A HUN-REN BTK „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának decemberi számában a kutatócsoport tagja, Draskóczy István A királyné és a só című írását közölték.
Történt, hogy 1493 decemberében a kassai királynéi sókamara raktárában egy darab kősót sem leltek, és szégyenszemre Beatrix királyné kénytelen volt kölcsönkérni némi erdélyi sót Kassa városától, amit a település a királytól kapott. Ígérte, visszaadja a kölcsönt. A polgárok vártak, ám a só csak nem jött meg Máramarosból. 1495 tavaszán egy társukat küldték a királyasszonyhoz, aki ezután rögvest utasította két sókamaraispánját, hogy térítsék meg a felvidéki városnak a tartozást. Majd három hét múltán újabb levelet kellett küldeni Máramarosba. A kialakult helyzetért Esztergomban a két tisztségviselő egyikét, Pogány Zsigmondot tették felelőssé, így még a nyár folyamán, idő előtt elbocsátották őt.
Sófőzés. Miniatúra 15. századi kéziratban (British Library)
A középkorban és a kora újkorban sokkal több sót fogyasztottak az emberek, mint manapság. A bányákat és azokat a királyi hivatalokat, ahol ezt a cikket be lehetett szerezni, egyaránt kamaráknak nevezték. A sóbányák Erdélyben és Máramarosban működtek. Zsigmond király 1397-ben úgy szabályozta a kősó eladását, hogy a Tiszától északra és a Zagyvától keletre Máramaros ásványát, az ország többi részén pedig Erdély bányakincsét lehetett csak megvásárolni. A máramarosi kamara körzete utóbb túllépett a Zagyva képzeletbeli vonalán, és egészen Nyitra vidékéig terjedt ki. Vagyis a korábbi Felvidék és a mai Magyarország északi tájai tartoztak hozzá. A bányavidékeket, azokat az országrészeket, amelyekben a két körzet kősóját árusítani lehetett, az erdélyi, illetve a máramarosi sókamaraispán felügyelte. Alkalmanként egyszerűen kamarásnak is címezték őket. A máramarosi kamara vezetője viselte a megye ispáni méltóságát, hozzá tartozott a székhely, Huszt vár királyi uradalma.
A teljes cikk elérhető a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet oldalán.
