A város megjelenítésének mediális változatai ‒ Humántudományok, építészet, kommunikációelmélet címmel rendezett tudományos konferenciát 2022. október 27‒28-án a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpontjának Politika- és Állam-elméleti Kutatóintézete.
A tanácskozást Hörcher Ferenc, az NKE kutatóprofesszora és a BTK Filozófiai Intézet tudományos tanácsadója és Tóth Kálmán, az NKE tudományos munkatársa szervezte.
Hörcher Ferenc. Fotó: uni-nke.hu
A konferencia egy olyan sorozat része, amely még az MTA Filozófiai Intézetben kezdődött, ahol Hörcher Ferenc és Smrcz Ádám több konferenciát is szervezett a városi politikai gondolkodás történetéről. Ugyancsak fontos előzménynek tekinthető a Balatonfüreden 2018-ban megrendezett konferencia, amelynek anyagát szerkesztett formában A kisváros dicsérete című kötetben adták közre a résztvevők. Jelen konferencia, amely az NMHH támogatásával valósult meg, azt a célt tűzte maga elé, hogy multidiszciplináris módon tárgyalja a város megjelenítésének különböző mediális változatait.
A Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársai közül a rendezvényen BTK Filozófiai Intézetből Hörcher Ferencen kívül Mester Béla és Kovács Gábor vett részt előadóként, a BTK Irodalomtudományi Intézetet Széchenyi Ágnes, Újváriné Tüskés Anna és Visy Beatrix képviselte, míg a BTK Történettudományi Intézetből Eszik Veronika adott elő.
Kép: Vajda Lajos: Szentendrei házak feszülettel (1937)
A konferencia résztvevőit Hörcher Ferenc, az NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet kutatóprofesszora, a BTK Filozófiai Intézet tudományos tanácsadója, a konferencia szervezője köszöntötte. Kiemelt előadó volt Entz Géza művészettörténész, topográfus, Moravánszky Ákos építész, teoretikus, történész és Wettstein Domonkos építész-urbanista. A tanácskozáson több mint harminc előadás hangzott el, a tíz szekcióból három irodalomtörténeti, kettő-kettő történettudományi és filozófiai, egy-egy építészeti, illetve antropológiai, szociológiai és kultúrkritikai szempontból vizsgálta a témát.
Az első, A város irodalmi reprezentációi című szekcióban hangzott el Eszik Veronika, a BTK Történettudományi Intézet tudományos segédmunkatársa „Szürke szörny, Fiume a neved” – a racionalizált városszövet keltette veszteség- és ellenérzések a 19. század végi horvát irodalomban című előadása. A történész kiemelte, hogy Fiume dualizmus kori növekedéstörténete sokat tárgyalt várostörténeti téma. Ritkábban kutatott az a folyamat, ahogyan ettől a látványos változástól széttöredezik a város építészeti stílusegysége, és szét a korábbi társadalmi és térbeli kapcsolatok. A változások nyomán fogant veszteségérzést rögzítő városkritikus diskurzus egyúttal a modernizációt általában sem látja üdvtörténetnek, és ez a látás kiélesedik, ha a haladás vezénylői „mások”, kívülről érkezők. Ezért a veszteség- és idegenségérzés gyakran a nacionalizmus nyelvén fogalmazódik bírálattá.
Az előadásban Eszik Veronika a 19. század végi horvát irodalom ilyen városkritikus hangjait elemezte Fiume példáján. A címben szereplő szürke szörny Antun Barac irodalomtörténész Fiume-ellenes kirohanásában olvasható, amely 1919-ben született, amikor a város nem mutatott hajlandóságot a jugoszláv államalakulathoz tartozáshoz. A szerző szemében ezért nincs igazi arca és valódi esztétikája sem. Az előadás ehhez hasonló, a város fizikai valóságát különböző értékrendszerek szerint megítélő irodalomból válogatott.
A második irodalomtörténeti szekcióban Széchenyi Ágnes a városiasság és falusiasság mentalitástörténetének összetevőit elemezte a 20. században néhány irodalmi mű és egy film kiemelésével. Előadásának elméleti alapját Georg Simmel és Walter Benjamin vonatkozó munkái képezték. Hangsúllyal hivatkozott Schöpflin Aladár A város című esszéjére (1908), Molnár Ferenc Disznótor a Lipótvárosban (1908) című dramatikus jelenetére, Illyés Gyula egy avantgárd „kritikájára” (Budapest és a Budapest környékén lévő m. kir. Távbeszélő Hálózatok előfiz. és nyilv. állomásainak betűrendes névsora, 1927), Schiffer Pál Fekete vonat (1970) című filmjére, valamint Térey János és Nádas Péter munkáira.
Mint megállapította, a vidék–város ellentéte már Horatiusnál is megjelent (Beatus ille), és a 20. században az írók szembeötlő mértékben jelentkeznek olyan művekkel, amelyekben a változások és a városi lét szerkezete és lelki konfliktusai adják a legfőbb témát, vagy legalábbis a mű hátterét. A városiasság szempontját Ignotus vezette be a századelő irodalmi gondolkodásába. 1892-ben egy bírálatában A Hétben kérdőjelezte meg a nép-nemzeti irodalom korszerűségét. Ugyanott 1897-ben cikket írt A falu s a város címmel, amelyben Beöthy Zsoltnak egy fiatal költő kötetéhez írt előszavát bírálja. Beöthy ugyanis megdicsért egy valójában tehetségtelen költőt csak azért, mert fiatalos „falusiasságot” olvasott ki soraiból. Ignotus a város kulturális termékeinek esztétikumára hívja fel cikkében a figyelmet, meglehetős szarkazmussal. Iróniája épp egy olyan emberre, Beöthy Zsoltra irányul, aki maga is lelkes fogyasztója ezeknek a termékeknek (és ráadásul fiában, a színigazgató Beöthy Lászlóban az urbánus nemzedék egyik jelentős kapitalista képviselőjét látjuk 1898-tól kezdődően).
Újváriné Tüskés Anna a magányos sétáló (flâneur) attitűdöt vizsgálta Rab Gusztáv Utazás az ismeretlenbe című regényében. A főszereplő Balázs Ákos mindig kutyájával együtt sétál. A fővárosból Tiszapócsra kitelepítése után sétái során megismeri a falu és sorstársai világát. A város és a falu képe a regényben teljesen elválik egymástól: míg a város épületei vagy azok helye az emlékek és az érzések összefüggését mutatják, a kitelepítés traumája a falu és környéke terében lassanként ismeretlenből ismerőssé válik.
Míg az urbánus első könyvben a városi terek, az épületek, szobrok, illetve a belső terek leírása és az azok által felidézett emlékek dominálnak, a másodikban viszonylag sok a tájleírás. Rab szereplői többé-kevésbé igyekeznek beilleszkedni a falusi-tanyai környezetbe, belesimulni az ott lakók életébe. Baudelaire vagy Krúdy kószálójától eltérően Balázs sétáinak mindig van célja, ha más nem, a kutyája szükségleteinek kielégítése, akit többre becsül sok embertársánál. A séta további célja Budapesten a búcsúzás, Tiszapócson kezdetben a súlyos betegség utáni felerősödés, később a másokkal való találkozás.
A harmadik irodalomtörténeti szekcióban Visy Beatrix előadása a város, a fénykép és az emlékezet szerepét vizsgálta Lengyel Péter életművében. Amint megállapította, Lengyel Péter Budapest írója, prózájában a korai novelláktól kezdve kiemelt szerepet kap a város, alakjai (flâneur) benne kódorognak, utaznak. Lengyel szereplői keresik önmagukat, saját múltjukat, így a művek meghatározó eleme az emlékezet, emlékezés. Míg a korábbi regények, a Mellékszereplők és a Cseréptörés a nemzedéki emlékezethez, az identitás megtalálásához kapcsolódnak, a Macskakő a kollektív, kulturális emlékezet fogalmával közelíthető meg.
Lengyel és nemzedéke bizalmatlan a meghamisított nagytörténelem elbeszélőformáival szemben, a szerző fragmentumokból építkezik, és alakjai az amnéziára ítélt múlt helyreállítását végzik el. Az emlékezés gyakorlata Lengyel regényeiben is helyekhez, helyszínekhez kapcsolódik, így válik a tér bejárása, ábrázolása kitüntetetté a regényekben. A Cseréptörésben bírnak a legnagyobb téttel a város egyes pontjai, utcái, így ezek valóban az emlékezet helyeivé (Les lieux de Mémoires) válnak. A szereplők múltra irányuló nyomozásának fontos elemei az elbeszélés menetébe illesztett fényképek, melyeknek jelenléte fénykép és valóság, fénykép és emlékezet kérdéseit is rendre színre viszi. Lengyel Macskakő című regénye két történetszálon futó, két korszakot ütköztető Budapest-regény. A 19‒20. század fordulóján épülő és virágzó főváros egy bűnügyi nyomozásnak szolgál helyszínéül, a kollektív emlékezet által virágkorként „megőrzött” időszak az 1980-as évek elkopott, elsorvasztott Budapestjével szemben kap igen eleven, plasztikus reprezentációt, a kontrasztok megrajzolásához az ideológiai alapon megváltoztatott, lecserélt utcanevek komparatív „játékát” is beveti az elbeszélő.
Konklúziójában az előadó Lengyel utolsó közreadott műve, a Búcsú két szólamban négykezesét ismertette, amely egyrészt feltárja az életmű életrajzi vonatkozásait, másrészt közreadja a szerző édesapjának két világháború között készített fényképeit és Lengyel egy, az ötvenes években Újlakon játszódó elbeszélését. A két rész törésvonalát a második világháború adja, így város, emlékezet, fénykép már csak a két szerző, az apa és a fiú nézőpontjában, szemléletmódjában tud egyesülni.
Hörcher Ferenc, az előadásának címe A városkép írásbeli lenyomatai - két magyar író a Piazza Navonáról volt.
Az előadó egy művészettörténész és egy író városleíró művészetét hasonlította össze. A művészettörténész Pogány Frigyes, míg az író Cs. Szabó László volt. Mind a ketten a hatvanas évek közepén adtak részletes leírást a római Piazza Navonáról, igaz, eltérő műfajokban, sőt, ez egyik elsősorban tudományos, míg a másik művészeti elvárásoknak megfelelve. Miközben a városi tér vizuális, auditív és más egyéb érzékszerveket is közvetlenül megszólít, az író, legyen bár művészettörténész vagy szépíró, mindezt a természetes nyelv eszköztárával, közvetve tudja csak kifejezni. Az előadás arra a kérdésre kereste a választ, milyen különbségek adódtak a két író eltérő nézőpontjából, miközben mindketten végső soron a természetes nyelv megjelenítő képességére hagyatkoztak.
Giovanni Battista Piranesi: Piazza Navona (1760-1778)
Mester Béla előadása Agora vagy közpark? A 19. századi Magyarország urbanisztikai dilemmája címet viselte. A 19. századi magyar politikai eszmetörténet egyik újdonsága egy új jelenség, a tömegdemonstráció felbukkanása; melyek közül a legnagyobbakat az 1848-as forradalom idején szervezték; majd ezt követően, a század második felében a tömegmegmozdulás a magyar politikai élet állandósult elemévé vált. Ezeknek a demonstrációknak a története, szerepe és eszmetörténeti háttere többnyire ismert a magyar történetírásban, viszont kölcsönhatásuk az általuk használt közterekkel és ennek révén összefüggésük ugyanannak a korszaknak az urbanisztikai diskurzusával már gyéren kutatott terület.
A készülő előadás a magyar politikai eszmetörténet és a 19. századi közterek kulturális használatának az összefüggését állítja előtérbe. A tervezett írás hipotézise szerint rejtett feszültség figyelhető meg a köztereknek a politikai cselekvés agoráiként és a felüdülést szolgáló közkertként való használata között. Ennek legbeszédesebb példája a Nemzeti Múzeum előtti köztér átalakulása a politikai demonstrációk színhelyéül szolgáló nyílt térből a mai kerítéssel övezett, a pihenést szolgáló Múzeumkertté.
Kovács Gábor A Gép és a Kert – a metropolis és a regionális város Lewis Mumford gondolatvilágában című előadása a város antropológiai, szociológiai és kultúrkritikai megközelítéseit tárgyaló szekcióban hangzott el. Lewis Mumford (1895-1990) a 20. századi amerikai kultúrkritika első nemzedékének legkiemelkedőbb alakja, akinek egyik fő törekvése az ökológiai érzékenységű korkritika eszméinek és látásmódjának az átültetése a várostervezés területére. Egyik vezető személyisége és teoretikusa az 1923-ban alapított Amerikai Regionális Tervezési Szövetségnek, amely kidolgozta a regionális város gondolatára alapozott alternatív urbanizáció teóriáját; ezt próbálták meg átültetni a gyakorlatba. Mumford koncepciójának középpontjában a metropolisz és a regionális város szembeállítása van, ami egy ökológiai ihletésű történelemfilozófiába ágyazódik be.
A konferencia a résztvevők egyöntetű véleménye szerint nagyon sikeres volt, és a további együttműködés mellett szolgáltatott érveket, a város jelenségének minél mélyebb és több rétegű megismerése érdekében. A szervezők többszerzős, szerkesztett kötet formájában is szeretnék az előadások anyagát hozzáférhetővé tenni az érdeklődők számára.
A konferencia programja és az előadások összefoglalói a szervező intézmény honlapján elérhetők.
