után egy habarcsba rakott kőfalú újabb, késő középkori épület készült. Ennek többször megújított padlószintjére egy jellegzetes, szenes és vörös paticsos omladék borult. Az omladék egy agyaggal tapasztott, vasszegekkel összefogott faszerkezet helyben történő leégését jelzi. A tűz okozta pusztítást követően az égett omladékot elplanírozták, s talán ez a káreset is hozzájárult, hogy később, de még szintén a 14–15. század során, az épület elbontása mellett döntöttek. Helyén, azonos észak–déli tengellyel egy új, valószínűleg nagyobb és emeletes épületet alakítottak ki. A feltárt falrészletek alapján ez az új épület több mint 8 m hosszú és több mint 4,5 m széles volt.
A sírok fölé épült, késő középkori épületek falai és az egyik átégett padlószintje
Tisztaság belül – szemétkupac kívül
A nagy méretű épület keleti külső falától mintegy 8 méterre keletre egy, a többivel azonos észak–déli tengelyű alapfalmaradvány került elő. A falazat nagy valószínűséggel a monostor épületegyüttesét keletről lezáró, mindössze kb. 0,7 méter széles kerítésfal maradványa lehet. Szembetűnő, hogy a fal keleti oldalán egészen eltérő régészeti rétegek jelentkeznek, mint nyugati, belső oldalán. A leleteknek sehol máshol nem tapasztalt bősége világossá teszi, hogy a monostor gondosan tisztán tartott belső tereivel szemben itt, a kerítésfalon túl már egy külső, beépítetlen térrel van dolgunk. A fal mellett egy faszenes, kerámia- és állatcsonttöredékben rendkívül gazdag réteg egy olyan szeméthalom részletére utal, melyre elsősorban a konyhai hulladékot szórták ki.
Válogatás az előkerült apróleletekből (könyvveretek és -kapcsok, római érem, üvegpalack szája, vasszerszám agancsnyele)
A kerítésfalhoz egy (belső méretét tekintve) kb. 4,5 m széles, rendkívül mélyen alapozott épületet is toldottak kívülről, azaz a keleti oldalról. Az épület elhelyezkedése a kerítésfal külső oldalán, illetve a szeméthalom közvetlen közelsége egy gazdasági vagy kiszolgáló jellegű térre vall. Nem ritka megoldás, hogy a konyhai hulladékot keletkezési helyéhez közel terítették el, így akár a helyiség ilyen jellegű szerepe is elképzelhető. Ez esetben az impozáns alapfalakat talán egy, a sütés-főzés füstjét elvezető kürtő súlya magyarázná.
Sötét idők: monostorból erősség, apát helyett várnagy
Feltárásaink egyik érdekes eredménye, hogy a kérdéses épület feltárt falrészleteivel párhuzamosan egy keskeny, de mély árok látott napvilágot, melyet a középkor végén kiszórt szemétbe ástak bele. A kőfalak külső oldalán futó árokba 20–25 cm átmérőjű függőleges cölöpöket állítottak bele egymástól kb. 10-20 cm távolságban, majd a cölöpök közét agyaggal, földdel és kisebb-nagyobb kövekkel tömték ki. A cölöpárok feltöltésébe számos festett és formára faragott téglatöredék, valamint szintén festett díszű (talán kvádermustrás) vakolt falazókő is került. A festett téglák és kövek jól jelzik, hogy a cölöpárok ásásakor már komoly sérüléseket szenvedhettek az apátság egykor díszes épületei. Az árokba állított cölöpökből egy paliszádfalat alakítottak ki, mely a monostor külső falát kívülről erősítő földtöltést támaszthatta meg. E gyorsan kivitelezhető erődítéssel a monostor kőfalait jóval ellenállóbbá tudták tenni a hadászatban egyre nagyobb szerepet játszó tűzfegyverekkel szemben.
A kőépület fa-föld szerkezetű megerősítése a cölöphelyekkel és cölöpárok teljes kibontása
Régészeti megfigyeléseink így szépen kirajzolják, hogyan kell elképzelnünk azt a drasztikus változást, mely a monostor történetében a 16. század elején végbement. Az okleveles adatok alapján 1534-ben Bakics Pál, I. Ferdinánd kapitánya lerohanta az apátságot, az apátot fogságba vetette, a szerzetesek pedig kényszerűen Pápára költöztek. Az épületegyüttesből erősség alakult, melynek irányítására várnagyot is kineveztek. A Ferdinánd és Szapolyai János, illetve híveik között dúló belháború idején – tehát jóval a török hódítása előtt – a monostor külső kőfalait megerősítették, a megszentelt épületek némelyikét pedig istállóként hasznosították.
Újrakezdés buktatókkal a török kiűzése után
A 16. század eleji belháborúkat követően a monostor hamarosan elhagyatottá vált, s csak a török kiűzését követően indult itt újra az élet. Újkori vonatkozású megfigyeléseink több ponton megfeleltethetőek a történeti forrásokból kirajzolódó képpel, azonban napvilágra került egy korábban ismeretlen, félbemaradt építkezés emléke is. Majdnem pontosan a középkori kerítésfal vonalában jelentkezett egy szembetűnően széles, kb. 1,3 méteres kő-tégla vegyes falazat, melynek alapozását többször megismétlődő vissza- és előreugratásokkal csorbázatosan alakították ki. A csorbázatos kiképzés önmagában is jelzi a továbbépítés meg nem valósult szándékát, de ugyanezt igazolja egy dél felé még legalább 3 m hosszan folytatódó, egyszerűen visszatöltött alapozási árok is. Méreteinél és az alapozás mélységénél fogva a falmaradvány valamilyen jelentős épülethez tartozott volna, ha elkészül – legyen az templom, a rendház egy emeletes szárnya, vagy akár egy torony.
A középkori falba belemetsző újkori széles, csorbázatos falazat
Összegzés. Végül is hol állt az Árpád-kori monostor?
Feltárásunk számos izgalmas, itt összefoglalt eredményéhez képest legalább ennyire érdekes, hogy a középkori monostor épületegyüttesének egészéről is fontos, nagyrészt közvetett adatokat nyertünk. Megfigyeléseink alapján a most kutatott felszín túlnyomó része (keleti négyötöde) az Árpád-kor során beépítetlenül állt, azaz feltételezhető, hogy nemcsak a templom, de a középkori rendház magja is kívül esett ezen. Mindezt összevetve Rainer Pál 2010. évi ásatási eredményeivel megállapítható, hogy a templomot és a központi épületeket jó eséllyel a ma is álló barokk épületek alatt kereshetjük.
Ásatási szelvények drónfelvétele a jelenlegi monostorépület déli oldalán
A terepi munkák lezárultával a kutatás egy újabb, feldolgozó fázisába lépett, melynek során az eredmények kiértékelését különböző természettudományos módszerek is segítik: többek között az emberi vázmaradványok fizikai antropológiai vizsgálata, szénizotópos vizsgálatok a keltezés pontosítására, talajminták mikromorfológiai elemzése és a terület újabb talajradaros vizsgálata.
A Királyok, szentek, monostorok program kutatói
Belényesy Károly
Mende Balázs Gusztáv
Nagy Szabolcs Balázs
