Összeesküvési teóriák a magyar történelemben címmel rendezett tudományos ismeretterjesztő konferenciát 2021. november 23-án a Magyar Történelmi Társulat. A rendezvényen – amely számára a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ biztosított helyszínt – Ablonczy Balázs, B. Szabó János, Bene Sándor, Horváth Richárd és Révész Tamás képviselték előadásaikkal a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetét, valamint Irodalomtudományi Intézetét és Magyar Őstörténeti Kutatócsoportját. A szimpózium programja itt olvasható.
„Közben már írták az esti lapok, hogy öngyilkosság, leírva a részletes orvosi lelet: kiloccsant agyvelő-részekről, revolver a fej mellett, stb. stb. Tudja Isten, mégis olyan vaddisznó-históriának érezzük ezt is, mint Zrínyinél”
– jegyzi fel naplójába Teleki Pál haláláról értesülve Radnóti Miklós hitvese, Gyarmati Fanni 1941. április 3-án. Egy nappal később már így fogalmaz:
„Most már kivilágosodik kicsit a halál oka. (…) Horthy kívánsága volt állítólag az öngyilkosság közhírré tétele, hogy igenis lássák, és értsenek belőle. Megváltó szándék volt ebben a halálban. De hát süketek és vakok, akikhez éppen szólni akart ezzel. Csak a kisemberek, a szegény nép körében kelnek szárnyra a legendák, mint ilyenkor szokás. Olyasmit is hallottam, hogy Hitlernél volt, aki személyesen lőtte le, és aztán titokban gyorsan ideszállították repülőgépen, mintha valóban itt halt volna meg”
(Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1935–1946. II. 1941–1946. S. a. r. Ferencz Győző, Nagy Zsejke. Bp. 2018. 27., 28.).
A naplórészlet is jelzi: a magyar történelem nagy traumái kapcsán nem ritkák az összeesküvés-elméletek. A források hiányával, illetve ellentmondásosságával is magyarázható, hogy a teóriák, amelyek rendszerint már a korban szárnyra kaptak, napjainkig makacsul tartani tudják magukat. A konferencia a történettudomány által a konteókra kínált válaszokat kívánta bemutatni.
A tanácskozás kezdetén Hermann Róbert, a Magyar Történelmi Társulat elnöke és a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár Dualizmus-kori Kutatócsoportjának vezetője köszöntötte az egybegyűlteket és vezette fel a 10. század elejétől a 20. század közepéig ívelő program a magyar történelem kilenc népszerű összeesküvés-elméletét tárgyaló előadását.
A Csukovits Enikő – a Magyar Történelmi Társulat főtitkára és a BTK Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója – elnökletével zajló délelőtti ülésszak első előadása a honfoglalás korába kalauzolta a közönséget. Veszprémy László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora a 907. évi pozsonyi csata forrásait és emlékezetét vette górcső alá. Az expozé felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy bár a hagyományőrző csoportok jellemzően felróják a „hivatalos” történettudománynak, hogy nem szentel kellő figyelmet a magyar diadalnak, az „elhallgatásnak” nagyon is racionális okai vannak. A ránk maradt egykorú források rendkívül kevés információt őriztek meg a bajorokkal vívott ütközetről. A csata részletes leírása a neves humanistától, Johannes Aventinustól (1477–1534) származik, akivel kapcsolatban nem tudhatjuk azonban, vajon mennyiben támaszkodott azóta elveszett kútfők szövegére, és mennyiben egészítette ki az elbeszélést saját fantáziája nyomán.
Ezt követően Horváth Richárd, a BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa eredt azon elméletek nyomába, amelyek I. (Hunyadi) Mátyást (1458–1490) gyilkosság áldozatának tekintik. Azt, hogy a király halálának körülményei a korban is szóbeszéd tárgyát képezték, jelzi a történetíró Szerémi György (1490–1548) meséje arról, hogyan oltották ki Mátyás életét az összeesküvő főurak. Az előadás rávilágított azon teóriák gyenge pontjaira, amelyek szerint Aragóniai Beatrix mérgezett fügével tette el férjét láb alól, vagy amelyek azt vallják, a királyt Szapolyai István ausztriai kormányzó döfte le háromélű kardjával. Horváth Richárd hangsúlyozta, élete utolsó két évében Mátyás már nem szívesen kelt útra (itineráriumát lásd itt), és romló egészségi állapotáról tanúskodnak a követjelentések is. Alighanem igazat kell adnunk Korányi Frigyes orvosprofesszornak, aki a forrásokban leírt tüneteket megvizsgálva 1889-ben azt valószínűsítette, az uralkodó halálát agyvérzés okozhatta.
B. Szabó János, a BTK Magyar Őstörténeti Kutatócsoportjának munkatársa és a Mohács 1526–2026 – Rekonstrukció és emlékezet című projekt résztvevője azon mítoszt vizsgálta meg, amely Szapolyai Jánost teszi felelőssé a mohácsi vereségért: a teória úgy tartja, a trónra áhítozó erdélyi vajda szándékosan késett el a csatából. A források nyomán ugyanakkor egészen más kép rajzolódik ki az eseményekről. Az oklevelek rekonstruálni engedik egyfelől azt, hogy hogyan zajlott az erdélyi hadak mozgósítása. Védelmébe veszi másfelől Szapolyait a csata krónikása, Brodarics István, aki hangsúlyozza: a vajda cselekvését hátráltatták az egymásnak ellentmondó parancsok is, amelyek a királytól érkeztek. A kancellár úgy tudja, Szapolyai az utolsó pillanatban szekérre ült, hogy ha lassan mozgó serege nem is, legalább saját maga harcolhasson az uralkodó oldalán. Kísérlete azonban kudarcot vallott, s az utókor őt tette meg bűnbakká.
A szekció következő előadója, Farkas Gábor Farkas – az Országos Széchényi Könyvtár Muzeális Könyvtári Dokumentumok Nyilvántartása Irodájának vezetője – a II. Lajos (1516–1526) halálát és temetéseit övező legendáknak szentelt figyelmet. Az utókor számára találgatásokra adott okot Sárffy Ferenc győri várparancsnok 1526. október 19-én kelt jelentése a király tetemének feltalálásáról. A Brodarics kancellárnak címzett beszámoló szerint a holttest felkutatásával megbízott expedíció tagjai szokatlanul ép állapotban lelték fel a mohácsi csatából történt menekülés során életét vesztett ifjú uralkodó földi maradványait. A történész meggyőző érvekkel igyekezett eloszlatni a Sárffy-féle levél nyomán felmerült gyanút, amelynek értelmében mégsem II. Lajos lehetett az, akinek testét a mohácsi csatatér közelében megtalálták, majd november 9-én Székesfehérvárott örök nyugalomra helyezték.
Az ülésszakot Bene Sándornak, a BTK Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársának és a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi docensének az előadása zárta. Az expozé a Zrínyi Miklós halálával kapcsolatos mítoszokat vette górcső alá. Az 1664. november 18-i vadászbaleset históriáját elsősorban az azokban a napokban Csáktornyán tartózkodó Bethlen Miklós Önéletírása nyomán ismerjük, ám az eseményeket a család ír származású udvari papja, Marcus Forstall is megörökítette. Beszámolójában hangot adott kétségeinek, miszerint a főúr arcának sebét nem a Zrínyire támadó vadkan ejtette, hanem „ólomgolyó ütötte, amely esetleg a küzdő vadra kilőve, azt a célpontot érte, amelyet a legkevésbé kellett volna”. Már a korban szárnyra kaptak az azóta is igazolhatatlannak bizonyuló pletykák, miszerint a szigetvári hős dédunokájával a Habsburg udvar felbérelte (más változat szerint a Nádasdy Ferenc országbíró által megbízott) orgyilkos merénylő végzett. Az előadás a források nyomán arra a kérdésre kereste a választ, hogyan duzzadhatott a szóbeszéd, és kinek állhatott érdekében a história elterjesztése.
A Hermann Róbert elnöklete mellett zajló délutáni ülésszakot Csorba László, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora nyitotta meg a Széchenyi István halálának körülményeit taglaló előadásával. Azt követően, hogy 1860 húsvétján eldördült a döblingi szanatóriumban a legnagyobb magyar életét kioltó pisztolylövés, azonnal megindultak a találgatások, hogy a pszichés betegségben szenvedő gróf vajon önkezével vetett-e véget életének, vagy esetleg gyilkosság áldozata lett. Az összeesküvés-elméletek – amelyek a császár köreit teszik felelőssé Széchenyi haláláért – döntő jelentőséget tulajdonítanak annak a ténynek, hogy a bécsi rendőrség 1860 márciusában házkutatást tartott a grófnál, aki 1859-ben Ausztria-ellenes élű névtelen röpiratot jelentetett meg Londonban. A merényletet valószínűsítő teóriák ellen szól ugyanakkor, hogy a helyzet, amelyben a holttestet megtalálták, pontosan megfelel annak az elkövetési módnak, amelyet Széchenyi az öngyilkosság legbiztosabb módjaként vázolt Tolnay Antal cenki plébános számára.
Ezt követően Debreczeni-Droppán Béla, a Magyar Nemzeti Múzeum szakmuzeológusa invitálta nyomozásra a közönséget: előadásában azt vizsgálta, van-e okunk feltételezni, hogy Teleki László gyilkosság áldozata lett. A Határozati Párt vezetőjének életét golyó oltotta ki a család Szervita téri palotájában az 1861. május 8-ra virradó éjjel. A nyomozás Pest rendőrfőkapitánya, Thaisz Elek vezetésével zajlott, a helyszínelés és a tanúkihallgatások jegyzőkönyvei ma is rendelkezésre állnak. A kutatás rámutatott az esettel kapcsolatos dokumentumok ellentmondásaira, ám ezekkel együtt is valószínűnek látszik, hogy a politikus – akire súlyos lelki teherként nehezedhetett az, hogy az országgyűlésben döntő fontosságú vitára készült Deák Ferenccel – önkezével vetett véget életének.
A közvéleményt is intenzíven foglalkoztató kérdések közé tartozik, hogy vajon fegyveres erővel elkerülhető lett volna-e a trianoni országhatárok kialakulása. Révész Tamás, a BTK Történettudományi Intézetének prémium posztdoktori ösztöndíjasa arról nyújtott áttekintést, hogy mi történt az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregével az első világháborút követően. Az „elszabotált honvédelem” mítoszát cáfoló előadásában rámutatott, hogy 1918 nyarára a sereg teljesen kimerült. Miután a győzelem minden reménye elveszett, november folyamán a magyar katonák jelentős része alakulata nélkül, fegyelmezetlenül tért haza a frontokról: újbóli szolgálatra vezénylésük nehezen lett volna kivitelezhető. A Károlyi-kormány leszerelési politikája ugyanakkor – bár a történelemkönyvek rendszeresen idézik a mindössze kilenc napig hivatalban lévő hadügyminiszter, Linder Béla szimbolikussá vált szavait („Nem akarok többé katonát látni!”) – inkább volt hagyományosnak, mint pacifistának mondható.
A konferencia utolsó előadójaként Ablonczy Balázs, a BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa és a „Trianon 100” MTA Lendület Kutatócsoport vezetője szólt a jelenlévőkhöz. A Teleki Pál 1941. április 3-i halálának körülményeit taglaló expozéjában kiemelte: azok, akik a miniszterelnököt merénylet áldozatának tekintik, emlékezetpolitikai fordulatot várnak. Ha ugyanis a német biztonsági szolgálat a felelős Teleki haláláért, Magyarország nem tekinthető szuverén államnak, és ily módon felelőssége sem lehet a második világháború során történtekben. A tények kevéssé támogatják azonban a gyilkosság teóriáját: Ablonczy számos érvet sorakoztatott fel, amelyek amellett szólnak, hogy Teleki önkezével vetett véget életének (súlyos betegsége vagy felesége és édesanyja megromlott egészségi állapota mellett nyomasztólag hathatott rá a jugoszláv válság és annak a külpolitikának a kudarca, amellyel Magyarországot megkísérelte távol tartani a háborútól). Nem bizonyultak igazolhatóknak a hiedelmek, amelyek értelmében Teleki nem maga írta volna búcsúleveleit, vagy amelyek úgy tartják, a sorsdöntő éjjelen egyesek németeket láttak belépni a Sándor-palotába.
A rendezvény zárásaképpen Hermann Róbert mondta el összegző gondolatait. Kiemelte, hogy a program keretében érintett összeesküvés-elméletek jelentős mértékben áthatják a közgondolkodást: ezért is szükséges, hogy történész szakma átgondolja érveit, és megfogalmazza álláspontját.
Csákó Judit
