A magyar jog fejlődésének fél évezrede címmel a Nemzeti Közszolgálati Egyetem a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Központ támogatásával konferenciát rendezett 2014. március 25-én a Magyar Tudományos Akadémia Felolvasótermében. A 25-e délelőtti ülésszak levezető elnöke Fodor Pál, a BTK főigazgatója, az MTA BTK Történettudományi Intézet igazgatója üdvözölte a jelenlévőket a konferencián, majd rövid bevezetőjében vázlatosan ismertette Werbőczy és a Tripartitum szerepét a magyar történelemben, valamint az utóbbi keletkezésének, kiadásának, elismerésének és törvényerőre emelésének körülményeit. A konferencia a témával foglalkozó diszciplínáknak megfelelően három ülésszakban követte nyomon a személy és a mű történetét. Az esemény védnökei Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi miniszter, valamint Pálinkás József, az MTA elnöke voltak.
Vékás Lajos, az MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságának elnökségi tagja köszöntőjében Werbőczyt Európa-szerte 
kora egyik legkiválóbb jogtudósaként jellemezte, akinél a jogászi tudás kimagasló szónoki képességgel és diplomáciai adottságokkal párosult. Az akadémikus európai szempontból helyezte el Werbőczy, a művelt reneszánsz ember, kiváló szónok és diplomata munkásságát, aki igyekezett a török elleni összefogást elősegíteni – hogy ebben nem járt különösebb sikerrel, annak oka leginkább Európa megosztottsága volt. Mohács után Szapolyai követeként próbált országának támogatója lenni, 1541-től budai bíróként működött. A Tripartitum a magyar magánjog törvény- és szokásgyűjteményének magas szinten megfogalmazott összegzése. Különbséget tesz természeti és törvényi igazságosság között. Az összeállítás három könyvből áll: nemesi magánjog, nemesi perjog, városi és jobbágyi jog.
A 20. század második felében, történelmietlen módon, Werbőczyt a rendi Magyarország maradi képviselőjeként gyakorta elítélték. A konferencia bizonyára sikerrel tisztáz majd néhány fehér foltot.
Neumann Tibor, az MTA BTK TTI tudományos munkatársa Werbőczy István családja és személyes életútja címmel tartott előadást, mely néhány újonnan előkerült forrásra koncentrált, pontosítva a Werbőczy magánéletéről alkotott képet. Adatokat tudhattunk meg a Kerepeci családról és birtokaikról, címeikről. Címereik közül egyedül Werbőczyét ismerjük. Előfordult, hogy Werbőczy Kerepeciként hivatkozott magára. Kisnemesi családból származott. Dédnagyapja a környék egyik legnagyobb méltóságának, nagyapja a királynak a szolgálatában állt. Apja a megyén belül tevékenykedett, provisor (sáfár) is volt. A szakirodalomban összekeveredtek a Kerepeci/Werbőczy János nevű családtagok (hárman is voltak), így nehéz kideríteni, ki is juttatta be Istvánt a Kúriába. Egyikük deák, ügyvéd, királyi ember, Werbőczy nagyapjának testvére, a 
másik Bátori István erdélyi vajda helyettese, a harmadik pedig Werbőczy apjának testvére. Werbőczy életútjának első szakaszát, mivel jól ismert, az előadó vázlatosan ismertette, illetve néhány tévedésre és újdonságra hívta fel a figyelmet:
– a conservator cím nem levéltárőri, hanem pecsétőri címet takar;
– beiratkozott a krakkói egyetemre Kerepeci Osvát fia István néven;
– 1493 nyarán a kúria országbírói irodájában mutatható ki;
– 1496 elején befolyásos erdélyi családok szolgálatában ügyvédkedik;
– a korszakban nagy ritkaságnak számított, hogy vörös viaszpecsétet használt: összesen mintegy 20 család élhetett ezzel a kiváltsággal az országban;
– egy keltezetlen, 1560-as évekre datálható birtokösszeírás segít kiterjedt birtokai egy részének megismerésében.
Tringli István, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa A kora újkori kodifikáció és a Hármaskönyv címmel adott elő. Werbőczy helyét akkor határozhatjuk meg, ha megismerjük a korábban született törvénykönyveket is. Ezekre jellemző, hogy büntetőjogot is tartalmaznak, az eljárásjog és az anyagi polgári jog aránya változó. Werbőczynél különösen magas az anyagi jogi rész aránya. Érdekes, hogy a kodifikáció nem változtat azon, hogy a szokásokat továbbra is szokásnak tartsák. A forrásokról: a Hármaskönyv jelentős részben bírói döntvényeken alapult, ami bevett szokás volt. A csehek is bírói döntvényekre alapoztak, míg a lengyelek a szokásokra: az egyes munkák tartalmát a helyi gyakorlat határozta meg. Ezzel magyarázható, hogy – míg például a cseh rendtartásokban a halastavak ásásával, a litván statútumokban az erdőhasználattal, vadászattal, méhészkedéssel kapcsolatos jogi szabályok is olvashatók – a Tripartitum döntő részben a nemesekhez és a nemesi birtokokhoz tartozó jogokkal foglalkozik. A törvénykönyvek létrejöttének indoklásai általában azt taglalták, hogy a sokféle szokás közt a bírók nem ismerik ki magukat, a perek hosszúra nyúlnak. Az indoklás sosem konkrét ügyekre vonatkozik, és a korabeli törvényhozás kelléke a sérelem. A közelmúlt törvénykezéséről megfogalmazott 
kritikák tehát a jogalkotási technika részei.
A magyar szokásjog összefoglalása 16 esztendeig tartott. Nem tudjuk, Werbőczy elődei mekkora munkát végeztek, sem azt, hogy a Tripartitumot vizsgáló bizottság mennyit változtatott rajta. Annyi bizonyos, hogy számos változtatás történt a szövegben. Hasonlóképpen volt ez más országok joggyűjteményei esetében (nürnbergi jog változtatásai, megújított cseh rendtartások, litván statútumok) is.
A Hármaskönyv kortársai is említésre kerültek: az 1479-es nürnbergi reformáció, az 1482-es morva jogkönyv, az 1498-as wormsi reformáció, az 1500-as cseh országos rendtartás, az 1518-as bajor reformáció, az 1554-es württembergi törvénykönyv, és számos más joggyűjtemény. A szokások kodifikátorai „megkötött kézzel” írták művüket, nem reformáltak, csak lejegyeztek, kiigazítottak.
Mivel Péter Katalin, az MTA BTK TTI kutató professzora nem volt jelen, A Tripartitum anyanyelvű fordításai a 16. században című előadását Fodor Pál olvasta fel.
A törvény ismerete iránti igény az egyszerű emberek részéről jellemző vonása a kornak. A Hármaskönyv fordításai közül az első végleges változat 1568-ban Hofhalternél jelent meg Veres Balázs tollából, magyar nyelven. Munkáját a tokaji kapitány támogatta, ebből következtethetünk, hogy református a fordító. A fordítás nem teljes, hiányzik belőle Werbőczy Ulászlóhoz szóló levele. A második fordítás Heltai Gáspáré, aki számos változtatást hajtott végre. Ő katolikus, később református, végül unitárius vallású volt. Nyomdája a század legnagyobb magyar kulturális teljesítményének tekinthető.
A harmadik Hármaskönyv-fordítás Ivanuš Pergošić műve, mely délszláv nyelvjárások keverékében íródott. A fordítás főleg Veres Balázs munkáját használta. A fordító Erasmus-kommentárokat is írt, és István király intelmeit, valamint Bátori vajda kenyérmezei csata előtti (állítólag a valóságban soha el nem hangzott) szónoklatát is fordította. A negyedik fordítás német nyelvű, két kiadást is megért, August Wagner műve.
A fordítók igen sokfélék, kevés a közös tulajdonság, azonban mindnyájan protestánsok. Arra a kérdésre, hogy van-e valamilyen elvi közösség a fordítók között, Péter Katalin úgy válaszolt, hogy ebben a korban nehéz volt következetes politikai pályát befutni, őszinte hitvallást készíteni a háromfelé szakadt országban, így nem voltak igazán közös politikai alapjaik a fordítóknak. Heltainál érdekes, hogy Heltai nem anyanyelvére fordított, (hisz erdélyi szász volt), hanem magyarra.
Munkájuk közös indíttatása akkor derül ki, amikor megvizsgáljuk, milyen célt fogalmaznak meg fordításuk számára. Szándékaikról, lehetséges célkitűzéseikről a kutató megállapította, hogy egyrészt a rendkívül széles körben hivatkozott mű kiadása anyagilag is jó üzletnek ígérkezett, másrészt az egyes kiadványok előszava alapján a fordítókat hazafias indíttatás is vezette, és az, hogy a Tripartitum tartalmát a kevésbé iskolázott réteg is megismerhesse. „A közönséges igazság (...) olyan nyelven legyen, hogy az együgyü meg ne csalatkozzon” – idézte Veres Balázst Péter Katalin. A Tripartitum-fordítások tehát a kevésbé művelteket célozták meg, azokat, akiknek – Rotterdami Erasmus szellemében – a bibliafordítások is készültek. „A Biblia a lelkiekben, a Tripartitum a mindennapokban igazított el” – fogalmazott a t
örténész.
Rövid szünet után Bogdándi Zsolt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudományos munkatársa tartott előadást Az erdélyi központi bíráskodás kialakulása és főbb kérdései címmel. A vizsgált időszak kezdetén Izabella hatalomátvételi kísérletei ellenére a hatalom Fráter György kezében összpontosult, akinek bíráskodásában a középkori gyakorlat számos vonása megfigyelhető. Várad volt a bírói szék helye, itt voltak leginkább adottak erre a feltételek. A tényleges munkát végző ítélőmesterekről nem sokat tudunk. Az 1543-as országgyűlésen már elhangzott, hogy a Tiszántúlon és Erdélyben külön bírói hatalomra volna szükség. Fráter György két alhelytartójára ebben jelentős szerep hárult. A jogszolgáltatás hatékonyságát azonban állandóan zavarta a barát és a királynő közti állandó konfliktus. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a területre sokszor Ferdinánd uralta térségekből is érkeztek döntések, utasítások. Végül is az 1541–1571 közti évtizedekben sikerült egyfajta szilárd jogszolgáltatást nyújtani, ami nagy eredménynek tekinthető. Az előadó ismertette az erdélyi bírói fórumokat, jogkörüket, és az ezekben gyakorta bekövetkező változásokat. A perszonális prezencia bírósága volt magától értetődően a legmagasabb szintű, az egyéb ügyeket a két ítélőmester bonyolította. Jogrendjét tekintve jelentős mértékben különbözött a Partium és Erdély lakossága, így külön ítélőszékeket szándékoztak létrehozni. A táblai bíróság munkájában lényeges fejlődést jelentett a táblai elnök kinevezése.
Oborni Teréz, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa Zolthay János Supplementum Tripartiti c. kézirata címmel adott elő. A MNL OL-ban régóta őrzik a Supplementum Tripartiti c. kéziratot, az előadás ezt mutatta be három részben. Az első rész a szerző, Zoltay János táblai ülnök hivatalát körülíró országgyűlési végzésekről, a másik a bíró személyéről, a harmadik magáról az iratról szólt.
Az erdélyi fejedelmi tábla a királyi táblát tekintette előzményének. Tisztségviselői az ítélőmesterek és az assessorok (táblai ülnökök), akiket a fejedelem nevezett ki. E tisztségekbe az ország szokásait jól ismerő méltóságokat kellett egy új törvény szerint kijelölni. Bátori Zsigmond igyekezett az igazságszolgáltatást és törvénykezést a háborús időkben is folyamatosan fenntartani. A későbbi törvények kimondták, hogy a fejedelem ülnököket neveztessen ki: összesen 12 főt az ítélőmesterekkel együtt. További országgyűlési törvények azt is kimondták, hogy hozzáértő személyeknek kell ülnököknek lenniük. Végezetül az 1599-es országgyűlés elhatározza, hogy a jogszolgáltatásban részt vevő tisztségviselők ne mentesüljenek a hadba szállás kötelezettsége alól. Ez kivételnek számít, hiszen épp az eddigi rendelkezések ellenkezőjét láthatjuk. A korszakban 4–14 fő között változott az assessorok létszáma. Sajnos igen kevés lista maradt fenn a táblai ülnökökről.
Zoltay János alakja az 1570-es években tűnt fel. Hivatali karrierje Báthory Zsigmond és Báthory Kristóf uralkodására esik. Tudjuk, hogy 1579-ben kapott címeres levelet, és hogy két házzal rendelkezett Gyulafehérvárott. Műve, a Supplementum egyfajta index, nómenklatúra volt a Tripartitumhoz, segédanyag a Hármaskönyv használatához. Több is ennél azonban, ugyanis magyarázatokat is fűz az egyes szavakhoz és fogalmakhoz. Már az írásmódból feltűnő, hogy 17. századi lehet. A tartalomhoz ez nem illik: valószínűleg egy, a 17. század második feléből származó másolatról lehet szó. A tartalmi vizsgálat megmutatta, hogy meglepő módon a pozsonyi országgyűlés végzéseire is hivatkozik. Érdekes a rex hungaricus kifejezés használata is, ami az 1570-es évek elejére utal. Ezt alátámasztja, hogy az 1540–1550–1560-as évek országgyűléseire van csak utalás. A forrás annyiban különleges, hogy jóval több, mint segédanyag a Tripartitumhoz, hiszen megfoghatóak belőle az erdélyi joghasználat mindennapjai. Az előadó rámutatott, hogy a dokumentum további vizsgálatához jogtörténészek bevonására is szükség lesz.
Varga Szabolcs, a Pécsi Hittudományi Főiskola tanszékvezető docense Horvátország és Szlavónia Werbőczy Tripartitumában címmel tartott előadást. Ez a témakör nem új keletű a magyar és délszláv történetírásban, hosszú polémia tárgya. Magyar részről Jurikovics György mellett Fehér György kutatta, majd Szalay László 1861-ban, Palugyay Imre és Korbuly Imre, és persze a horvát történetírók is számos kötetben foglalkoztak a témával. A Tripartitum 1909-ben jelent meg Belgrádban először. A 20. században inkább irodalom- és jogtörténészek foglalkoztak a Tripartitum horvát recepciójával: legutóbb Rácz Lajos értékelte a művet. További érdekességek is elhangzottak a mű horvát és szlavón vonatkozásainak historiográfiájáról. Felmerül a kérdés, miért negligálta a Tripartitumot a horvát történetírás korábban?
Kevés a horvát–szlavón vonatkozás a Hármaskönyvben. Az előadó felsorolt néhányat az elenyészően kevés eset közül. 
Werbőczy tehát alapvetően a magyar bírói gyakorlatot akarta bemutatni, a tartományok jogszolgáltatása kevésbé, csak periférikusan érdekelte. Magyar jogszolgáltatásra vonatkozó passzusai hosszú időre érvényben maradtak, míg a szlavón törvénykezés különlegességére vonatkozók csak a Jagelló-korszakra állják meg a helyüket. Werbőczy munkája tehát nem szolgálhat alapul a horvát és szlavón térségek jogszolgáltatásának vizsgálatához. A horvát történetírás azonban nem az adatszegénység miatt negligálta a Hármaskönyvet, hanem azért, mert Werbőczy alávetett (subiecta) területként jellemezte országukat. A horvát rendek 1527-től kardoskodtak a társult királyság eszméje mellett, mondván, hogy ők szabad akaratukból választották Ferdinándot királynak. Werbőczyből az önállósodni kívánó horvát értelmiség csak ennek ellenkezőjét olvashatta volna ki.
Az előadó választ keresett a fordítás okára, a mű kiadásának körülményeit kutatta. Nem tudjuk, mennyire volt elterjedt a munka, Pergošić mecénásának, Zrínyi Györgynek a motivációja nem világos számunkra. Nem beszélhetünk nála átgondolt mecénási tevékenységről, lelkesedés, a történelem szeretete, hittérítő szándékok mozgatták. Horvát földön ekkor egy jelentős humanista értelmiségi csoport működött, idesorolhatjuk a fordítót is. Személyében egy erazmistát tisztelhetünk, aki fontosnak tartotta a népnyelvi irodalmi művelést. A dekrétum nem terjedt el széles körben, még Zrínyi Miklós könyvtárában sincs nyoma.
Az ülésszakot Fodor Pál főigazgató felszólalása zárta, aki elmondta: szórakoztató és tanulságos előadásokat hallhattunk a szerző személyes életútjáról, műve nemzetközi kontextusáról, későbbi felhasználásáról, reformációhoz kapcsolódó vonásairól. Fodor Pál néhány további feltételezést, részletet is felvetett. Werbőczy, mondotta, elsőrangú jogász volt, ugyanakkor csapnivaló politikusnak bizonyult. Életpályája egészében szerencsétlennek mondható: konok, már-már irreálisan törökellenes politikus múlttal végül török bíróként végezte. Werbőczy talán nem annyira „irányjelző”, mint inkább „széljelző” volt. Végezetül az előadó felidézte Edmund Burke gondolatait az angol „gloriuos revolution” folyamatáról Tringli István előadása kapcsán, majd rámutatott: az öröklést Magyarországon a nyugati elsőszülöttség-elv helyett az jellemezte, hogy minden fiú örökölhetett. Nálunk ennek kodifikálását zsákutcába vezető útként értelmezik. Míg például a francia Code Civil-ben a fejlődés, a nagybirtokos arisztokrácia szétzúzásának útja ez a rendszer, sokan Magyarország rákfenéjének tartották ezt az öröklési rendet, ami sok szegényebb földbirtokoshoz vezet a birtokok koncentrációja helyett. Pedig ki tudja, ideálisabb külső körülmények és történelmi helyzet esetén talán a társadalomfejlődés új útját jelenthette volna a Werbőczy által kodifikált joggyűjtemény.
Péterfi András
