A Bölcsészettudományi Kutatóközpont kiadásában megjelent Benkő Elek, Sándor Klára és Vásáry István munkája, A székely írás emlékei. Corpus Monumentorum Alphabeto Siculio Exaratorum című kötet. A köszöntőt Fodor Pál, a BTK címzetes főigazgatója jegyzi. A 928 oldalas könyv magába foglalja a székely írásról szóló történeti tudósításokat, a székely írás feliratos, kéziratos és nyomtatott emlékeit, a székely írásról szóló korai értekezéseket és a bizonytalan jellegű vagy tévesen meghatározott emlékeket, illetve a hamisítványokat. Az olvasó tájékozódását a bevezető, a székely írás történeti kontextusát megvilágító összegzés, bibliográfia, képjegyzék, valamint személy- és helynévmutató segíti.
A székely írás – a közbeszédben ismertebb nevén „székely-magyar rovásírás” – a magyar őstörténet és a korai székely történelem régi talánya, amely a humanizmus kora óta újra meg újra fölkelti a történettudósok és nyelvészek figyelmét. Eredetének kérdése lezáratlan, kevés fennmaradt emléke csak lassan, hosszas rejtőzködés után vált ismertté. Meglepő, de tény, hogy a 18. század második feléig még a nyoma sem került elő olyan emléknek, amely hitelt érdemlően igazolta volna azokat a híradásokat, amelyek krónikákban, tudományos munkákban arról szóltak, hogy a székelyeknek egykor „valamiféle saját betűik” voltak. Az elsőként lejegyzett, a 18. században lemásolt csíkszéki templomfelirat eredetije is elveszett, s egészen 1864-ig kellett várni, hogy Orbán Balázs megtalálja Énlakán az első, eredeti helyén fennmaradt székely betűs feliratot.
Fél évszázad múlva, 1915-ben Sebestyén Gyulának még mindig nem volt módja ennél az egynél több székely feliratot közölni. Munkája, A magyar rovásírás hiteles emlékei mégis mérföldkő a székely írás kutatásának történetében: a másolatban fennmaradt írások számát jelentősen gazdagította és mindent összegyűjtött, amit kora tudományossága erről a titokzatos írásról tudhatott, és anyagközlését illusztrálta is. A gondosan összeállított monográfiája nyomán megélénkülő érdeklődésnek nagy szerepe volt abban, hogy a következő évtizedekben egyre-másra kerültek elő új székelyföldi feliratok s fontos kéziratos emlékek. Ezek lassú, de folyamatos gyarapodása már hosszabb ideje újabb, korszerű összefoglalást kívánt.
Egy új korpusz terve 2012 júniusában, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Magyar Őstörténeti Témacsoportja tudományos ülésén vetődött föl komolyan. Az akkori tervek szerint az új kötet Sebestyén Gyula monográfiájának századik évfordulójára, 2015-re jelent volna meg, azonban a filológiai előkészítés és a helyszíni ellenőrzés hosszadalmas munkája miatt a kézirat elkészítése a vártnál lassabban haladt.
E kötetben a székelyföldi, jellemzően templomokban fennmaradt feliratok és a székely írás kéziratos emlékeinek részletes bemutatása mellett helyet kaptak – eredeti nyelven és magyar fordításban – a székelyek betűit említő történeti források és a 18–19. század tudománytörténeti értékű fejtegetései, ezek az úttörő jelentőségű, de sokszor csak másodkézből ismert, részben még nem közzétett írások.
A székely írás kutatásában még sok a tennivaló, ezt a munkát a minél pontosabb fogalmazással és adatolással, továbbá elemző rajzokkal és részletes, jó minőségű fotódokumentációval igyekeztünk segíteni, ami sok esetben kiválthatja a helyszíni vizsgálatot. A ma már szinte követhetetlenül szerteágazó, esetenként nehezen beszerezhető szakirodalomból bőven merítettünk, kerülve természetesen a tudományon kívüli megközelítéseket és az érdemi új adatokat nem tartalmazó, ismétlő jellegű gyűjtéseket. A kötet olyan referenciaműnek készült, amely hosszabb időre a székely írás további kutatásának mérvadó kiindulópontja és nélkülözhetetlen forrása lesz.
