Megjelent a Világtörténet 2020. évi 2. száma, amely a nemzeti érzés és külpolitika bizonyos összefüggéseit vizsgálja az Oszmán Birodalom határvidékén. Jelen szám súlyponti részét az albánok története képezi: hogyan formálódott nemzettudatuk, a különböző korokban miként értelmezték Rómában és Bécsben az összetartozás-tudat jeleit, valamint hogyan kívánták az albántudat erősítését elősegíteni, illetve milyen célokra tartották felhasználhatónak. A Műhely rovat a most 75 éve befejeződött második világháború egyik sorsdöntő évének szovjet és orosz historiográfiáját tekinti át.
Az új szám Bevezetőjét a szerkesztő, Bíró László, a BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa írta, bízva abban, hogy a lapszámban olvasható tanulmányok hozzájárulnak egy balkáni nép történetének megismeréséhez, valamint a nemzettudat és a külpolitika szövevényes egymásra hatásának megvilágításához.
„A magyar történetírás mindig is figyelmet fordított a délkelet-európai térségre. Voltak kutatók, akik egész munkásságukat annak szentelték, hogy a Balkánról és legnagyobb kisugárzású városából érkező történelemformáló hatásokat feltárják.
A Magyarország egyes részeire is hosszú ideig kiterjedő oszmán uralom impulzusokat adott a balkáni nemzetek történetének – így a túlélési stratégiák, a regionális sajátosságok, az etnikai azonosságtudat megőrzésének és az egykori független állam emlékének, illetve a saját önkormányzatiságra vagy államiságra való törekvések – vizsgálatához is.”
A teljes Bevezető itt olvasható.
TANULMÁNYOK
Molnár Antal: Katolikus missziók és az albán nemzetépítés kezdetei a 17. század elején
„Ha elvonatkoztatunk a 19–20. századi albán történetírás primordialista vonulatától, az albán nemzetté válás kora újkori előzményeiről a legnagyobb hatású és erősen vitatott elmélet Hasan Kaleshi nevéhez fűződik. A koszovói albán oszmanista lényegében átértékelte az albán történetírásban az oszmán hódításnak az albánság fejlődésére gyakorolt negatív hatását hangsúlyozó uralkodó narratívát. Kaleshi szerint az oszmán hódítás Görögországban, Bulgáriában vagy Szerbiában valóban évszázados kultúrákat és államiságokat semmisített meg, ugyanakkor a közép korban nem létezett sem albán állam, sem albán nyelvű kultúra, így még a középkori értelemben vett albán nemzetről sem beszélhetünk.
Térkép: J. Hondius. Forrás: commons.wikimedia.org
Az albán etnikumot tehát egyenesen az oszmán uralom mentette meg a teljes felmorzsolódástól és asszimilációtól, mivel az oszmán hódítás után az albánok jelentős mértékben kiterjesztették településterületüket (Koszovó, Macedónia), és megőrizték a törzsi szervezetüket, amely a bizánci és a szerb uralom alatt a megsemmisülés szélére került. A tengerparti, idegen lakosságú városok elalbánosodtak, és a muszlim albánság kulturális központjává, az albán nyelvű (arab betűs, úgynevezett alhamiado) irodalom szülőhelyévé váltak.
Az iszlamizáció révén az albánok számarányuknál jóval jelentősebb szerepet játszottak az Oszmán Birodalom történetében: a 15–17. században működő 92 nagyvezírből 25 volt albán származású. Kaleshi végkövetkeztetése alapján az albánok a török uralom ötszáz éve alatt fejlődtek államalkotásra alkalmas nemzetté. Emellett az albán nemzetfogalom kezdeteinek vizsgálatakor számításba kell vennünk az itáliai egyetemeken tanult vagy tanító albániai származású 15–16. századi értelmiségieket. Ezeknek a humanista íróknak köszönhetően alakult ki és formálódott Albánia és az albánság képe Európában a középkor és a kora újkor fordulóján.”
Molnár Antal tanulmányának célja, hogy az albánok példáján bemutassa: az a fajta egyházi nemzettudat, amely a nyugat- és közép-európai nemzeteknél, humanista alapokon, jelentős részben a nemzeti (protestáns vagy katolikus) egyházak intézményeiben, a szerbek és görögök esetében pedig az ortodox egyház keretei között fejlődött ki, a kisebb vagy nagyobb részben katolikus vallású balkáni népeknél az Itáliában képzett és Rómából irányított misszionáriusok és püspökök körében fogalmazódott meg.
„Másképp fogalmazva, a nemzetté válás első, kora újkori szakasza, a „papok érdeklődésének kora” ugyanúgy kimutatható az albánoknál, mint más európai nemzeteknél. Ez a nemzeti eszme európai fejlődése szempontjából azért izgalmas, mert megjelenését egy olyan balkáni etnikum körében is regisztrálhatjuk, amely korábban önálló államisággal, sőt anyanyelvű írásbeliséggel sem rendelkezett, vagyis ezzel a kora újkori nacionalizmusok nagyon erős európai jelenlétét és hatását is igazoljuk.”
Géra Eleonóra: Don Thomaso Raspassani, egy albán szabadságharcos titkos élete
A szerző szerint a tanulmányban bemutatott sok évszázados rejtély megoldásához vezető út jól érzékelteti, milyen nehézségekbe ütközhet, akarva-akaratlanul milyen könnyen félrevezethető még a leggondosabb kutató is, ha nem lát túl a „saját városán vagy országán”, illetve a tudományban mekkora szerepe lehet akár a véletlennek is.
„Hányatott sorsú főszereplőnk életútja annyiban különleges, hogy viszonylag részletesen sikerült feltárni, s legalább mozaikszerűen betekinteni sorsának alakulásába. Fordulatos élete azonban a korszakban egyáltalán nem nevezhető egyedinek, a töröktől visszafoglalt és lassan újjáéledő Budán nagy számban fordultak meg és telepedtek le, majd kezdtek új életet sorsüldözöttek, kalandorok és szerencsevadászok. Volt, aki boszorkánynak mondott felesége elől menekült Mannheimből idáig, akadt kényszerből katolikus hitre tért török nő, aki egy tábornok szeretőjeként megölte a közös gyermeküket, de akadt muszlimból császári kapitánnyá lett bagdadi születésű lakos is, és a sort sokáig folytathatnánk.
Pest és Buda látképe (Friedrich Bernhard Werner). Fotó: Thaler Tamas Forrás: commons.wikimedia.org
A 18. század eleji Budán a forrásokban don Thomaso Raspassaninak nevezett vízivárosi katolikus pap közismertségnek örvendett, bár szerepének és személyiségének megítélése az érzelmek széles spektrumát járta be: életében a városi magisztrátus és a német lakosság folyamatosan az elüldözésén munkálkodott, a kisebbségi létbe szorult magyarok bálványozták, halálában pedig a „jezsuita elnyomás” egykori jelképéből hirtelen a városi szabadságok védelmezőjévé vált. […]
Az albán nemzeti mozgalom korai történetét vizsgáló történészek sem tudtak többet hősünkről néhány kósza pletykánál, melyek szerint Magyarországon még sokáig élt. Néhány szerencsés véletlennek köszönhetően derült fény a sok évszázados titokra, s a svájci Albanisches Instituttal (Sankt Gallen) együttműködésben első ízben kíséreljük meg e birodalmakon átívelő, rendkívüli életpálya nyomon követését.”
Géra Eleonóra tanulmánya a rendelkezésre álló nem túl bőséges, de korábban nem használt forrásanyag bevonásával próbálja bemutatni a Raspassanit körülvevő új világ rendkívüli körülményeit, szerepét Buda városfejlődésében, illetve próbál magyarázatot adni a rejtőzködő életmód hátterére.
Csaplár-Degovics Krisztián: A dalmáciai Borgo Erizzo és az albán nemzetépítés. Az Osztrák–Magyar Monarchia új Albánia-politikája, 1896
„Az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni terveiben a földrajzi Albánia egyre komolyabb szerepet játszott a 19. század második felében. A térség stratégiai jelentősége olyan mértékben megnőtt Bécs számára, hogy a bécsi közös minisztériumok a század fordulón új albánpolitikát hirdettek. […]
Az albánakciók részeként Kállay Benjámin ösztönzésére és az átalakuló kultusz protektorátusi iskolarendszer számára Thallóczy Lajos elkészítette az első modern albán nyelvű olvasókönyvet az albán nemzeti történelemről. A történelmi tudat megteremtésének, illetve megerősítésének ötlete eredendően Theodor Ippen shkodrai főkonzultól származott. 1897-ben azzal a kéréssel fordult Agenor Gołuchowski közös külügyminiszterhez, hogy támogassa egy albán nyelvű népies Albánia-történet megjelentetését. A könyvre Ippen szerint több okból is szükség volt: egyrészt az albán olvasóknak úgy kellett bemutatni a dicső nemzeti történelmet, hogy az ne legyen azonos az Oszmán Birodalom történetével. Másrészt szükség volt egy egységes albán helyesírás és ábécé megteremtésére, amelyhez a kötet komoly tapasztalatokkal szolgálhat. […]
Thallóczy Lajos. Forrás: wikipedia.org
A századfordulón Thallóczy a könyv megírása mellett még egy ponton igyekezett kívülről befolyásolni az albán nemzeti mozgalmat. Mivel az albán történelmet a rendelkezésére álló források alapján saját korában talán a legjobban ismerte, kísérletet tett arra, hogy „megteremtse” a Monarchia „italo-albánjait”. Az italo- albánok ősei eredendően a 15–16. században menekültek az oszmán hódítás elől Dél-Itáliába. A 19. század első felében jól képzett értelmiségi rétegük korán felfedezte történelmi gyökereit. Az albán nemzeti mozgalom megindítása – a nyelvművelés kezdete, a nemzeti irodalom megteremtése – a 19. század első felében az ő nevükhöz fűződik. […]
A Monarchia területén négy olyan falu létezett, amelynek (geg) albán lakossága volt: az egykori péterváradi határőrezred két faluja, Nikinci és Hrkofci, továbbá a Pula melletti Peroj, valamint a Zárához közeli Borgo Erizzo. Ezek közül Ippen és Thallóczy a dalmáciai Borgo Erizzo (horvátul: Arbanasi; albánul: Arbanas; magyarul: Orbonás) nevű falut tartotta alkalmasnak a kísérletre, mivel az itt élők, bár már erősen el voltak horvátosodva és olaszosodva, még beszéltek albánul. Thallóczy ismervén a külföldi albán kolóniák, különösen az italo-albánok óhazára gyakorolt jelentőségét, a századfordulón programot dolgozott ki arra vonatkozólag, hogy miként lehetne a lakosság albán nemzeti tudatát ebben a faluban felkelteni és a Monarchia céljaira felhasználni.”
Csaplár-Degovics Krisztián tanulmányából kiderül, hogy a Borgo Erizzó-i program fontos része volt-e a Ballhausplatz albán akcióinak és milyen eredményeket hozott, illetve elérte-e az eredeti célt, a Monarchia „italo-albánjainak” a megteremtését.
Dudlák Tamás: Török külpolitika új alapokon. A szíriai konfliktus kialakulása és a török külpolitika paradigmaváltása, 2011–2012
„A szíriai konfliktus már lassan egy évtizede meghatározó eleme a közel-keleti hatalmi dinamikáknak, és korunk egyik, emberi tragédiákban mérhető, legsúlyosabb helyi, regionális és globális kihatású politikai válságsorozatának tekinthető, a legtöbb elemzés azonban a konfliktus legújabb fejleményeit és a megoldási lehetőségeket taglalja. Mindezekben érthető módon katonai, nemzetbiztonsági és humanitárius szempontok, illetve a terrorizmus és a szeparatizmus kérdéskörei kapnak kiemelt figyelmet, így a konfliktus kialakulásának vizsgálata, illetve az eredetének egy szelete – mégpedig az, hogy miként vált a Törökország és Szíria közötti kapcsolat barátiból ellenségessé – kilenc év távlatából már jóval inkább háttérbe szorul.”
Dudlák Tamás cikke éppen ezt az átalakulási folyamatot veszi szemügyre; az elemzéshez szükséges időhatárokat a szíriai válság kezdete (2011. március) és az azt követő egyéves időszak jelöli ki. Kutatásának célja, hogy magyarázatát adja a szíriai válság első évében tanúsított török külpolitikai magatartásnak.
„Ennek során tanúi lehetünk Ankara és Damaszkusz folyamatos elidegenedésének, amely egyrészt visszatérést jelent az 1998 előtti feszült kapcsolatokhoz, másrészt pedig ez a néhány hónap a két ország diplomáciatörténetének az egyik legaktívabb szakasza is. 2011 nyarán folyamatos és közvetlen egyeztetések zajlottak a felek között a válsághelyzet értelmezéséről és az azzal kapcsolatos lehetséges lépésekről. Ankarában (és más, nyugati fővárosokban) ugyanis sokáig tartotta magát az a felfogás, hogy a szíriai rendszer a saját, belső reformja révén képes lehet megfelelni az új kihívásoknak, így pedig a tüntetők követelései teljesíthetők. A török vezetést ebben a hitében az 1998–2011 között kialakuló, a két ország közti gyümölcsöző kapcsolatok erősítették meg.
Az Omajád-mecset udvara Damaszkuszban. Készítette: Wurzelgnohm. Forrás: commons.wikimedia.org
A következőkben tehát annak bemutatására teszek kísérletet, hogy a Szíriával és a Közel- Kelettel kapcsolatos török belpolitikai és külpolitikai motivációkat összefüggésbe hozzam a szíriai válságról kialakított percepciókkal. Mindezek révén tanúi lehetünk annak a folyamatnak, amely a két fél közötti kapcsolatok teljes megszakításához vezetett. A 2011-ben történtek azért is kiemelt fontosságúak a két szomszédos ország történetében, mert az abban az évben formát öltő új török külpolitikai irányvonal, vagyis az Aszad-rendszerrel való teljes szakítás a mai napig meghatározza a felek kapcsolatát, illetve a török külpolitika mozgásterét a közel-keleti térségben.”
Szabó Tamás: Remények és be nem váltott ígéretek. A magyar‒román kapcsolatok és a romániai magyarság a rendszerváltás előtt és után
„A magyar‒román kapcsolatok és a romániai magyarság a rendszerváltás előtt és után A Magyarország és Románia kapcsolatrendszerével foglalkozó kutatók körében konszenzus mutatkozik abban, hogy az 1970-es évektől kezdődően folyamatosan romlott a két állam viszonya: a kétoldalú kapcsolatok napirendjét terhelő vitás kérdések számtalan konfliktust eredményeztek, aminek következtében az 1980-as évek végére mélypontra zuhantak a diplomáciai kapcsolatok. Ebben a viszonyrendszerben a rendszerváltás és az azt követő időszak magában hordozta annak a lehetőségét, hogy a térség államai – így Magyarország és Románia is – új alapokra helyezik kapcsolataikat és szakítanak azokkal az érdekérvényesítési gyakorlatokkal, terméketlen diplomáciai vitákkal, amelyek a felek közeledését rendre meggátolták.
Domokos Géza és Markó Béla az RMDSZ volt elnökei a szervezet alapítását követő egyik első találkozón. Forrás: en.wikipedia.org
A több mint két évtized államközi kapcsolatainak vizsgálatakor azonban a szereplők érvelésében olyan gyakorlatokat és stratégiákat figyelhetünk meg, amelyek túlélték a megváltozott viszonyrendszereket ‒ így a kommunista tömb felbomlását és a rendszerváltás időszakát ‒, s amelyek gyökerei a kommunizmus történelmi örökségében keresendők. Ebből következik, hogy az államközi kapcsolatokban rendre visszaköszönnek a közelmúlt történelmi tapasztalatai, a be nem váltott ígéretek és az ebből adódó lezáratlan diplomáciai viták, valamint az erdélyi magyarság helyzete ‒ mindezek jelentősen behatárolták a kapcsolatok fejlődését a rendszerváltást követő időszakban.”
Szabó Tamás tanulmánya a magyar–román államközi viszony két évtizedes történetének fontosabb eseményeit, a romániai magyarság szempontjából is lényegesebb folyamatait kívánja áttekinteni az 1970-es évek első felétől az 1990-es évek elejéig. Azt vizsgálja, hogy a magyar kisebbség helyzete milyen befolyással volt a kétoldalú kapcsolatok alakulására, Magyarország milyen eszközökkel lépett fel az erdélyi magyarság jogkövetelései érdekében, és az erdélyi magyarság problémáinak nemzetközi szintű megjelenítése milyen eredményekre vezetett.
MŰHELY
Gyóni Gábor: 1941 az orosz historiográfiában. Értelmezések, ellentmondások, politika
„A szovjet és az orosz történetírásban, de a történelem iránt fogékony szélesebb közönség körében is hosszú ideje élénk érdeklődés és viták tárgyát képezik az 1941. év egyes kérdései: azaz a háború előtti német–szovjet kapcsolatok értékelése, a Szovjetunió háborúra való felkészültsége, illetve az 1941 nyarán bekövetkezett kolosszális léptékű szovjet katonai vereség."
A Vörös Hadsereg újoncai a frontra menetelnek az általános mozgósítás részeként, 1941. június 23. Kép: Anatoliy Garanin. Forrás: RIA Novosti archive
„Németországban már 1940 nyarától konkrét tervek merültek föl a Szovjetunió megtámadására, a katonai műveletet konkrétan vázoló, úgynevezett Barbarossa- tervet a német kancellár 1940. december 18-án írta alá. 1941. január végén kezdődött a tervnek megfelelő német stratégiai csapatösszevonás. Április 30-án dőlt el, hogy a támadás dátuma június 22. lesz.1 Június 22-én, a kora hajnali órákban bekövetkezett a német támadás a Szovjet unió ellen. Hajnalban Friedrich Werner von der Schulenburg német nagykövet Moszkvában átadta Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztosnak a német hadüzenetet és azzal együtt egy diplomáciai jegyzékeket, amelyekben az szerepelt, hogy Berlin értékelése szerint a Szovjetunió diverzáns tevékenységet és propagandát folytat Németországban, valamint csapatokat összpontosít nyugati határán. Hajnali 4 órakor Berlinben Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter Vlagyimir Gyekanozov szovjet nagykövetnek adott át hasonló közleményt a támadás okairól."
Gyóni Gábor cikkében elsősorban a reprezentatívnak számító, illetve az új impulzusokat adó műveket vette számba, így vázolva az orosz történeti gondolkodás evolúcióját.
SZEMLE
Blénesi Éva: Az oszmán-örmények kálváriája és túlélési stratégiái
„Az utóbbi pár évben a magyar érdeklődők több szempontú megközelítésben tájékozódhattak örmény tárgyú kérdésekről: egyrészt reprezentatív kiállítások és az azok anyagait feldolgozó kiadványok révén, amelyek az örmények Kárpát-medencei beágyazottságát dokumentálták, másrészt tágabb, egyetemes összefüggésrendszer keretében, ahol az életet átjáró biblikusság szempontjából mutatták be a gazdag örmény kultúra különböző aspektusait. Ezt a képet bővíti Vahe Tachjian Oszmánörmények. Élet az anyaországban, a száműzetésben, a társadalom újjáépítése a diaszpórában című hiánypótló tanulmánykötete, amely a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Armenológiai Intézete könyvsorozatának második kiadványaként jelent meg (sorozatszerkesztő Kovács Bálint). A könyv szerzője vendégoktatóként 2016-ban bekapcsolódott a PPKE Armenológia Tanszékének munkájába, és a gyümölcsöző együttműködés egyik eredménye, hogy a magyar olvasó számára is hozzáférhetővé váltak Tachjian tudományos eredményei.”
Fábián Laura: Tanulmányok a Gyönyör kertjéből – Rózsaregény
„A középkor egyik legnépszerűbb irodalmi művét, az 1225–1269 között Guillaume de Lorris és Jean de Meun által írott Rózsaregényt több szempontból bemutató tanulmánykötetet tarthat kezében az olvasó. A könyv két, a közelmúltban elhunyt középkorkutató, Sághy Marianne és Sz. Jónás Ilona előtt tiszteleg. Sághy Marianne volt annak a több mint tíz évvel ezelőtti konferenciának a szervezője, amelynek aktualitását elsősorban az adta, hogy akkoriban jelent meg Rajnavölgyi Géza révén a Rózsaregény magyar nyelvű fordítása. A kötet Sághy Marianne előszavával együtt tizenöt tanulmányt ölel fel, amelyeket a szerkesztők – Novák Veronika és Nagy Eszter – négy szekcióba soroltak be. Egészében véve a fejezetek interdiszciplináris kutatások eredményeit mutatják be, és a kötet célja elsődlegesen az értelmezési terek növelése, legyen szó a nőkérdésről, a mítoszok recepciójáról, az ikonográfiáról vagy a középkori európai irodalmi kapcsolatokról.”
A Világtörténet 2020/2 tartalomjegyzéke itt tekinthető meg. Rendelési információk pedig itt találhatók.
