Az Irodalomtörténeti Közlemények évente néhány alkalommal tematikus lapszámokat is közread, hogy a szorosabban összetartozó vagy egymással párbeszédbe hívható tanulmányokat egy helyen közölje. A 2020. évi 4. szám a komparatisztika, az összehasonlító irodalomtudomány jegyében született, az 5. számot pedig József Attila legfrissebb értelmezéseinek szenteltük.
Világirodalom és magyar irodalom (2020/4. szám)
A lapszám első tanulmányai két nagy kulturális régió magyarországi hatásairól adnak átfogó képet.
Monostori Tibor (Lendület Szent Korona Kutatócsoport) a kora újkori spanyol irodalom hazai ismertségét kutatja. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a 16–17. századi Habsburg Birodalomban milyen erős volt a spanyol tartományok szellemi befolyása, és hogy sok látszólag németalföldi vagy olasz kiadvány mögött is spanyol szerzők rejtőznek. E tágabb Hispánia reprezentatív könyvtermése hamar eljutott a magyar főúri és főpapi könyvtárakba; a politikai, vallásos és jogi irodalom mellett szépirodalmi kötetek és vegyes művek (például atlaszok) jelzik többek közt Pázmány Péter és Zrínyi Miklós intenzív érdeklődését.
Buda Attila, a Babits kritikai kiadás munkatársa már évtizedek óta kutatja a japán kultúra magyar recepcióját. Kiváló kötetsorozatában (Messziről felmerülő, vonzó szigetek) sokféle értékes régi szöveget közreadott, elsősorban a 18–19. századból. Mostani tanulmánya a Meidzsi-kor (1867–1912) előtti japán irodalom magyar fordításairól, parafrázisairól ad körképet. A régi japán és magyar életforma (paraszti és katonai világ) párhuzamait éppúgy érzékelteti, mint a századforduló, majd a Nyugat szerzőinek orientalizmusát, Kosztolányi Dezsőtől sok névtelen áljapán versfaragóig. A fordítástörténet egészen a rendszerváltás koráig ível, a jelenkori, igényes szövegkiadásoktól a szamurájkultuszig.
A Műhely rovatban három izgalmas tanulmány sorakozik. Zsupán Edina, az OSZK rangos Corvina-szakértője Janus Pannonius életművéből mutat be egy különleges alkotást: az Apophthegmata című művet, amelyet Janus fordított ógörögről latinra. A költő fölényesen beszélte a görög nyelvet, és az átültetéskor kifejezetten eredeti megoldásoktól sem rettent vissza. Ugyanezt a kort idézi Máté Ágnes tanulmánya, amely egy másik Corvina történelmi hátterét tárja fel. A volterrai epithalamium-kötet arról mesél, miként próbálták férjhez adni Corvin Jánoshoz, Mátyás király fiához Bianca Maria Sforza hercegnőt 1487-ben – az ékesen megírt, antik és keresztény allegóriákkal átszőtt házasító szöveg ellenére sikertelenül. Penke Olga szintén egy kéziratos forrást ismertet: ismeretlen 18. századi fordító átültetését Voltaire bibliakritikus műveiből (pl. Saul és Dávid király története). A felvilágosult író maró gúnnyal szedi ízekre az Ószövetség egyes morális ellentmondásoktól terhes mozzanatait, a magyar átültető pedig sikeresen igazítja mindezt a hazai nyelvi-irodalmi hagyományhoz.
Nagyításhoz kattintson a képre!
Az Adattár rovatban Gömöri György (London) hívja fel a figyelmünket egy művelődéstörténeti forrásra. Krzysztof Radziwiłł „Sierotka” (’Árvácska’), lengyel–litván nemesember, aki Báthory István köreihez tartozott, 1583-ban szentföldi zarándokútra indult, hogy így adjon hálát felgyógyulásáért. Az expedíció során még Egyiptom ókori emlékeit is felkereste, sőt múmiákat is hozott volna magával, de azokat a hajóúton a babonás útitársak a tengerbe vetették. Az utazásról írt könyvecskéje később nemcsak a lengyel olvasókhoz jutott el, hanem a 18. században Magyarországon is kiadták.
Ha már a közel-keleti élményeknél tartunk, érdemes a Szemle rovatba is átlapoznunk. Egy különleges kötet tanulmányértékű recenziója olvasható itt Larisza Polubajarinova szentpétervári orosz irodalomtörténész tollából. Orosz változata az ottani egyetem szakfolyóiratában jelent meg, majd a Critica című válogatásban (2020); a magyar szakfordítást Kalavszky Zsófia készítette. Mikes Kelemen Törökországi leveleinek orosz műfordítása Jurij Pavlovics Guszev munkájaként, Tüskés Gábor tanulmányával és jegyzeteivel jelent meg 2017-ben, a recenzens e kötet tanulságait foglalja össze, de egyúttal Mikest mint világirodalmi jelenséget tekinti, és párhuzamokat kínál a kortárs orosz költővel, Lomonoszovval. A rovat második írásában Nagy Levente két jelentős műfordítást vet össze: Balassi Bálint Celia-ciklusának román és olasz adaptációját, mindkettőt Elena Lavinia Dumitru jegyzi. A magyar reneszánsz költő sorait egyaránt kihívás egy kelet-európai nyelvre és a reneszánszból táplálkozó, de más versformákat kedvelő olaszra átültetni; a román kutatónő sikerrel oldotta meg az összetett feladatot. A lapszámot záró recenziót Koósz István készítette. Kosztolányi Dezső műveinek kritikai kiadásában is kuriózum a Japán versek című kötet, amelyet Kolozsy-Kiss Eszter rendezett sajtó alá (2017). Elsőként tesz kísérletet Kosztolányi pontos forrásainak azonosítására, illetve egyaránt összegzi a japán versek filológiai tanulságait és a magyar költő szövegváltozatának kialakulását. A recenzió végül még nagyobb feladathoz keres értő szakembert: a Kínai versek kritikai kiadásához…
József Attila (2020/5. szám)
A 2020. év nem kedvezett a műhelykonferenciáknak, sok rendezvényt és spontán szakmai eszmecserét meghiúsított a COVID-járvány. Ezt a hiányt szeretné kissé enyhíteni az Irodalomtörténeti Közlemények 2020/5. száma József Attila pályakezdése és kései értekező prózája kapcsán. A tematikus lapszám fórumot biztosít az évtizedek óta párhuzamosan működő kutatócsoportoknak, hogy kifejtsék módszertani elveiket és egyes szövegek értelmezését érintő, olykor radikális véleménykülönbségeiket. A megjelenés a költő halálának emléknapjára esik, de az emlékezés helyett sokkal inkább az aktív befogadói örökségről, sőt a szellemi pezsgéssel teli parázs vitákról szól – azaz voltaképpen a halhatatlanságról.
A lapszám közleményeinek sorát Tverdota György nagyívű tanulmánya nyitja, amely egy készülő monográfia fontos fejezete lesz. A választott téma kényes, gyakran mellőzött területnek (máskor pedig kultikus mozzanatnak) számít a nagy költők életművét kutató szakirodalomban: a pályakezdést kísérő mintakövetés, akár utánzás, akár parafrazeálás kérdése. József Attila esetében ez néhány jól megragadható századfordulós, majd nyugatos alkotáson át vezet az egyedi megoldások felé. A tanulmány főként Kiss József és Ady Endre hatását vizsgálja.
Ezt követi egy tanulmánycsoport, amely ugyanazon József Attila-esszé, a Hegel – Marx – Freud három eltérő értelmezését adja. Horváth Iván,Veres András és Tverdota György vitázik egymással a szöveg értelmezése, különösen a pszichoanalízishez való viszony kérdésében, és az olvasó mindhármuk véleményéből leszűrhet fontos tanulságokat. Nem csupán József Attila – valamelyest rekonstruálható – szerzői álláspontjáról olvashatunk új eredményeket, hanem az őt körülvevő szellemi környezetről, a Szép Szó szerkesztőségi munkájáról, Bartók Béla művészetéről (a Medvetánc egyik ihletőjéről), a közelgő fasizmus szorongáskeltő világpolitikai eseményeiről és a szexuálpszichológia kérdéseiről is.
Nagyításhoz kattintson a képre!
A Textológia rovat ezúttal szintén jelentős szakmai vitának ad helyet. József Attila 1930 és 1937 közti értekező prózája joggal tekinthető az életmű egyik szellemi csúcspontjának – ezt a fenti három tanulmány is érzékelteti –, a szövegkritika tekintetében viszont állandó kérdéseket vet fel. Nemcsak sok új mű felbukkanása vagy újra előkerülése okoz (örömteli) fejtörést, hanem a jórészt kiadatlan, kéziratos vázlatokból és vegyes minőségű gépiratokból feltáruló korpusz elemeinek határa, összetartozása vagy szegmentálása is. Különleges helyzetet teremt, hogy a 2010-es években kétféle kritikai kiadásban is megismerhette az olvasóközönség ezt a korpuszt: a Horváth Iván vezette kutatócsoport hálózati kiadásaiban (2012, 2019), illetve a Veres András irányításával működő kutatócsoport kétkötetes, nyomtatott edíciójában (2018). A két szakmai műhely eltérő elvek szerint közelítette meg egyes művek szövegkritikai állapotát, nem egyezik a javításokra és a szöveghatárokra vonatkozó elvrendszerük sem, ugyanakkor egymás eredményeire folyamatosan építenek, továbbgondolva, átszűrve azok tanulságait. A két kutatóközösség képviseletében Vigyikán Villő és Sárközi Éva vizsgálja a párhuzamos kiadás textológiai elveit, a közössé tehető, vállalható eredmények mellett a kisebb-nagyobb hibákról sem hallgatva. Mindezt természetesen nem csupán a József Attila-kutatás tanulságaként ajánljuk az olvasók figyelmébe, hanem más kritikai kiadások módszertani elemzése, illetve új vállalkozások indítása előtti koncepcióalkotás idejére is. Az Irodalomtörténeti Közlemények szeretne hozzájárulni a hazai textológiai iskolák reflektált működéséhez, a viták szakszerű lebonyolításához, általánosságban pedig a magyar textológia szakmai nívójához. (Ide kapcsolódik majd a 2020/6. szám egyik írása is.)
A Szemle rovatban ugyancsak József Attilához kapcsolódó friss kutatási eredmények szakirodalmáról olvashatunk. Szénási Zoltán az új, nyomtatott kritikai prózakiadást (2018) elemzi a fentiektől eltérő szempontokat is említve. Két tematikus tanulmánykötetről is bővebben olvashatunk: Reichert Gábor „A lélek, a lét türelme” című konferencia anyagából készült válogatást ismerteti, Angyalosi Gergely pedig a József Attila, Bécs és a századelő művészete című kötetet, amely ismét a tágabb kontextust vizsgálja, a költő és kortársai, például Kassák Lajos, Lukács György vagy Móricz Zsigmond művein keresztül tekintve Bécs szellemi életére. Szolláth Dávid Bábelt kövenként című tanulmánykötetét Deczki Sarolta elemzi, bemutatva a József Attila- és a Joyce-filológia, sőt – visszakanyarodva a lapszám nyitó tanulmányához – az epigonköltők kutatásában elért eredményeit.
