A Történelmi Szemle 2020. évi 1. számában (rendelési információk itt) Vadas András tanulmánya arra keresi a választ a késő középkori hazai okleveles gyakorlat tükrében, hogy megváltozik-e adott földbirtok tulajdonjoga, ha a birtokhatárt jelentő folyó folyása megváltozik. Turbucz Dávid tanulmánya Horthy Miklós haditengerészeti pályafutásáról, 1892 és 1894 közötti világ körüli útjáról szól, a Bécsben őrzött levéltári forrásokra alapozva. Katona Csaba írása azt mutatja be, hogy Bulgária első világháborús hadba lépése hogyan jelent meg a korabeli magyar sajtóban. Az 1526. évi mohácsi csata pontos helyszínéről folyó vita kapcsán pedig egész blokk kapott helyet a lapszámban: összesen hét írás foglalkozik a kérdéssel, egymásra is reflektálva. Gyarmati György tollából Ormos Mária, míg Erdélyi Gabriella tollából Péter Katalin nekrológja zárja a kiadványt.
Vadas András Folyómeder-dinamika és birtokhatár-változás a középkori Magyarországon című tanulmánya arra keresi a választ a késő középkori hazai okleveles gyakorlat tükrében, hogy megváltozik-e adott földbirtok tulajdonjoga, ha a birtokhatárt jelentő folyó folyása megváltozik, és a birtoktest a folyó egy partjáról a másikhoz sodródik.
„A középkori birtokhatárok általában követték a természetes határokat, így gyakran futottak dombok, árkok, erdők peremén. Annak érdekében, hogy ezeket pontosan jelöljék, gyakran határjeleket emeltek, földhányásokat hordtak, fákat jelöltek meg, vagy egyéb módszert választottak. Ezen lehetséges határok közül ránézésre, talán a folyók jelentik az egyik leginkább állandónak és stabilnak tűnő topográfiai elemnek. Ugyanakkor, ha antik vagy középkori törvénygyűjteményeket, szokásjogi összefoglalókat a kezünkbe veszünk, a kép már koránt sem tűnik ennyire egyértelműnek A vizekhez kötődő birtokhatárok ugyanis rendre vezettek birtokjogi konfliktusokhoz.”
Turbucz Dávid Horthy Miklós a világ körül. Világkörüli út a Saida fedélzetén, 1892–1894 című tanulmánya Horthy Miklós haditengerészeti pályafutásáról, 1892 és 1894 közötti világ körüli útjáról szól, mégpedig a Bécsben őrzött levéltári forrásokra alapozva, amelyek eddig jórészt elkerülték a történettudomány figyelmét. Az ezekből kibontakozó kép pedig igen jelentős mértékben árnyalja a Horthy emlékirataiban leírtakat.
„A Horthy Miklós életével foglalkozó számos publikáció között a haditengerészeti pályafutását feldolgozó közlemények száma meglehetősen alacsony, és azok túlnyomó része sem támaszkodik levéltári forrásokra. Ez a tanulmány e hiány egy részét kívánja pótolni: Horthy Miklós 1892 és 1894 közötti világ körüli útját rekonstruálja, amely szocializációja, világképének kialakulása, formálódása szempontjából meghatározó jelentőségű volt.”
Katona Csaba Bulgária belépése az első világháborúba a magyar sajtó tükrében című írása azt mutatja be, hogy Bulgária első világháborús hadba lépése hogyan jelent meg a magyar sajtóban. Bulgáriának a központi hatalmakhoz csatlakozása komoly jelentőséggel bírt magyar szempontból is, ezért a kortárs hazai sajtó kiemelt figyelmet fordított a témára.
„A magyar közvélemény egy része szimpátiával fordult a bolgárok irányába, köszönhetően egyebek mellett a turanizmus századelőtől elterjedő eszméjének. A nemzeti tipológiákra rájátszó propaganda leegyszerűsítő narratívája kapcsolódási pontokat keresett. A hasonlóságokat a szimpátia fokozására használták, az eltéréseket viszont egzotikusnak állították be. Visszatérő elem volt, hogy Bulgária ellensúlyt képezhet a szerb és román törekvésekkel, továbbá a pánszlávizmussal és az oroszokkal szemben. Bulgária a Balkán legfejlettebb állama, a Monarchia hű szövetségese, népe állhatatos, hadserege kiválóan képzett. A szimpátiát fokozta a részben magyar származású, magyarul is beszélő cár, Ferdinánd személye. Az őt egyoldalúan magasztaló, a kritikát nélkülöző írások szinte egy párhuzamos valóságot teremtettek, amelyben egy már-már hibátlan vezető mutatta az utat a magyarokkal szövetséges testvéri bolgár népnek.”
Az 1526. évi mohácsi csata pontos helyszínéről szóló tanulmányok összefoglalói:
Varga Szabolcs: Megjegyzések II. Lajos király halálához
Jagelló (II.) Lajos magyar és cseh király 1526. augusztus 29-én meghalt a mohácsi csata utáni menekülés során. Ez az esemény közismert a magyar történettudományban, ám sok részlete máig homályban maradt. Emiatt több legenda is felbukkant ezzel kapcsolatban, hogy esetleg a saját emberei ölték meg, vagy nem is ott halt meg, ahol eddig gondolta a magyar történelmi emlékezet. A források újbóli átnézése után az fogalmazódik meg a cikkben, hogy Lajos király a menekülés során valóban a Duna jobb partján, a Csele-patakon való átkelés közben veszítette az életét. A király környezetében tisztában voltak a földrajzi adottságokkal. Tudták, hogy normális időjárási körülmények között is nehéz ezen a területen a közlekedés, azzal azonban nem számoltak, hogy egy nyári felhőszakadás miatt szinte járhatatlanná vált a Mohácsról Budára menő út, és a fáradt lovon érkező, talán sebesült uralkodó nem volt képes túljutni ezen az akadályon. Nem sokon múlt Lajos megmenekülése, és halálában erősen szerepet játszottak az extrém időjárási körülmények.
Pap Norbert–Gyenizse Péter–Kitanics Máté–Szalai Gábor: II. Lajos halálának helye
II. Lajos király, a csata túlélőinek jelentős részéhez hasonlóan harmadmagával a Duna keskeny, nyugati ága felé haladt a török üldözők elől. A Duna árterén igyekeztek menedéket lelni, de a folyóágon való átkelés közben Czettritz Ulrich kamarás kivételével szerencsétlenül jártak és megfulladtak. Az egyetlen szemtanú, Czettritz október közepén visszatért a baleset helyszínére, kísérői pedig hitelesítették szavait a baleset körülményeiről. A király egy feliszapolódó mélyedésben, a Duna kiöntésében vesztette életét, ahol a lovát és fegyvereit is megtalálták. A környezet leírásában a mocsár, a vízrendszerre vonatkozóan az ártér, valamint az iszap jelenléte a legfontosabb elemek. Az elhalálozás helyének emlékezetében a Csele-patak csak a 16. század végétől erősödött meg, és idővel teljesen kiszorította a Dunát mint lehetőséget.
II. Lajos király holttestét megtalálják a mohácsi csata után. Székely Bertalan festménye. Forrás Wikimedia Commons
Pap Norbert–Gyenizse Péter–Kitanics Máté–Szalai Gábor: Az 1526. évi mohácsi csata helyszíneinek földrajzi jellemzői
A Duna folyóágai, a Karasica, a Mohácsi-síkság vízfolyásai és az állóvizek fontos szerepet töltöttek be az 1526-os események alakulásában. A szembenállók hadmozdulatait erősen befolyásolták a vízrendszer adta feltételek. A folyó mindkét partján és a vízen is csatározások folytak. Az oszmán és a magyar sereget is részben a Dunáról látták el felszereléssel és a mohácsi kikötőhelyet használhatták utánpótlásra. Táborukat ettől délre, a víz (ártér) és az eszéki út mellett állították fel. A Duna főága akkoriban a keleti – baracskai – ág volt, míg a mohácsi ág egy mellékág, korabeli terminológiával „szakadék” volt. A csata túlélői nyugatra, északra és részben keleti irányba menekültek. A Dunán állomásozó hajóknak a menekülésben is szerepük volt. Az oszmán források zöme és egynémely keresztény oldali forrás is arról ír, hogy a menekülők közül sokan a Dunába, illetve a folyó mentén kialakult mély, ártéri mocsárba vesztek.
Sudár Balázs: Földvár falu a török korban
Földvár egy kis falu volt a középkori Magyarország déli felében, a Duna közelében. Ma már nem létezik, „ismertségét” annak köszönheti, hogy szerepel a magyar történelem szempontjából sorsdöntő mohácsi csata (1526) egyik kortárs leírásában, mint a csata egyik helyszíne. Tanulmányomban azt tekintem át, hogy mi történt a településsel a csata utáni másfél évszázadban. Egy kis falu történetét persze valójában nem lehet megírni, a török összeírásoknak köszönhetően mégis viszonylag sok információval rendelkezünk Földvárról. Ezek az adatok elsősorban a lakosság számára, összetételére és gazdasági teljesítményére vonatkoznak. Ezekből egy nem túl nagy és nem túl gazdag, de a középkor óta folyamatos lakossággal rendelkező, a török időkben meglepően stabilan fennálló település képe rajzolódik ki, amely a 17. század végi visszafoglaló háborúkat is túlélte, s csak a 18. században tűnt el, valószínűleg a gazdasági rendszer átalakulásának következtében.
Székely Bertalan: A mohácsi csata. Forrás: Wikipedia
B. Szabó János: Sem nem Majs, sem nem Sátorhely. Megjegyzések Pap Norbert és szerzőtársai Sátorhely vagy Majs? című tanulmányához
A Történelmi Szemle 2019. évi 2. számában látott napvilágot Pap Norbert, Kitanics Máté, Gyenizse Péter, Szalai Gábor és Polgár Balázs közös munkája a középkori Földvár falu környezeti jellemzőiről, amely a cím ígérete szerint remélhetőleg elvezet bennünket a mohácsi csata centrumtérségének lokalizálásához. Tartalma azonban ehhez képest csalódást keltő. A csatatér centrumában fekvő középkori Földvár falu kutatásának korábbi eredményeit valójában nem az határozta meg, hogy katonák vagy civilek fogalmazták-e meg őket. Papék pedig, akik a mai Sátorhely közelébe lokalizálják ezt a települést, a jelek szerint éppen egy olyan katona–hadtörténész kutatókör hagyományait folytatják, amelynél ők maguk az okleveles források vizsgálatának hiányát emelték ki, és amelynek módszereit deklaráltan meg kívánják haladni. Az oklevelek tanulságait felhasználó „katona” és „civil” kutatók viszont – egy kivétellel – kizárták az általuk megjelölt Sátorhely területét a középkori Földvár lehetséges lokalizációi közül. Hiába foglalkoznak tehát Pap Norbert és társai cikkében igen hosszú részek a középkori oklevelekkel és a kora újkori írott forrásokkal – és mindezek korábbi feldolgozásaival –, ha azok tanulságait igencsak szelektíven használják fel a szerzők, így a középkori oklevelekből valójában következtethető helyszín, a mai Udvar környéke nem került a látóterükbe.
Pap Norbert–Kitanics Máté–Gyenizse Péter–Szalai Gábor: Reflexiók B. Szabó János „Egy Mátyás-kori oklevél…” és „Sem nem Majs, sem nem Sátorhely” című tanulmányaiban vázolt koncepciójára
B. Szabó János legújabb felvetései szerint, melyek két tanulmányában kerültek kifejtésre, az 1526. évi mohácsi csata centrumában fekvő Földvár település a Borza-pataktól keletre, de Sátorhely településtől délre, a mai Horvátország területén fekhetett. A vitacikk ezen állítás érveit vizsgálja meg. A szerzők következtetése, hogy a horvátországi hely melletti érvek nem támaszthatók alá bizonyítékokkal, B. Szabó több állítása esetében is félreértésről van szó. A jelen tanulmány megerősíti a Földvár-Sátorhely kontinuitás mellett szóló érveket.
B. Szabó János–Máté Gábor: Észrevételek a történeti források interpretációs lehetőségeiről és az interpretáció határairól a mohácsi csatamező új földrajzi kutatása kapcsán
A mohácsi csata eddig megoldatlan kérdéseinek tisztázása nem egy tudományt megmozgató, de diszciplínák széleskörű összefogását igénylő feladat. Ebben az összefogásban teljes joggal van jelen a földrajztudomány is. A Pap Norbert és szerzőtársai vizsgált cikke alapján azonban elbizonytalanodtunk, hogy jó úton járnak-e a jelenlegi vizsgálatok? Ha tüzetesebben áttekintjük Papék vizsgálatait és az általuk definiált módszertant, azon a néhány mondatnyi megjegyzésen kívül, ahol a komplex módszerek alatt „történeti, tájtörténeti, földrajzi” bizonyítékok összevetését ígérik, nem sok minden derült ki a „hogyanról”. Valójában a Papék által felhasznált források javarészt történeti források, amiket megpróbálnak ugyan „földrajzos szemmel” vizsgálni, ám ezeknél jellemzően a szelektív, olykor a téves forráshasználat érvényesül, az általuk hozzáadott klasszikus földrajzi, tájmorfológiai tudás részben irreleváns, részben pedig eltúlzott a vitás kérdéseket illetően, így a megkerülhetetlen történeti kérdésekben újra és újra téves következtetésekre jutnak.
A kiadványt megemlékezések zárják:
Gyarmati György: Ormos Mária (1930–2019)
„Alkotói pályájának utolsó fél évtizedében vált szellemi világcsavargóvá. Európa felemelkedéséről és a globalizációról szólt A Föld felfedezése és meghódítása. Nyugat-Európa a csúcson, majd egy elképzelt tér- és időutazás keretében valódi világtörténelmet írt: Gondolatok az ember történetéről. Időutazások a Föld nevű égitesten 800 és 1500 között, mely immár az egész glóbusz történetéről szólt. Hatvanévnyi történetírói munkássága végéhez közeledve Ormos Mária – az európai horizonton túllépve – e munkákkal vált valóban egyetemes történésszé. Életművének e záró darabjai jutalomjátékként születtek, irodalmias nyelvezetű esszékötetekként. A kortárs mindennapok lehangoló zűrzavarától eltávolodva, kedvtelve szemlélte a régi kultúrák sokféleségét, és azok különböző intenzitású – globalizálódás felé araszoló – kölcsönhatását.”
Erdélyi Gabriella: Péter Katalin (1937–2020)
„2020. február 2-án, életének 84. évében elhunyt Péter Katalin történész, a Történettudományi Intézet és a Közép-európai egyetem professzor emeritája, a Miskolci egyetem díszdoktora. Nagy szellemi örökséget hagyott maga után, amely nem csupán a történeti kutatásaiból született művekből, hanem a kutatás örömének továbbadásából is áll. Szinte egész életében kutatott, történeti problémák megoldásán törte a fejét, és azok megoldására ösztönzött másokat is. Azok közé a magyar történészek közé tartozott, akik a hazai és a nemzetközi tudományos közösség számára is kimagaslót alkottak, ráadásul nagyon változatos témákban. Péter Katalin szakmai karrierje a kora újkorban tett szellemi kalandozások izgalmas története.”
