A Bölcsészettudományi Kutatóközpont munkatársai közül három kutató: Dalos Anna, Hornyik Sándor és Kálmán C. György nyerte el 2021-ben a tudományos kiválóság egyik legrangosabb hazai elismerésének számító MTA doktora címet. A kiemelkedő tudományos munkásságukat egy doktori műben összegző és eredményeiket sikeresen megvédő kutatók az MTA Székház Dísztermében 2022. június 28-án tartott ünnepségen vehették át az oklevelet. Kálmán C. Györgynek, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársának a Doktori Tanács sajnálatos módon csak post mortem ítélhette oda a címet.
Fotó: Szigeti Tamás/MTA
Az MTA által működtetett tudományos minősítési rendszer keretében adományozott Magyar Tudományos Akadémia doktora címre ‒ mely a korábbi tudományos minősítési rendszerben megszerzett „tudomány doktora” fokozattal egyenértékű ‒ 1995 óta lehet pályázni. Az Akadémia Alapszabálya szerint az MTA doktora cím annak ítélhető oda, aki tudományos fokozattal rendelkezik, az általa művelt tudományszakot a tudományos fokozat megszerzése óta is eredeti tudományos eredményekkel gyarapította, tudományszakának mértékadó hazai és nemzetközi tudományos körei előtt ismert és elismert, kiemelkedő tudományos kutatói munkásságot fejt ki, és tudományos eredményeit doktori műben foglalja össze.
„A pályázók évről évre komoly érdeklődést mutatnak a cím megszerzése iránt, ami öröm és elismerés az Akadémia számára”
– mondta el a rendezvényen Benkő Elek akadémikus, az MTA Doktori Tanácsának elnöke, a BTK Régészeti Intézetének korábbi igazgatója, az Ókori, népvándorlás kori és középkori régészeti osztály vezetője.
2021-ben MTA doktora címet szerzett BTK-s kutatók:
Dalos Anna, BTK Zenetudományi Intézet, 20–21. Századi Magyar Zenei Archívum
tudományos tanácsadó, archívumvezető
Dalos Anna a magyar zenetörténet-írásban elsőként tekintette át a Kádár-korszak 32 évének magyarországi zeneszerzését. Elemezte és értékelte az időszak komponistanemzedékeit és legfontosabb egyéniségeit, csoportjai és műhelyei tevékenységét, arányosan ötvözve egy-egy jelenség, egyéni életmű, stílusirányzat, műfaj és technika monografikus feldolgozását mindezek egymásra hatásának komplex, érzékeny és árnyalt bemutatásával. Értekezésében az 1956 és 1989 között alkotó valamennyi zeneszerző-nemzedék teret kapott, közülük sokan első ízben váltak átfogó tudományos-kritikai elemzés tárgyává. A szintézis alapjául elsősorban maguk a zeneművek szolgáltak: mint a Kádár-kori életérzés reprezentációi, a rejtett politizálás megtestesülései kerültek az elemzés fókuszpontjába. A disszertáció arra kereste a választ, hogyan viszonyultak a Magyarországon működő komponisták a korszak európai művészeti-zenei stílusáramlataihoz, zeneszerzés-technikáihoz (szerializmus, posztmodern, neoavantgárd, repetitív technika, minimalizmus), kinél és milyen mértékben beszélhetünk e minták puszta követéséről, és kinél kreatív újraalakításukról. A munka a korszak releváns nemzetközi kompozíciós irányzatainak közép-európai, illetve sajátosan magyar lecsapódását is értékelte.
Hornyik Sándor, BTK Művészettörténeti Intézet
tudományos főmunkatárs
Hornyik Sándor akadémiai doktori értekezése elsőként tárgyalja monografikus igénnyel eszme- és kultúrtörténeti összefüggésben Csernus Tibor szürnaturalista periódusát. Hornyik a szürnaturalizmus fogalmát egyrészt jelentéstani dinamikájában, másrészt mint a korszak egyik jellegzetes, Csernus széles körű hatásával összefüggő művészeti praxisát vizsgálta. A kettőt együtt – a szürrealizmus és a naturalizmus ötvözeteként – a tárgyalt időszak egyik globálisan is egyedülálló, magyarországi (jóllehet sok nemzetközi párhuzammal is jellemezhető) jelenségeként: mágikus szocialista realista festészetként értékelte. Módszertanában Foucault és Deleuze „archeológiai” perspektíváját a kritikai ikonológia elméleti belátásaival és interpretációs stratégiáival ötvözte. Az értekezés jelentős mértékben árnyalja, illetve több ponton újrapozicionálja a korai Kádár-korszak művészeti világára vonatkozó ismereteinket, miközben – a kísérlet jogosultságát és sikerét saját munkájában prezentálva – a magyar művészettörténet-írás nyelvi, fogalmi megújítására is hatásos javaslatot tesz. Értekezésével jelentős elmozdulás történt az ötvenes–hatvanas évek magyarországi művészetének komplexebb leírása felé, amelynek eredményeként a szürnaturalizmus fogalma és művészeti teljesítményei is szervesebben illeszkedhetnek a művészet és társadalom napjainkban is folyamatosan újraíródó európai és globális történeteibe.
Kálmán C. György, BTK Irodalomtudományi Intézet
Kálmán C. György (1954–2021) akadémiai doktori értekezésében azt vizsgálta meg, hogy az irodalomelmélet kérdésfeltevései és eredményei milyen következményekkel járnak az irodalommal való professzionális foglalatoskodás gyakorlatai számára. Az értekezés elmélet és gyakorlat viszonyát három vonatkozásban vizsgálja: az értelmezés, az irodalomtörténet-írás és a kánon fogalma állnak a mű gerincét alkotó fejezetek középpontjában. Az irodalomtudomány meghatározó kérdései irányítják az érvelést, egyrészt, hogy a teória miképpen hat a szövegek interpretációjának praxisára, s egyáltalán mi avat egy megnyilvánulást értelmezéssé, másrészt, hogy milyen narratív tényezők alapozzák meg az irodalmi események összefüggő történetté, vagyis irodalomtörténetté formálását, harmadrészt, hogy milyen formai, történeti és intézményes relációk alakulhatnak ki az értelmező közösségek („interpretive communities”) és az egymással versengő értékrendek (kánonok) tekintetében. Kálmán C. György értekezése főként a kanonizáció és a magyar avantgárd területén járul hozzá érdemi eredményekkel az irodalomtudomány mindennapos praxisában jelentkező elméleti kérdések jobb megértéséhez és pontosabb artikulálásához. A disszertáció következetesen valósít meg egy olyan, széles körű tájékozottságon alapuló értekezői attitűdöt, amelynek egyik legfőbb erőssége a folyamatos, körültekintő önreflexióban ismerhető fel.
