Százegy évvel ezelőtt a mai napon írták alá a történelmi Magyarországot megcsonkító trianoni békeszerződést. Az évfordulóra a Válasz Online-ra írt személyes hangvételű esszéjében Ablonczy Balázs, a BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a Horthy-korszak osztály és a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport vezetője összegzi a korszak kutatóinak szegezett leggyakoribb kérdéseket, és meg is válaszolja azokat: mit lehet még feltárni Trianonon? Lehetett volna másképp? Belátták-e már Nyugaton, hogy hiba volt megalázni Magyarországot?
Ablonczy Balázs
Részlet a cikkből:
Mit lehet még feltárni Trianonon?
Ezt a jóindulatú, de szkeptikus kérdezők teszik fel, érdeklődésük mögött ott van az elvárás, hogy inkább a jövő felé nézzünk, ne foglalkozzunk a múlttal. Történeti szempontból mindig van feltárnivaló: a békeszerződés egyház- és gazdaságtörténeti vonatkozásai, a határkijelölések lokális történetei, a hallatlanul izgalmas regionális tudományi vonatkozások (erről itt egy honlap, sok parádés térképpel) és a közép-európai perspektíva és összehasonlítás; ezekből sokminden hiányzik. És ha minden megvan, bizton eltelik 25-30 év, és kezdhetjük elölről, új forrásokkal és új megközelítésekkel. Erre jogos feltevés természetesen az, hogy ezen kérdések feltárásától vajon gyakrabban jár-e a hetes busz, tisztábbak lesznek-e a MÁV szerelvényei, illetve mennyivel emelkedik a GDP? A történeti kutatás értékét nem feltétlenül lehet efelől megfogni (bár így sem reménytelen): ha egy nemzetet a nyelve és a kultúrája által meghatározott közösségnek fogunk fel, akkor a közös történelem ismerete (ennek politikai felhasználása is, ne legyünk naivak) szükséges a politikai közösség összeabroncsozásához meg a nemzeti önismerethez. Emiatt szükséges kutatni Mohácsot, Világost, a középkori hiteleshelyek tevékenységét és a magyar bortermelők lelki alkatát is. A történettudomány művelése intézményi szinten, egy állami költségvetés szempontjából relatíve olcsó, eredményeit sokan értik és kedvvel olvassák. Úgyhogy a komfortérzet is nő tőle.
Lehetett volna-e másképp?
A kontrafaktuális történetírásnak divatja lett, a „mi lett volna, ha …” történetietlensége feletti kesergés mintha valóban háttérbe szorulna. A kérdést érdemes talán úgy feltenni, hogy lehetett volna-e másként? Vajon valóban előre kijelölt volt-e az az út vagy érdemes-e megvizsgálni a lehetséges alternatívákat? Ahelyett, hogy elismételném tavalyi, Ismeretlen Trianon című könyvem vonatkozó állításait, úgy gondolom, hogy igen fontos megvizsgálni. Megismerni a lehetőségeinket: azzal nem érdemes játszani, hogy vajon mennyire jó lenne most, ha négy vagy öt tenger mosná a Dunai Magyar Köztársaság partjait, ellenben ha azonosítjuk az 1918 és 1921 közötti magyar történelem kulcspillanatait, van értelme feltenni a kérdést, hogy mi történt volna, ha más döntéseket hoznak, akiknek a döntéseket meg kellett hozniuk. Négy-öt ilyen kulcsmozzanat azonosítható: a világháború végi összeomlás, Tisza István meggyilkolása, a honvédelem megszervezése, a tanácsköztársaság meghívása a békekonferenciára, a békeszerződés aláírása biztosan ilyenek. Ezek közül az utolsó az, amelynél az egykori magyar politikai elit valóban döntési helyzetben volt: sem a háborús vereség vagy a tanácsköztársaság meghívása-nem meghívása ügyében nem voltak döntési pozícióban.
Révész Tamás monográfiája, elsőrendű társadalomtörténeti elemzése mellett arra is rámutatott, hogy egy ütőképes hadsereghez 1918-1919 Magyarországán egy kulcsfontosságú kellék drámaian hiányzott (persze a kompetens politikai vezetés mellett): a határok megvédésére kész állampolgárok nagy tömege. Az aláírás elfogadása vagy megtagadása volt az egyetlen olyan pillanat, amikor más irányt vehetett volna a történelem. Nem biztos, hogy hosszan és jobb eredménnyel, de más fordulatot vettek volna az események. A magyar békedelegáció ezt mérlegelte is 1920 tavaszán, és végül úgy döntöttek, hogy aláírják – pont Teleki Pál és Apponyi Albert, a küldöttség három legfontosabb vezetőjéből kettő egyébként nem volt ettől túl lelkes. Az aláírás mellett érvelő Popovics Sándornak vagy Bethlen Istvánnak vélhetően igaza volt.
A magyar delegáció elhagyja a Nagy-Trianon-palotát a békeszerződés aláírása után. Forrás: Francia Nemzeti Könyvtár
A szomszédos országok történészei és a nyugat-európaiak belátták-e (már), hogy Trianon alapjaiban hibás és számos problémát generáló döntés lett?
Nem és nem is fogják. Ez könyörtelenül hangzik, de a kérdés eleve nem látszik reagálni a történettudomány 1945 és főleg 1990 után megváltozott szerepére Magyarországon meg a világban. A történelem elveszítette valóságmagyarázó szuperhatalmát, ami esetleg száz évvel ezelőtt még megvolt. Tehát egyrészt a történelmi igazság (akármi is legyen az) varázsa alatt nem fog egyetlen román, szlovák vagy szerb történész sem megtörni és Kolozsvár visszaadása mellett érvelni. És ha meg is törne – immár megint a kontrafaktualitásnál vagyunk – az nem jelenti azt, hogy egy összeülő Új Békekonferencia más és nekünk kedvező döntést hozna, mert a Megtörtek zászlót bontanának a magyar igazság mellett. Ráadásul – ez most egy érv a szuperhatalmiság mellett, de meglátjuk, hogy mégsem – Közép- és Kelet-Európában a politikai célokra alkalmazott történelem-magyarázat (emlékezetpolitika) még mindig elég komoly legitimációs potenciállal rendelkezik. A szomszédos országok, de Lengyelország életében is az 1918-as esztendő a nemzetállamiság apoteózisa, a függetlenség ünnepe. Nálunk meg éppen ellenkezőleg: túl nagy volt a függetlenség ára. 1918-1920 a nemzeti elbeszélésekbe nagyon mélyen beágyazott eseménysor Pozsonyban, Bukarestben vagy akár Belgrádban is. Azt kérni, hogy ezt a hangulatot a magyar történészek fordítsák át, a lehetetlen kívánása. Az empátiát kérhetjük, Besztercebányát aligha.
A nyugat-európai meg tengerentúli történészek között nagyon kevés olyat találunk, aki kimondottan Magyarország-specialista: ez a terület túl szűk ahhoz, hogy egyetemi-tudományos karriert lehessen építeni rá. A magyar történelem kérdései a legtöbb esetben közép-európai kontextusban jelennek meg. Ebben a magyar veszteség persze meg-megjelenik és születnek is róla értő elemzések, de a veszteség elismerése vagy netán a rokonszenv még messze nem jelent politikai cselekvést, és itt visszautalok a történettudomány helyéről mondottakra.
Mennyire fáj még?
Tíz évvel ezelőtt még azt válaszoltam volna a fiatalok érzékenyítésére vonatkozó kérdésre, hogy nagyjátékfilmeket kell mutatni nekik meg olyan múzeumot, ahol még a padló is érintőképernyőből van, meg Apponyi Albert hologramja köszönti a látogatót. A trianoni nagyjátékfilm továbbra sem született meg: a YouTube-on néhány perces keresés után pompásan megcsinált lett, észt, finn vagy lengyel történelmi filmeket lehet találni a nemzeti függetlenség koráról vagy éppen a nemzeti kataklizmákról. Ha a másfél milliós lett piac meg az egymilliós észt elbír ilyesmit, nekünk sem jelenthetne gondot. Viszont mára másfél-két órát végigülni egy képernyő előtt, javarészt távoli és történetinek tetsző problémákkal foglalkozva, nagyon sok elszánást kíván, nem biztos, hogy hatásos lesz, mondjuk a középiskolás korosztálynál. Ettől persze meg kell próbálni. A múzeum még nehezebb ügy, de azt is meg kéne majd.
A mai magyar társadalomban konszenzus van Trianon igazságtalan és túlzó voltáról: a megkérdezettek 94 százaléka ilyennek tartja a békeszerződést egy tavalyi közvéleménykutatás szerint. Más felmérések azért azt is mutatják, hogy következményeinek megítélésében (történelemmé vált vagy vannak-e ma is politikai következményei?) már megosztottabb például egy sajátos közösség: a magyarországi történelemtanárok csoportja. És ha rákérdezünk a békeszerződéssel kapcsolatos tárgyi tudásra, akkor a lakosság mindössze 7 százaléka tud nagyjából pontosan válaszolni négy, hetedik általánosba (vagy jóindulatúan: harmadikos középiskolai anyagba) tartozó kérdésre, amely a békeszerződés idejére, a veszteség mértékére vonatkozik. Ez azt is jelenti, hogy Trianon helye a nemzeti emlékezetben érzelmi kérdéssé vált, komolyabb tárgyi alapok nélkül. És meglehet, egyúttal távolodni is kezdett a mindennapoktól. Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ezen a nem-tudáson bármilyen, a jelenleginél is intenzívebb oktatási kampány vagy egyéb kezdeményezés érdemben javítani tudna. Lehet persze lamentálni meg időket és erkölcsöket emlegetni, de bölcsebb, ha adottságként számolunk vele. A politikai döntéshozók meg a szakértőik (és kicsit a történészek) feladata az, hogy elgondolkodjanak azon: a minőségi tudás átadásának milyen új módozatai lehetségesek, és/vagy hogyan valósítható meg az emlékezet fenntartása.
A teljes cikk a Válasz Online-on itt olvasható.