2020. május 21-én Mester Béla, a Filozófiai Intézet tudományos főmunkatársa online előadást tartott A sensus communishagyománya a magyar gondolkodás történetében címmel. Először röviden bemutatta azt a képet, amelyet Hans-Georg Gadamer klasszikus történeti elemzése tükröz a sensus communis szerepéről a szellemtudományokban, majd fölvázolta a fogalom kora újkori felelevenítésének a történetét mint egy kommunikációs kihívásra adott sajátos választ. Ezután rekonstruálta, hogy Hegel hogyan használja e fogalmat saját filozófiai önmeghatározásához, majd a magyar sensus communis-hagyomány rövid ismertetése után arra tért rá, hogy miként számol le Erdélyi János a józan ész fogalmával A hazai bölcsészet jelenében. Végezetül említésre került Szontagh viszontválasza és a vita mai hatása, relevanciája.
Mester Béla. (Fotó: Varga Péter András/BTK)
Részlet az előadásból:
„A modern sensus communis mint a filozófiai kommunikáció szerkezetváltására való reflexió része
A sensus communis fogalmának újbóli felbukkanása az újkor filozófiájában nehezen érthető a filozófiai nyilvánosság korabeli szerkezetváltása révén fölvetett, a filozófia önértelmezésére vonatkozó kihívás figyelembe vétele nélkül. E szerkezetváltás lényege kettős; egyrészt a latinról a nemzeti nyelvekre való áttérés, másrészt, ezzel összefüggésben, a filozófiai diskurzus kilépése az iskolák falai közül és megjelenése a szélesebb nyilvánosságban, az időközben létrejövő nemzeti nyelvű folyóiratok hasábjain, illetve az új típusú tudományos intézmények, szalonok, társaságok, alapítványok és végezetül az akadémiák nyilvánosságterében. (Az akadémiáknak kitüntetett szerepük volt a nemzeti nyelvű szaksajtó megteremtésében és fenntartásában. Ez fokozottan érvényes a magyar esetre.)
A filozófia új kommunikációs helyzetének, szerepének és átalakuló célközönségének az értelmezésére több teoretikus kísérlet is napvilágot látott a 18. század folyamán. Ezek közül a legnagyobb hatásúak természetesen azok voltak, amelyeknek megfogalmazójuk saját filozófiai rendszerén belül is kitüntetett helyük volt. A német filozófiában ezek közül a legismertebb Herder vállalkozása a közönség (Publikum) történetileg változó fogalmának az értelmezésére; illetve Kant kettős fogalompárja, amely egyfelől az ész nyilvános és magánhasználata, másfelől az iskolafilozófia és a világpolgári szemszögből művelt filozófia fogalmaiban ragadja meg az új helyzetet, és definiálja benne a filozófia helyét, művelésének módját. Mindkét reflexióban a filozófus saját szerepértelmezése a hangsúlyos, nem függetlenül az éppen megszólaló filozófus személyes önértelmezésétől. A filozófus az, akinek számot kell vetnie célközönsége átalakuló szerkezetével, sejteti Herder, miközben filozófusként éppen leírja a közönség átalakuló szerkezetét.
Kant egyfelől az ész nyilvános használatának szabadságát hirdeti, másrészt a világpolgári szemszögből művelt filozófiát mint bölcseleti eszményt, miközben egyetemi professzorként értelme használatának jelentékeny kapacitását magánjogi szerződéssel az iskolafilozófia számára kötötte le. A helyzet, amelyet hivatkozott fogalompárjai segítségével leír, egyben a saját személyes helyzete is, az ebből kiindulva megfogalmazott szabályok a filozófiai tevékenységre nézve azonban teljes mértékben egyetemesek, ebben a tekintetben is összevágnak saját morálfilozófiai elveivel.
Immanuel Kant. Forrás: philosovieth.de
A 18. század legkorábban megfogalmazott és talán legösszetettebb előzményekkel és hatástörténettel rendelkező válasza azonban a sensus communis antik filozófiai terminusának felelevenítése és egyben átértelmezése. Az antik források önmagukban is sokrétűek, sok minden megtalálható közöttük az arisztotelészi közös érzéktől a sztoikusok különböző korszakaiból származó kitételeken keresztül a terminusnak az újkorban általánosan hivatkozott cicerói latin verziójáig, amely maga is értelmezés. A terminus újkori felelevenítője, Shaftesbury tanúbizonyságot ad arról, hogy a filológiai részletekig pontosan ismeri a vezérszóként választott kifejezés antik fogalom- és terminustörténetét. Nem véletlen, hanem tudatos választás eredménye, hogy a kínálkozó, jóval kézenfekvőbb és jóval inkább közkézen forgó lehetőségek közül a késői sztoa nem görög anyanyelvű szerzője, Marcus Aurelius neologizmusát, a koinonoémoszünét tekintse az esszéjében hol latinul sensus communis-ként, hol angolul common sense-ként emlegetett fogalom értelmezése alapjának. Ebben a kifejezésben egyaránt megtalálható ugyanis a fogalomnak mind a kognitív, mind az esztétikai, mind az etikai vonatkozása; a legfontosabb azonban az, hogy beleértendő a mások iránti figyelem, abban az értelemben is, hogy figyelembe vesszük cselekvésünk következményeit másokra vonatkozóan, és abban az értelemben is, hogy figyelembe vesszük mások véleményét ítéletalkotásunk során. Ez az utóbbi mozzanat a fogalom antik történetében nem hangsúlyos; itt még általában úgy jelenik meg, mint minden emberben egyformán, de külön-külön megjelenő, elsősorban kognitív képesség.
Az újkori felelevenítésben viszont éppen az etikai és közösségi vonatkozások válnak a lényegi mozzanattá; olyan terminust keresnek, amely a filozófia új, iskolán kívüli, (bár iskolázott) közönségének a gondolkodását írja le. Ebben az igazra, a szépre és az erkölcsi jóra vonatkozó ítéletek összefüggésben vannak egymással, és jellemző rá egyfajta közösségi szellem; abban az értelemben is, hogy érzékeny a közösségi élet eseményeire, beleértve a politikumot, és abban az értelemben is, hogy közösen, egymáshoz igazodva, egymás fölvetéseire reagálva és egymás véleményét mindig tekintetbe véve törekszik megítélni a dolgokat. Az újkori sensus communis hagyomány a skót common sense-iskolában vált domináns irányzattá. Ennek körében dolgozták ki részletesen az irányzat morálfilozófiáját (Adam Smith) és esztétikáját (Hugh Blair), és itt jelent meg az e vezérszóra épülő filozófia szintézisének tekinthető munka is (Thomas Reid), miközben egy pillanatra sem került háttérbe az irányzat közéleti vonatkozása.
A kontinentális sensus communis hagyományban valóban megfigyelhető a fogalom esztétikai vonatkozásainak fokozatos erősödése, majd szinte kizárólagossá válása, összefüggésben az önálló filozófiai diszciplínaként ekkor létrejövő esztétikával. Azonban kezdetben még itt is világos volt a terminus újkorban nyert közéleti vonatkozása. A német populárfilozófia ismert szerzője, Johann August Ernesti egyenesen a római populust, a szavazati joggal rendelkező polgárok politikai közösségét tekinti saját ideáltipikus célközönsége mintájául (Ernesti).”
Mester Béla
A teljes előadás itt tekinthető meg:
