Új archeogenomikai fókuszú tanulmány jelent meg a lovak háziasításának történetéről a Nature-ben, melyben magyarországi bronzkori leleteket is vizsgáltak. A toulouse-i Paul Sabatier Egyetem CAGT kutatóközpontjában Ludovic Orlando által vezetett 162 tagú ERC Pegasus kutatócsoport nagyszabású kutatásában az ELKH BTK Archeogenomikai Intézet és Régészeti Intézet, valamint a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum régész, archeozoológus és archeogenetikus munkatársai is részt vettek. A Pablo Librado első szerzőségével jegyzett tanulmány újabb mérföldkövet jelent a lovak eredetének és háziasításuk történetének megismerésében.
Az emberi társadalmak fejlődésének egyik meghatározó lépcsőfoka a különböző vadállatok háziasítása, melyek története sokszor az idők homályába vész. Ezek közül kiemelkedő a ló háziasítása, mely technológiai szempontból jelentős változást hozott az emberiség történetében, sokoldalú hasznosításuk meghatározó társadalmi átalakulást eredményezett. A Nature-ben most megjelent friss tanulmányban (Librado et al. 2021) 273 ősi ló genomikai vizsgálatával a mai háziló eredetét és elterjedésének újabb mozzanatait sikerült feltárni széles, magyar részvétellel is zajló nemzetközi együttműködés keretében.
A lófélék (Equidae) eredetileg az észak-amerikai kontinensről származnak, és bár mára onnan kihaltak (az amerikai musztángok ősei már az európai telepesek visszavadult lovai), szerte Eurázsiában és Afrikában is megtalálható több fajuk, köztük szamarak, zebrák, illetve természetesen maguk a lovak is. Valódi vadlovakkal azonban ma már csak a mongol sztyeppéken és vadrezervátumokban, állatkertekben találkozhatunk. Ezt az alfajt/leszármazási vonalat egykori leírójáról Przewalski-lónak, hétköznapi nevén mongol vadlónak hívják, és történetesen a Hortobágyi Nemzeti Park területén található a világ legnagyobb, 300 egyedet számláló - félvad körülmények között tartott - állománya. A fajnak ezen felül viszont gyakorlatilag már csak háziasított, vagy velük közvetlen rokon formái élnek. Nem így volt ez azonban az őskorban, ugyanis a most közölt tanulmány eredményei alapján már összesen hat leszármazási vonalat sikerült azonosítani, és a genetikai adatok alapján ennél jóval több is létezhetett.
Mongol vadló. Forrás: Wikipédia
A hat vonal közül a legősibb, a paleontológia számára is már ismert Equus lenensis Szibéria keleti régiójában, a mai Jakutföld területén került elő, ahol a pleisztocén földtörténeti időszaktól egészen a Kr. e. 4. évezredig éltek egyedeik. A tanulmányban bemutatott egyedek ~45–50 ezer évesek voltak, és a második legősibb vonalhoz, a szintén Szibériában, az Urál hegység környékéről előkerült populációhoz hasonlóan a genetikai örökségük mára mindössze apró nyomokban maradt meg, és gyakorlatilag mostanra mindkét csoport kihalt. A háziasítás szempontjából jelentős többi, összesen négy nagy leszármazási vonal, vagy pontosabban csoport közül kettő egymásnak közeli rokona volt: ezek az egykor Nyugat-Európában elterjedt ibériai lovak, illetve az újkőkortól leírt, Kelet-Közép-Európában elterjedt lovak.
Az ötödik csoportba a mai Przewalski-lovak és őseik tartoznak, melyek az eurázsiai sztyeppéken terjedtek el. Ez volt az ún. Botai-csoport, melyről L. Orlando munkacsoportjának egy korábbi tanulmányában (Gaunitz et al. 2018) bebizonyosodott, hogy ezeket háziasították a legkorábban, valamikor Kr. e. 3500 környékén a Kazah-sztyeppéken, bár ekkor még elsősorban tejéért és húsáért szaporították, semmint hátaslóként tenyésztették. Ezek az eredmények rámutattak arra, hogy a mai mongol vadló, bár feltehetően őrzi a valódi vadlovak tulajdonságait, a szó szoros értelmében már nem tekinthető vadlónak, csupán visszavadult szelídített lónak. A Botai-csoport feltételezhető őse a mai Törökország (Anatólia) területén élt Kr. e. 6000 környékén, ezt a genetikusok anatóliai alágnak vagy alcsoportnak nevezték el. Az anatóliai alcsoport genetikai nyoma bizonyos közép-európai régiókban is kimutatható, többek között magyarországi őslovakban is, igaz csak kis mértékben, míg a kaukázusi és kelet-európai területekről teljesen hiányzik ez a komponens. Így valószínűsíthető, hogy a sztyeppei Botai-csoporttal a Kaszpi-tenger déli régióján keresztül kapcsolódhatott az anatóliai csoport, ld. 2. kép.
Végül a hatodik csoport (ún. DOM2-csoport), amely egyértelműen a mai házilovak közvetlen ősének tekinthető, már a Kr. e. 6. évezredtől megfigyelhető a nyugati sztyeppén, a Don és Volga folyók közötti területeken. Az egy időben egymás mellett létező csoportok (európai, Botai és DOM2) földrajzilag egymással érintkező elterjedési területei (ún. kontakt-zónái) érdekes módon egymástól genetikailag is élesen elhatároltak, így az emberi beavatkozás hatása a lovakon könnyedén kimutatható a későbbi korokban is.
A tanulmányban szereplő minták és csoportok földrajzi és kronológiai viszonyai. A henger szélessége a mintaszámot, magassága az időmélységet mutatja. Színek alapján a lila: ibériai csoport,
vöröses-narancs: kelet-közép-európai csoport, sárgás-narancs: DOM2, zöld: Botai-csoport, türkiz: anatóliai alcsoport, világoskék: uráli csoport, sötétkék: Equus lenensis.
Forrás: Librado et al. 2021
A DOM2-höz tartozó lovak tömeges előfordulását az ún. Majkop, Poltavka és Jamnaja régészeti kultúrákkal (Kr. e. 3500–2600) lehet összefüggésbe hozni. Ezen régészeti kultúrákhoz kapcsolódóan felmerül az indoeurópai és indoiráni nyelvekkel, majd azok Európában és Ázsiában való elterjedésével való kapcsolat, továbbá a mai európai és (elsősorban közép- és nyugat-) ázsiai humán génállomány kialakulása is ezzel az időszakkal hozható összefüggésbe. Sokáig elfogadott elmélet volt, hogy a ló és ló-vontatta szekerek mint harcászati és vándorlást segítő eszközök jelentősen hozzájárultak ezen közösségek térhódításához, azonban a legfrissebb régészeti eredmények mellett a mostani tanulmány is cáfolja ezeket az elképzeléseket. A lótartás gyakorlata Európában a fentebb említett kultúrák genetikai és régészeti nyomaival nagyjából egy időben jelent meg és terjedt el, majd általánosan bevett gyakorlattá vált a mai Spanyolországtól egészen Oroszországig, de ezt a fajta terjeszkedést a DOM2 csoport megjelenése gyakorlatilag nem követte. Ehelyett több mint ezer éven keresztül, közel Kr. e. 2200-ig csak az adott régióra jellemző genetikai összetételű lovak maradványait találhatjuk meg az őskori települések környezetében, vagyis a sztyeppe felől érkező, illetve sztyeppei kapcsolatot mutató közösségek a lótartásnak csak a gyakorlatát, de magukat a lovakat nem honosították meg az új területeken.
A kutatási projekt során vizsgált, Magyarországról származó lómaradványok jelentős részéből sajnos nem sikerült elegendő mennyiségű sejtmagi DNS-t kinyerni. Ennek feltehetően az az oka, hogy a maradványok többsége az őskori településeken feltárt tároló- és/vagy szemetes gödörből előkerült egy-egy szórvány csont vagy csont töredék, amik már az őskorban is a DNS-t jelentősen károsító hatásoknak lehettek kitéve. Ugyanakkor sikerült két maradványból megfelelő mennyiségű DNS-t kinyerni a kutatásokhoz, egyik egy korábbi tanulmányban (Gaunitz et al. 2018) is már vizsgált Dunaújvárosból (Fejér megye) származó, Kr. e. 2140–1980 közé keltezhető, késő Nagyrév- és Vatya-kultúrákkal összefüggésbe hozható minta. A másik - újonnan vizsgált - a Kaposújlakról (Somogy megye) származó, Kr. e. 2560–2410 közé keltezhető, Somogyvár–Vinkovci kultúrával összefüggésbe hozható minta. Mindkettő kivételesen értékesnek bizonyult a Kárpát-medence lótartási viszonyainak megismerése szempontjából, ugyanis elsősorban az ősi kelet-közép-európai genetikai állomány jellegzetességeit mutatják, bár a kaposújlaki egyed kis mértékben keletebbi, az anatóliai és DOM2 csoportból származó genetikai komponenseket is tartalmazott, de ez valószínűleg az embertől független természetes kontaktzónának köszönhető. A kutatás során kiderült, hogy ezeknek a ritka, de természetes módon előforduló kontaktzónáknak a kivételével a DOM2 komponens az egyébként jelentős sztyeppei humángenetikai örökséggel rendelkező ún. zsinórdíszes kultúrában sem volt jelen, az ehhez, és sok más európai népességhez köthető lóállomány gyakorlatilag teljesen a helyben befogott vadlovakból, ill. azok leszármazottaiból állt. A részletesebb, helyi viszonyokat is feltáró kutatásokra a jövőben kerülhet sor a technológiai fejlődés és a leletanyag bővítését követően.
A harang alakú edények (Bell Beaker), a zsinórdíszes kerámia (Corded Ware) és a gödörsíros kurgánok (Yamnaya) kultúra elterjedési területe.
Forrás: Cambridge University Press 2017
A DOM2 csoport széleskörű elterjedése Kr. e. 2200 környékén indult meg, és Kr. e. 1000 körül már nem csak Európából, hanem Ázsiából is kiszorította az addigi helyi, őshonos lófajtákat. Ez alól részben kivétel a 20. század elején kihalt tarpán nevű lófajta, mely utolsó hírmondója volt az egykor oly gazdag európai változatosságnak, ugyanis egyharmad részben az európai csoport, azon belül is feltehetően a zsinórdíszes kultúra lovainak genetikai örökségét hordozta magában.
Az egyetlen ismert fénykép egy tarpán lóról a moszkvai állatkertből. Forrás: Wikipédia
A harcászati jellegű lótartás megjelenése a kelet-európai sztyeppe vidéken a Szintasta-kultúrához (Kr. e. 2200–1800) köthető. Az új tanulmány eredményei is alátámasztják azt, hogy ezen kulturális egység ázsiai térnyeréséhez a lótartás már valóban jelentős mértékben hozzájárult, ugyanakkor az európai folyamatok részletesebb megismeréséhez még további kutatásokra van szükség. Szintén ebben az időszakban kezdtek el megjelenni az istállók és a szelektív tenyésztés, melynek köszönhetően a DOM2 csoport számos olyan, elsősorban fizikumot és vérmérsékletet érintő genetikai tulajdonságra tett szert, amelyek alkalmassá tették a modern civilizációk terjesztéséhez. A lovak háziasításához vezető összetett és zsákutcákkal teli folyamatot feltáró tanulmány számos további vizsgálat alapját jelenti majd a jövőben, elősegítve az emberiség története eddig ismeretlen fejezeteinek megismerését.
A kutatás finanszírozója Elsősorban az Európai Kutatási Tanács (ERC) (Pegasus projekt) és a France Genomique (Bucéphale projekt) volt. A cikkben összefoglalt tanulmány létrejöttében fontos szerepe volt Gál Erika archeozoológus NKFIH/OTKA pályázatának keretében megkezdett munkájának. Ennek során a Lendület Mobilitás Kutatócsoporttal való együttműködésben a Kr. e. 4. és 3. évezredben, azaz a késő rézkorban majd a bronzkor kezdetén egyre nagyobb mértékben megjelenő ló maradványok vizsgálatát végezték el a BTK Régészeti Intézetében. A kutatásban részt vettek a korszak régészeti kérdéseit vizsgáló kollégák, Bondár Mária, Kiss Viktória és Kulcsár Gabriella, továbbá a Kaposújlak-Várdomb lelőhelyet feltáró Rippl-Rónai Múzeum régészei, Somogyi Krisztina és Gallina Zsolt leletanyaggal járultak hozzá a projekthez. A humán archeogenetikai kutatások felerősödésével és fejlődésével párhuzamosan többek között a lovak eredetének feltárása is egyre inkább reflektorfénybe került. Itthon elsőként 2016-ban, szintén Gál Erika kutatásához kapcsolódva, Szécsényi-Nagy Anna és Gerber Dániel biológusok végezték el a magyar bronzkori lómaradványok előzetes genetikai vizsgálatait, valamint tanulmányoztak anyai vonalakat és színezetet meghatározó géneket az akkor még a Régészeti Intézethez tartozó Archeogenetikai Laboratórium munkatársaiként. A Ludovic Orlando vezette kutatócsoporttal való kapcsolat és együttműködés 2017-től vette kezdetét.
További információ (BTK AGI): Gerber Dániel, Szécsényi-Nagy Anna
Hivatkozások
Gaunitz, C. et al. Ancient genomes revisit the ancestry of domestic and Przewalski’s horses. Science 360, 111–114 (2018).
Librado, P. et al. The origins and spread of domestic horses from the Western Eurasian steppes. Nature, 20 October 2021.
