A „Királyok, szentek, monostorok” multidiszciplináris kutatási program keretében végzett régészeti kutatások a tihanyi altemplom 2021-es, a bakonybéli monostor udvara 2022-es munkálatai után 2023-ra Pannonhalmára értek. A korai királyi alapítású monostorok kutatása az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat támogatásával és a Bölcsészettudományi Kutatóközpont koordinációjában valósul meg.
A legalsó rétegből előkerült temetkezés
Ez év tavaszán a projekt keretében Takács Ágoston, az ELTE Régészettudományi Tanszék doktorandusza vezetésével tervásatásra került sor a Pannonhalmi Főapátság területén. A március–április hónap folyamán zajló munkálatok az apátság elöljáróinak segítő támogatásával és a szerzetesi közösség jóváhagyásával zajlottak. A régészeti célú előzetes geofizikai felmérést az Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézet szakemberei végezték, és sor került az apátság és közvetlen környezete LIDAR-technológiájú felmérésére is.
A monostorban zajló kutatás célkitűzései között szerepelt az egykori királyi udvarház maradványainak esetleges azonosítása, illetve a bazilika nyugati homlokzatának vizsgálatával a régész szakemberek arra is választ kerestek, hogy vajon álltak-e ott tornyok valamelyik építési fázisban.
Az ásatási helyszín az apátság épületegyüttesében
Az már a kutatás legelején kirajzolódott, hogy Pannonhalma semmiképpen sem tekinthető átlagos lelőhelynek, hiszen ritka az olyan műemlékegyüttes Magyarországon, amelyet ezer éve szinte megszakítás nélkül használnak. Ennek köszönhetően az apátságnak a templomtól északra eső udvarán, ahol kutatásainkat végeztük, kevés olyan helyet találtunk, ahol folyamatos rétegsor lett volna akár csak az elmúlt ezer évre visszamenőleg. Ez részben annak is köszönhető, hogy a mai járószinthez viszonylag közel fekszik a hegy homokköves felszíne, részben pedig annak, hogy a korábbi nagy építkezések a késő középkortól napjainkig nem hagyták érintetlenül a területet.
Bár a korábbi kutatások alapján azt gondolhatjuk, hogy az északi udvar részben szerzetesi temetőként funkcionált, relatíve kevés sírra bukkantunk, azokat is főként a keleti részen találtuk. Az északi mellékhajóból nyíló Mária-kápolna közelében két erősen bolygatott sír került elő egy rétegből, amelyek felett törmelékes, kevert föld volt, és az innen előkerülő szórványcsontok mutatták, hogy valóban népes temető helyezkedett el itt egykor. A temetőt már a török korban megbolygatták. Erről árulkodott az a masszív, másfél méter széles, valószínűleg gerendavázzal erősített fal, amely kettészelte az amúgy sem túl széles udvart. A fal keleti irányban valószínűleg a templom északi mellékhajójához kapcsolódhatott, nyugat felé pedig egy feltehetően barokk boltozat vágta el, így ebben az irányban nem volt tovább követhető. Mivel a várfal jóval kijjebb, a hegytető peremén helyezkedett el, ez inkább belső védműként értelmezhető, amely a templomot védhette. Külső oldalán az égett járófelület talán az egyik török kori tűzvészről árulkodott.
 Középkori vörösmárvány faragvány az ásatásról, eredetileg a templomhoz tartozhatott |
 A török kori fal és az égett járófelület |
A legépebben a szentély keleti oldalán maradtak meg sírok. Itt a viszonylag kis méretű szondában két rétegben összesen három temetkezés maradványa került elő. Mindegyik keletelve, és a szentély falához igazodóan lett eltemetve, ami alapján feltételezhető, hogy a 13. századnál nem lehetnek korábbiak, hiszen akkor épült a ma látható szentély. A szentély alapozásának az aljáig leástunk, hogy elválást, vagy esetleges korábbi periódusok nyomait tudjuk vizsgálni, azonban az alapozás egységesnek tűnt, tehát a korábbi, 11–12. századi szentélyalapozásnak nyomait nem találtuk a vizsgált területen.
A szentély alapozása
Végül az utolsó kutatószondát a bazilikától délnyugatra eső épületszárny jelenleg gépészeti térként használt pincehelyiségében nyitottuk. Ennek célja az volt, hogy a templomtól északnyugatra talált, toronyalapként értelmezhető nagy méretű alapfalnak esetleges párját megtaláljuk. Sajnos a kutatás során kiderült, hogy ezen a részen sokkal mélyebben bolygatott a terület, mint az északi részen, így ennek következtében csak barokk kori és még későbbi építkezések nyomait sikerült azonosítanunk a területen, alapozás nyomai nem kerültek elő.
 A barokk kolostorépület által bolygatott sír |
 Korábbi beásások által bolygatott sírok a templomszentély keleti oldalán |
A szakmai munkák befejeződtek, jelenleg a burkolathelyreállítási munkák zajlanak. A munkálatok tervezésében, logisztikájában és a helyszíni munkák biztosításában nagy segítséget nyújtottak az apátság elöljárói, amire már csak azért is nagy szükség volt, mert a szűk helyen végzett, jelentős mennyiségű bontással járó munkálatok mellett a monostor turisztikai célú látogathatóságát így fenn kellett tartani.
 Az udvar északi részének megnyitott felülete |
 Régészeti szakmai vezetés a bencés szerzetesek és a látogatók számára |
A kis felületen, erősen bolygatott környezetben folytatott kutatás megmutatta, hogy a monostor építéstörténete még rengeteg ismeretlen részletet, meglepetést tartogat a szakemberek és az aktív bencés közösség számára. Ezek felderítésével tovább pontosíthatjuk az ország legrégibb, ma is működő apátságának történetét.
A korai királyi alapítású monostorok kutatását célzó projekt munkálatai Pannonhalma után egy rövid ásatási időszakra visszatérnek a bakonybéli Szent Mauríciusz-monostorba.
Takács Ágoston – Mende Balázs Gusztáv
