A HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont „Lendület” Középkori Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport Havi Színes címmel indított rovatának áprilisi számában a kutatócsoport tagja, Tóth Csaba: Nem mind színarany, ami fénylik. Kiállják-e a toposzok a természettudományos vizsgálatok próbáját? című írását közölték.
Közismert, hogy az 1325-től firenzei mintára vert középkori magyar aranyforint kiváló minőséget képviselt, a kortársak értékben egyenrangúnak tekintették a firenzei fiorino d’oróval, illetve a velencei dukáttal, sőt a jó körmöci dukát még az újkorban is széles körben kedvelt fizetőezköznek számított Európa-szerte. Pénzlábára, azaz aranytartalmára vonatkozóan csupán 16. századi források állnak a rendelkezésünkre, az 1335/1336. évi kamarabérleti szerződés mindössze arról rendelkezik, hogy firenzei mintára kell verni, de nehezebb súlyban. Ebből arra szokás következtetni, hogy Magyarországon nem állt rendelkezésre az a technológia, amely a toszkán kereskedővárosban, ezért nem tudtak ugyanolyan magas finomságú aranyat előállítani, így a tömeget kellett megnövelni, hogy értékben megegyezzen a prototípussal. Természetesen a középkorban is rendelkezésre álltak különböző módszerek a finomság meghatározására, sőt még a 20. század első évtizedeiben is ugyanolyan módon, próbatűkkel és próbakövön állapította meg Hóman Bálint a magyar aranyforintok finomságát. Mivel ez a módszer nehézkesen kivitelezhető nagyobb sorozatokon, ráadásul károsítja a műtárgyat, így csak néhány darabon végezték el annak idején a vizsgálatot.
Marinus van Reymerswaele Két adószedő című 16. századi olajfestményének részlete (Varsói Nemzeti Múzeum)
Szerencsére az 1980–1990-es évek során Magyarországon is kezdett terjedni a roncsolásmentes anyagvizsgálatok technikája, amely napjainkra szinte mindennapossá vált. Maga a módszer lényege, legalábbis így leírva, egyáltalán nem ördöngösség. A vizsgálatok során az izotópgerjesztéses energiadiszperzív röntgenfluoreszcencia-analízis technikáját alkalmazzuk, amelynek elvét röviden az alábbiakban lehet összefoglalni: az anyagmintát radioaktív vagy röntgensugárzásnak vetjük alá, aminek következtében a mintában lévő elemek – a koncentrációtól függő intenzitású, valamint a rendszámtól függő energiájú – karakterisztikus röntgensugárzást bocsátanak ki. Ez a sugárzás mérhető, és így a mintában lévő elemek koncentrációja meghatározható. A módszer alapvető előnye a roncsolásmentesség, emellett viszonylag olcsó, és végül, de nem utolsósorban gyors, ezért rövid idő alatt nagyszámú mintavételt tesz lehetővé. Természetesen a módszernek vannak hátrányai is. Már korán megfigyelték, hogy az ezüst–réz komponensű fémpénzek esetében a környezeti hatások miatt a felszínből kioldódik a réz, ennek következtében feldúsul az ezüst. Tehát az a mérési módszer, amely a felszínből veszi a mintát, gyakran félrevezető eredményt hoz, hiszen sokkal magasabb ezüstkoncentrációt mutat, mint ami az érme teljes anyagát jellemzi. Tehát sokszor egy ránézésre rezesnek tűnő veret vizsgálata túl magas ezüsttartalmat mutat. Ezzel szemben az aranypénzek esetében, amelyek zömmel arany és ezüst elegyéből készültek, ez a mérési hiba nem áll fenn, hiszen az ezüst nem oldódik ki a felszínből. Így, míg az ezüstpénzeknél igen nagy fenntartásokkal kell kezelni a mérési adatokat, az aranypénzek esetében viszonylag megbízható eredményeket kapunk.
