Megjelent a The 1868 Croatian-Hungarian Settlement: Origin and Reality című kötet, így a horvát és a magyar történettudomány hagyományosan szoros együttműködésének újabb termését veheti kézbe az olvasó, ezúttal angolul. A Vlasta Švoger, Sokcsevits Dénes, Cieger András és Branko Ostajmer által szerkesztett kiadvány tanulmányai a horvát-magyar kiegyezés megkötésének körülényeit, a két ország 1848-as fegyveres konfliktusának menetét, illetve tágabb értelemben a korszak politika-, illetve gazdaságtörténetét is vizsgálják. A tartalomjegyzék és az előszó itt olvasható. A kötetről Eszik Veronika írt ismertetőt, amelyet az alábbiakban olvashatnak, a könyvbemutatóra pedig 2021. december 8-án, szerdán 16 órakor kerül sor a Magyar Nemzeti Múzeum Dísztermében.
2017-ben és 2018-ban, a két kiegyezés, az osztrák–magyar megállapodás, és „kistestvére”, a horvát–magyar rendezés százötvenedik évfordulójára emlékezve a Történeti Intézet nemzetközi konferenciákat szervezett, amelyek, számos tudományos hozadékuk mellett, ismét arra irányították rá a közép-kelet-európai régió történészeinek figyelmét, hogy elengedhetetlen volna minél többet és minél gyakrabban angolul is publikálni. Az Osztrák–Magyar Monarchia kutatása ugyanis az utóbbi időben dinamikus területté vált, ami megnyilvánul bizonyos historiográfiai hagyományok átértékelésében éppúgy, mint egy sor újszerű témafeltevésben. De míg a nemzetállamok korának nevezett 19. századra friss szemmel tekint a birodalmi, a transznacionális és a globális szemléletű történetírás, illetve a Monarchia-kutatásban is megjelennek olyan tematikai újdonságok mint a tudástermelés vizsgálata, a régió környezettörténetének kutatása, vagy az új hadtörténet-írás, újból és újból szembesülünk azzal, hogy ezek a vizsgálatok nem vállalkoznak a (mi szempontunkból) Lajtán inneni területek kutatására, vagy rosszabb esetben hiányos és elavult irodalmak alapján tesznek erre kísérletet.
A Vlasta Švoger, Sokcsevits Dénes, Cieger András és Branko Ostajmer által szerkesztett The 1868 Croatian-Hungarian Settlement: Origin and Reality című kötet éppen arra vállalkozik, hogy a nemzetközi szakmai közönség számára átfogó képet nyújtson a szubdualizmus rendszeréről. Éppen ezért, noha a címben egy időpillanat szerepel, a tanulmányok nem elégszenek meg a közjogi rendezés ismertetésével, hanem mind az odavezető utat, mind a kiegyezéses időszak teljes időtartamát, vagyis a kiegyezés megkötésének következményeit is vizsgálják. Szintén a nemzetközi használhatóságnak kedvez, hogy a kötetben szerepel néhány átfogó tanulmány, amelyek összefoglalják a korszak politika-, illetve gazdaságtörténetét (Željko Holjevac, Stjepan Matković és Nagy Mariann írásai), vagy részletesen rekonstruálják a két ország 1848-as fegyveres konfliktusának menetét (Hermann Róbert).
Az átfogó, informatív írások mellett izgalmas, speciális témák is megjelennek, mint Jasna Turkalj elemzése a korszak horvát nyelvű szatirikus sajtójáról, vagy Cieger András írása a szubdualizmus szimbolikájáról. Mindkét tanulmány azt a kérdést feszegeti többek között, hogyan olvasta a széles nyilvánosság azt a sajátos politikai nyelvet, amelyet képek és szimbólumok közvetítettek számára, illetve hogy jellemzően mely politikai erők választották a szimbolikus politizálás útját, milyen más eszközök hiányában és milyen erőviszonyok mellett. De találunk mikrotörténeti jellegű mélyfúrásokat is, amelyek mindig olvashatóbbá, átélhetőbbé tesznek egy korszakot, különösen, ha egyéni életutak, értékválasztások és dilemmák kerülnek terítékre, mint Sokcsevits Dénes vagy Vlasta Švoger írásaiban, amelyek a horvát–magyar kiegyezésnek egy magyar kritikusával (Pesty Frigyes) és egy horvát előmozdítójával (Ignjat Brlić) foglalkoznak részletesen.
Az ilyen, szűkebb fókuszú vizsgálatok teszik lehetővé, hogy felmérjük, milyen döntő jelentősége van annak, hogy a jogi kereteket végül kik és hogyan töltik fel tartalommal. Több tanulmány is foglalkozik azzal a jelenséggel, hogy a jogi szabályozás hiánya vagy homályos volta milyen mozgásteret biztosított a politikai szereplők számára a későbbiekben. A legszembeszökőbb példa talán Heka László tanulmányában olvasható, amely a Budapesten működő Horvát-szlavón-dalmát tárca nélküli miniszterek kötelességeiről, lehetőségeiről és szerepéről szól. A miniszter feladatkörének részletes szabályozása az egész kiegyezéses korszakban elmaradt, ezért az alapvetően közvetítő szerepre szánt politikus olykor észrevehetetlenül volt jelen a Bécs, Budapest és Zágráb között zajló egyeztetések során, olykor pedig a horvát-szlavón bánnál is meghatározóbb döntéshozatali szerephez jutott. Schwarczwölder Ádám tanulmánya pedig már egyenesen jogi szürkezónák felderítésére vállalkozik, amikor olyan pénzmozgásoknak jár utána, amelyeket többé-kevésbé nyíltan a horvátországi politikai viszonyok befolyásolására szántak Bécsben és Budapesten, de amelyeket éppen ezért igen bonyolult volt fel- vagy eltüntetni az állami költségvetések benyújtásakor.
Közelebbről tekintve nem csak minisztériumok, de pártalakulatok is sokkal izgalmasabb, egyénibb színekben tűnnek fel, ahogyan azt a korábban gyakran monolit egységként bemutatott, a horvát historiográfiában dehonesztálóan magyarónnak bélyegzett Horvát Nemzeti Párt vizsgálata mutatja (Branko Ostajmer). Ez a tanulmány arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar politikai elittel való együttműködésnek számos ösztönzője és kiváltó oka lehetett ideológiai meggyőződésektől, az osztrák neoabszolutizmusban való keserű csalódáson át a reálpolitikai megfontolásokig. Ezek az álláspontok azonban a legritkább esetben, vagy talán sohasem párosultak annak szándékával, hogy a horvát–magyar együttélés magyar politikai dominanciáját és Horvátország függését fokozzák, érdemes tehát óvatosan felülvizsgálni e máig népszerűtlen politikai csoportosulás értékelését.
E felülvizsgálatokat épp az ilyen kötetekben közzétett új eredmények teszik lehetővé. Hogy milyen égető szükség van rájuk, arra Ress Imre tanulmánya mutat rá világosan. A szerző olyan makacs tévhitek lebontására vállalkozik, amelyek akár az 1910-es évek óta változatlan formában és reflektálatlanul vonulnak végig az Osztrák–Magyar Monarchia historiográfiáján. A seton-watsoni ítélet, vagy általánosabban az a historiográfiai közhely, hogy a birodalmon belül Magyarország hagyományos nemzetépítő és agresszív magyarosító politikát folytatott, máig uralja a hazánkra vonatkozó nemzetközi szakirodalmi termést. A horvát–magyar viszony megítélését ugyanez a képzet határozza meg, és torzítja is olykor. Ress Imre tanulmányában érzékletes példákkal támasztja alá, hogy a látszat néha csal: politikai legenda csupán például, hiába olvasható ma is szinte minden angol vagy német nyelvű szintézisben, hogy a horvát-szlavón bán a magyar miniszterelnök meghosszabbított keze lett volna (személyét nem egy esetben az uralkodó választotta ki, Budapest kifejezett szándéka ellenére).
A horvát–magyar kiegyezésről szóló tanulmánygyűjtemény megjelenésével szinte egyidőben került ki a nyomdából a Gyáni Gábor által szerkesztett The Creation of the Austro–Hungarian Monarchy. A Hungarian Perspective (Routledge, 2021) című kötet, amely a bevezetőben említett másik nemzetközi konferencia anyagából és tanulságaira építve készült el. A címben is megfogalmazott ambíciót, vagyis a Lajtán inneni történések alapos, sokszínű feldolgozását és megjelenítését a nemzetközi történészi színtéren, természetesen egészíti ki a szubdualizmus viszonyairól szóló kötet. Nem egyszerűen azért, mert a két könyv területi értelemben lefedi a magyar birodalomrész teljességét, hanem azért is, mert, amint Ress Imre megfogalmazta, a horvát–magyar kiegyezés központi jelentőségű alkotóeleme volt a dualista államjogi berendezkedésnek, hiszen működése garanciáját jelentette a trialista vagy föderatív átalakítások elkerülésének.
Eszik Veronika
