Hírek

2022. november 10. és 11. között a Bölcsészettudományi Kutatóközpontban rendezték meg a 11. Kézművesipar-történeti Szimpóziumot a Veszprémi Akadémiai Bizottság Kézművesipar-történeti Munkabizottsága szervezésében.

Az idén 50 éves munkabizottság 1972-ben indította útjára a hazai, majd 1978-ban a nemzetközi kézművesipar-történeti szimpóziumsorozatot azzal a céllal, hogy a kézművesség-kutatások szemléletmódja közelítsen a gazdaság- és társadalomtörténeti kérdésekhez. A töretlen célt igazolják a kétévente megrendezett szimpóziumok anyagából megjelentetett kötetek. A szimpóziumsorozat 2001-ben megszakadt, a Munkabizottság most annak újraindításával a korábban felvetett szemléletmódhoz való csatlakozásra ösztönözte a kutatókat és kutatócsoportokat. Habár a szimpóziumsorozat eddig elsősorban a kora középkortól napjainkig foglalkozott a kisiparok történetével, a kézművesek életmódjával és a termékek ismertetésével, idén kitágultak a diszciplináris határok, és az őskoros régészek előadásai is gazdagították a konferenciát.

A rendezvény első napját Kiss Viktória, a BTK Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársa, illetve Romhányi Beatrix, a Károli Gáspár Református Egyetem egyetemi tanára Nyersanyag-kereskedelem és/vagy vándorló kézművesek? Adatok a kárpát-medencei nyersanyagok és késztermékek kereskedelmének diakrón vizsgálatához című előadása nyitotta. A Kárpát-medencében a fémművesség jelenléte a késő újkőkortól kimutatható. Az ekkor még a balkáni ércforrásokból származó réz nyersanyag mellé a kora bronzkorban megjelentek a Gömör-Szepesi Érhegység rézércei is. Az előadók a kora újkorig vezették végig a réz ismert felhasználási módjait, kiemelt érclelőhelyek lehetséges művelési időszakait és a nyersanyag-, valamint késztermék-kereskedelemi útjait. A komplex kutatás a régészeti leletek és azok természettudományos vizsgálata mellett írott és képi forrásokat is felhasznált.

Fekete Mária, a Pécsi Tudományegyetem docense Magas szinten dolgozó agancsfaragó mesterek érkeztek a Dunántúlra címmel mutatta be a 2011–2012-ben feltárt regölyi tumulusban talált nagy mennyiségű agancsleletet, amelyek a korszakból eddig hazánkban nem ismert technikával, íjas esztergával készültek, igen magas színvonalon. A leletegyüttes egy csoportját a bútordísztöredékek teszik ki, köztük kocsiszekrény-rátétek és szentmihálylovának (halottszállító saroglyának) a veretei. Az Európából eddig ismert, kevés számú hasonló leletanyag nyomán következtethetünk a technológia elterjedésére, többek között a Dunántúlra beköltöző, Anatóliából érkező menekültek lehetséges befolyására.

Középkori kerámiákat és azok hatását prezentálta a következő két előadás. Nagy-Pölös Andrea független kutató Túl ecseten és írókán. Kerámiadíszítési eljárások és égetési módok migrációja a középkortól című problémafelvető előadásában olyan, egymástól távoli (kárpát-medencei) területeken megjelent kerámianyersanyagokra és díszítőmódokra hívta fel a figyelmet, amelyek elterjedésének mikéntjéről egyelőre hiányosak az ismereteink. A gömöri termékek mellett az ottani agyag is eljutott az alföldi fazekasmesterek műhelyeibe. Mezőtúron a helyi igényeknek feleltek meg az iparosok, amikor a gömörinél jóval vastagabb falú edényeket készítettek ugyanabból a nyersanyagból. Korondon jól nyomon követhető, hogyan romlott a termékek minősége a jó minőségű nyersanyag lelőhelyének kimerülésével. Kérdés azonban, hogy hogyan került például a középkori edényekről ismert szegecselt fülezés az Őrségbe vagy a török hatásnak tulajdonított engóbfolyatás technikája Szentesre. További példák ismertetésével is hangsúlyozta az előadó, hogy apró részletek elemzésével nagy területi kiterjedésű összefüggésekre lehet fényt deríteni.

Mindezek előzményeként is tekinthetünk Kovács Bianka Gina, a BTK Régészeti Intézetének tudományos segédmunkatársa munkájára, aki a Nyugati eredetű kerámiák és hatásuk a Közép-Dunántúlon a késő középkorban címmel ismertette eddigi kutatási eredményeit. Két nyugati eredetű kerámiacsoportnak, a grafitos kerámiáknak és az asztali edényeknek a címben jelölt térség termelésére gyakorolt hatását összegezte a fellelhető kerámialeletek és dokumentációk alapján. A grafitos edények a 11–14. századi Rajna vidékéről és Felső-Ausztriából is ismertek, a technológia és a formák feltehetően onnan kerülhettek át hazánkba, míg az Árpád-kor végétől használt asztali kerámiák mintái szintén nyugatról, de inkább budai közvetítéssel terjedhettek el. További kutatást igényel annak megállapítása, hogy a termékeken és a technológián túl érkezett-e nyersanyag is nyugatról a Közép-Dunántúlra.

A második szekció a fegyver- és textiltörténet, valamint a céhes élet kérdéseit érintette. A Hadtörténeti Intézet kutatója Kozák-Kígyóssy Szabolcs László Kézművesek és portékáik. Migrációs folyamatok a késő középkori magyarországi fegyverkészítésben című előadásából kiderült, hogy a céhes iparosoknak tilos volt a többi mester beleegyezése nélkül nyersanyagot venni, idegen árut árulni, szerszámot vásárolni. A nyersanyagok földrajzi területek közti elterjedése kevésbé követhető nyomon az írott források alapján, ilyenfajta migráció a szerszámok esetében érhető tetten néhány esetben. Míg a fegyverkészítők ritkán vándoroltak nagy távolságra, addig a távolabbi országokból származó tűzmesterek szakértelmét előszeretettel vették igénybe a magyar hadakozások során, többek közt Zsigmond király idejében.

Deák Éva, az ELTE Bölcsészettudományi Kar tudományos munkatársa a selyem 18. századi magyarországi felhasználására nyújtott példákat. Magyarországra és Erdélybe elsősorban az Oszmán Birodalomból, Itáliából és Franciaországból importáltak luxus minőségű selyemszöveteket, amelyek nemcsak a magasabb társadalmi rétegekben váltak kedvelt öltözet és lakástextil alapanyaggá, de idővel a parasztság körében is elterjedtek egy-egy viseletelem erejéig, habár egyes társadalmi csoportok számára használatukat tiltották. Deák Éva előadása részletesen ismertette a selyemhernyó-tenyésztés megindulását is.

Aranyas fonalból csinált főkötő. Egy régészeti feltárásból előkerült kora újkori főkötő a korabeli kézművesipar tükrében címmel mutatta be Egervári Márta, a Lackó Dezső Múzeum textil restaurátor művésze és Zay Orsolya, a Dobó István Vármúzeum régésze a 2021 nyarán Sztánán feltárt sírból előkerült 16. századi arany és ezüst főkötő előkerülésének körülményeit, restaurálásának és rekonstruálásának nagy szakértelmet igénylő munkafolyamatát. A vert csipkét, fonást, varrott csipkét, makramét, recét, hímzést és islógot is alkalmazó tárgykészítésben mesterek és háziiparosként dolgozó asszonyok egyaránt részt vehettek, utóbbiak „láthatatlan”, írott forrásokkal nem nyomon követhető munkájának jelentőségét is tanúsítja a lelet. A fejkötőt a korabeli viseletek rendszerében is elhelyezték az előadók.

Rendkívül fontos kulcsgondolatokat fogalmazott meg a szaktudás vándorlásával kapcsolatban Kincses Katalin Mária és Tuza Csilla. Kincses Katalin Mária, a Károli Gáspár Református Egyetem docense Céhes migrációs minták a kora újkorban: a legényvándorlás és az egyetemi peregrináció összehasonlító vizsgálatának tanulságai című előadásában kiemelte, hogy mindkét társadalmi csoport külföldön szerzett tapasztalataik során nem csupán szaktudással gazdagodtak, de sok egyéb készségre és képességre is szert tettek. Ilyenek például az idegen nyelvek, az idegen kultúrák elsajátítása, a kapcsolatháló és az érdekérvényesítőképesség, amelyeket aztán akár a hazai városok magisztrátusában végzett munkájuk során is hatékonyan tudtak alkalmazni a város javára. Tuza Csilla, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa azt az utat követte nyomon, ahogyan a 17–18. század során a magyarországi helytartótanács a hazai gazdasági és társadalmi viszonyokhoz igyekezett adaptálni a jóval fejlettebb gazdasági körülmények között született német birodalmi céhszabályozási kísérleteket. Mindezek összeegyeztetése az osztrák udvar merkantilista szemléletével sok előkészületet, egyre szigorodó szabályozásokat és központilag kiadott privilégiumokat igényelt.

A szimpózium második napját építészeti témák nyitották. Ozsváth Gábor Dániel, a Károli Gáspár Református Egyetem főiskolai docense a szélmalmok tipológiai jellegzetességeit és a természeti környezethez alkalmazkodó technikai megoldásait vizsgálva igazolta, hogy az Alföldön egy olyan malomtípus alakult ki, amely a holland rendszert és a helyi előzményeket ötvözte. E belső fejlődés eredményeként önálló magyar típusnak tekinthető, amely nemzetközi hírnévre is szert tett.

Nagy Dénes, a Veszprémi Akadémiai Bizottság Népi építészeti Munkabizottságának elnöke a Haranglábak és harangtornyok. Példa az anyagi és szellemi javak migrációjára a Kárpát-Medencében című előadásában a haranglábak és harangtornyok közti különbséget, valamint azok szerkezeti elemeinek megnevezéseit tisztázta. Habár ezen építmények felállítása a kálvinista közösségeknél vált szokássá, a katolikus közösségek is felfigyeltek gyakorlati és esztétikai értékükre, és ők is emeltek harangtornyokat. A megfelelő építőanyagban szegény Nyírségbe a fa és az ácsok folyókon jutottak el.

Kártyakészítés és kapcsolati hálózat a 19. században Magyarországon a győri Unger család példáján címmel egy kevésbé kutatott területet tárt elénk Wunderlich Claudia, a Hochschule für angewandte Wissenschaften Würzburg-Schweinfurt professzora. Eleinte a kártyákat kézimunkával állították elő, hazánkban a 19. század első felében Pest-Budán kívül Sopronban volt a legtöbb kártyakészítő mester. Közülük az Unger család történetével ismerkedhetett meg közelebbről a hallgatóság. Az előadó felhívta rá a figyelmet, hogy a 19. századi kártyakészítők és a termékeikkel kereskedő céhek kutatásában további lehetőségek rejlenek.

A BTK Történettudományi Intézetének egyik OTKA-projektje volt a GISta Hungarorum, amelynek keretében Szulovszky János, tudományos főmunkatárs kollégáival a Jekelfalussy József által 1892-ben közreadott „Magyarország iparosainak és kereskedőinek lak- és czimjegyzéke” című munkát rendezte számítógépes adatbázisba QGIS programmal. Az előadó beszámolt a projekt előzményeiről, valamint az adatbázis alkalmazásának lehetőségeiről. A különböző mesterségek adott településen bizonyítható megléte alapján indirekt módon feltérképezhető az azon szaktudások iránti szükséglet, amelyekre fizetőképes kereslet is volt.

Az utolsó szekcióban Paál Zsuzsánna, a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum muzeológusa az 1879 és 1927 között működött Brüder Sattler kályhagyár hazai működését ismertette írott források és múzeumi tárgyanyag segítségével. A kályhagyár története jól szemlélteti a gyors ipari fejlődést, hiszen a Brüder Sattler nem csak Bécsben és Prágában, de Budapesten is forgalmazta termékeit, és széles körű szakmai kapcsolatot épített ki.

Erdei Lilla, független kutató egy a közelmúltban megszűnt debreceni Jacquard szalagszövő üzem ürügyén kezdett a téma kutatásába. A Jacquard szalagszövés jelentősége Magyarországon a 20. században címmel beszámolt arról, hogyan sikerült az üzem tárgyi emlékeinek egy részét múzeumi gyűjteményekben elhelyezni. Mivel a Jacquard szövés történetéről nem érhető el átfogó monográfia, Erdei a technológia európai, majd magyarországi megjelenéséről, sőt mi több, előzményeiről fellelhető szórványos forrásokat gyűjtötte össze. A Jacquard szalagok felhasználása rendkívül széles körű, most a népviseletet Kárpát-medence-szerte igen változatosan kiegészítő szalagokról láthattunk példákat.

A konferenciát két népi iparművészeti témájú előadás zárta. Nagy Zoltán (nyugalmazott muzeológus) a magyarszombatfai 1930-as évekbeli fazekas tanfolyamokon oktatott írókás díszítőelemek, a „tüskés rózsa”, a „tyúklábminta” és a „tulipán” eredetére világított rá. Míg a „tyúklábminta” korábban csak a 17–18. századi habán, poszthabán kerámián érhető tetten, a „tüskés rózsa” alkalmazása számos korszak művészi színvonalú termékein megjelent, többek közt egyházi festett mennyezetkazettákon, itáliai majolikán, Mátyás korabeli járócsempéken  stb. A tanfolyam és a Magyarszombatfai Kerámiavállalat nagy hatást gyakorolt a helyi fazekasok munkájára, akik elsajátították az írókával való díszítést, és a megismert motívumokat előszeretettel alkalmazták termékeiken. Így azok a később kialakult helyi népi iparművészeti stílus alapjául szolgáltak.

Cseh Fruzsina, a BTK Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa a népi iparművészeti termékeknek az 1950-es évektől kialakított kereskedelmi rendszerének kiterjedtségét, eredményeit és tendenciáit mutatta be a kereskedelmi vállalatok iratanyagai, a korabeli sajtóanyagok és adatközlőkkel készített interjúk segítségével. Előadásában felhívta rá a figyelmet, hogy a népművészeti termékekkel való kereskedelem már a 19. század végén megindult, ám az 1910 utáni kereskedelmi vállalkozásokról és a központi irányítás szándékával létrejött vállalatokról szinte semmit sem tudunk, noha az írott források hozzáférhetők. A népművészet kereskedelmét kezdettől fogva elkísérte az a dilemma, hogy mennyiben árt a minőségnek és a hitelességnek a tömeggyártás, miközben folyamatosan az export és a belföldi forgalom növelését tűzték ki célul a háziipari mozgalmak résztvevői.

Az előadások alátámasztották, hogy az anyagi és szellemi javak migrációja a változást, a fejlődést szolgálja. A javak vándorlásával vagy befogadásával szembeni ellenállás a szabályozottabb fejlődés érdekében történik, gyakran érdekellentétek mentén. A problémát valójában mindig az adaptáció jelenti, ezt igazolja, hogy az átvétel miatt már meglévő szabályozásokat kell módosítani, vagy újakat bevezetni (például a viseletekkel kapcsolatos tiltások vagy a céhes rendeletek esetében). Az egyes példák tárgyalása során felmerült a „láthatatlan” munkások, azaz a háziiparban dolgozók kérdése, illetve a közösségek életét befolyásoló szintén „láthatatlan” szokásjog témája. A Munkabizottságnak az Anyagi kultúra évezredei a Kárpát-medencében című konferenciasorozatához hasonlóan a mostani két napos eseményen is bebizonyosodott, hogy az interdiszciplináris diskurzus újabb megközelítésekkel szolgál minden résztvevő számára, és további párbeszédre, tervekre ösztönöz.

Cseh Fruzsina