Megjelent a BTK Történettudományi Intézet kutatóprofesszora, Zsoldos Attila akadémikus The Golden Bull of Hungary című munkája az Arpadiana sorozat kilencedik köteteként. A könyv a II. András magyar király által kihirdetett Aranybulla (1222) hátteréül szolgáló reformpolitikát, megszületésének körülményeit, az 1231. évi megújításához vezető eseményeket, valamint középkori utóéletét elemzi.
A magyar azon nyelvek közé tartozik, amelynek hangkészletét némi találékonyság nélkül nem lehet a latin ábécé betűivel lejegyezni. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a magyar nyelvű írásbeliség viszonylag szerény középkori kezdetek után csak a kora újkorban bontakozott ki erőteljesebben. Éppen ezért szembetűnő, hogy a II. András király által 1222-ben kiadott Aranybullának, egyetlenként a magyar középkor törvényei közül, már igen korán, a 16. század második felében elkészült egy magyar fordítása. Bár a fordítás indítékai és körülményei nem ismertek, az aligha lehet kétséges, hogy a már akkor is a magyar nemesség legfontosabb jogait írásba foglaló, „generale decretumnak” tekintett Aranybulla a neki tulajdonított kivételes jelentőségnek köszönhette a megkülönböztetett figyelmet.
Az érdeklődés azóta sem lankadt, bár az Aranybullát manapság inkább emlegetni szokás, semmint tudományos vizsgálat tárgyává tenni. Ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy egyfajta szakmai közmegegyezés uralkodik a tekintetben, miszerint az Aranybullával kapcsolatos kérdésekre rendelkezésre állnak már a megnyugtató válaszok. A konszenzusig azonban el kellett jutni, ami nem volt egyszerű feladat. Az Aranybulla elemzése ugyanis a legváltozatosabb és egymásnak ellentmondó értelmezésekre vezetett, különösen a régibb történeti irodalomban.
Volt, aki az Aranybulla megszületésében a király adománypolitikáját ellenző Béla herceg pártjának győzelmét látta, más ellenben éppen az adományokat elnyerők diadalát vélte felfedezni a dekrétumban. Akadt, aki a királyi hatalom megerősítését olvasta ki az Aranybulla intézkedéseiből, miközben más vélemény szerint azok valójában a király elé emeltek korlátokat. Mára azonban általánosnak mondható az a kép, mely szerint az Aranybulla kiadására 1222 májusának vége előtt került sor, mégpedig azért, mert a II. András politikájának, mindenekelőtt szertelen túlzásokba eső birtokadományozásainak ellenzői által kirobbantott mozgalom rákényszerítette arra az uralkodót. A mozgalom élén András bátyja, az 1204-ben elhunyt Imre király háttérbe szorított egykori bizalmasai álltak, tömegeit pedig zömmel a függetlenségüket a birtokadományozások révén megerősödött nagybirtokosok hatalmától féltő, a korban királyi szervienseknek nevezett szabad kisbirtokosok biztosították. Számíthatott ugyanakkor a mozgalom az egyház támogatására is, mely a király politikájának számos elemét helytelenítette. 1222 tavaszán e mozgalom győzelme következtében a király kénytelen volt elmozdítani tisztségeikből addigi bizalmasait, s az elégedetlenek vezetői kerültek a királyi tanács kulcspozícióiba, akik kiadatták II. Andrással az Aranybullát. Annak szövege tehát a mozgalom fő követeléseit tükrözi: az általános sérelmek orvoslásán túlmenően egyfelől a király addig követett politikájával szemben fogalmaz meg rendelkezéseket, másfelől pedig a királyi szerviensek jogait foglalja írásba.
Nem sokkal a törvény megszületését követően azonban az Aranybulla kiadását elérők megbuktak, s újra a király régi bizalmasai kerültek a főbb méltóságokba. Az Aranybulla kiadását kikényszerítők azonban nem nyugodtak bele az események ezen fordulatába, így a királyi szerviensek támogatásával újabb mozgalom bontakozott ki, s II. András ismét kénytelen volt meghátrálni. A viharos politikai helyzetet végül az uralkodó oly módon csendesítette le, hogy ismét átszervezte a királyi tanácsot és a legjelentősebb méltóságokat olyan előkelőknek juttatta, akik a korábbi politikai küzdelmekben nem vettek részt vagy legalábbis főszerepet nem játszottak.
A fentiek szerint összefoglalt rekonstrukció megalapozói Karácsonyi János és Erdélyi László voltak. Karácsonyi eredményei 1222 politikatörténeti fejleményeit illetően számítanak sok tekintetben ma is irányadóknak. A rendelkezésére álló forrásanyag meglehetősen szegényes volt: ezek közül első helyen maga az Aranybulla érdemel említést, melynek hét eredeti példánya közül egy sem maradt ránk, szövegét azonban fenntartotta egy 1318 körül készített másolat, valamint I. Lajos király 1351. évi törvénye, illetve annak átírásai. További támpontokat kínáltak az események rekonstrukciójához az 1222-ből fennmaradt királyi oklevelek, valamint III. Honorius pápa magyarországi ügyekkel kapcsolatos iratai, közülük is kiváltképp az az 1222. december 15-én kelt levele, melyben Karácsonyi, nem elsőként a magyar történetírók közül, az Aranybulla kiadását kikényszerítő mozgalomra vonatkozó közvetlen utalást vélt felfedezni.
Erdélyi legfőbb hozzájárulása az Aranybullával kapcsolatosan felmerülő kérdések tisztázásához az volt, hogy — szakítva azzal a korábbi felfogással, mely az Aranybullában emlegetett szervienseket a nemesség alsóbb rétegének tekintette — felismerte: a 13. század elejének magyar társadalmában a királyi szerviensek önálló, a kor nemességétől különböző társadalmi csoportot alkottak, s velük azonosította az Aranybullát kikényszerítő mozgalom tömegbázisát. A 20. század első felének nagy hatású történésze, Hóman Bálint már Karácsonyi és Erdélyi eredményeit egyeztetve tulajdonította az Aranybulla kiadását annak a mozgalomnak, amelyet a királyi szerviensek „ellenzéki főurak egy csoportjának vezetésével” robbantottak ki. A lényeget tekintve követte őt ebben az 1940-es évek végén egyeduralomra jutott marxista történetírás, s az ideológiai bilincsektől való megszabadulás sem hozott változást e téren 1990 után.
Jóval nehezebbnek diónak bizonyult az Aranybulla esetleges külföldi mintájának kérdése. A II. András nevében fogalmazott Aranybulla bevezető elmélkedésének célkitűzése a 13. század számos európai dokumentumával rokoníthatja a magyar Aranybullát, a dekrétum egy másik, jóval gyakrabban emlegetett eleme azonban leszűkíti a kört. Az Aranybulla végén ugyanis olyan záradék található, mely a bevezetett rendelkezések megsértése esetén felhatalmazza az egyházi és világi méltóságviselőket, valamint az előkelők szűk csoportját ellenálljanak akár II. Andrásnak, akár utódainak. Ezen a nyomon elindulva három elképzelés fogalmazódott meg a magyar történetírásban. Felmerült az aragón hatás lehetősége, jóllehet az Aranybullával párhuzamba állítható aragóniai törvények évtizedekkel 1222 után készültek. Érthető tehát, hogy ezen elképzelésnek megszületett a fordított változata is, mely viszont a magyar Aranybulla aragóniai hatásával számol, a II. András leányával, az I. Jakabhoz férjhez adott Jolántával Aragóniába érkezett magyarok között keresve a közvetítőt. Egy másik álláspont szerint a jeruzsálemi királyság utóbb más keresztes államokban is alkalmazott jogszokásai (Assizes of Jerusalem) gyakoroltak hatást a magyar Aranybullára. Igen korán megfogalmazódott ugyanakkor az az elképzelés, mely az angol Magna Cartaval hozta kapcsolatba a magyar Aranybullát.
Egyetlen esetben sem sikerült a mintaadóként számításba vett dokumentumok és az Aranybulla között a filológia eszközeivel is kitapintható, szövegszerű párhuzamokat kimutatni, így az egymással versengő javaslatok kapcsolattörténeti tényekre és azokra épített feltételezésekre támaszkodhattak csupán. A legkevésbé meggyőzőnek ítélhető aragón származtatás esetében sem tagadható, hogy II. András bátyjának, Imre királynak a felesége Aragóniai Konstancia volt, s a kíséretében érkezők közül többen le is telepedtek Magyarországon. Az Assizes of Jerusalem megismeréséhez lehetőség nyílhatott II. András 1217–1218. évi szentföldi keresztes hadjárata idején. Az is igazolható, hogy az Anglia és Magyarország közötti kapcsolatok élénkebbek lehettek a 13. század elején, mint az a korábbiakban feltételezhető volt. Önmagában azonban az, hogy megvolt a lehetőség messzi országok szokásainak megismerésére, nem bizonyítja, hogy azok átvétele meg is történt, miközben az szintén nyilvánvaló, hogy a 13. századi Magyarország nem légüres térben, elszigetelten létezett Európa közepén. Jellemző e tekintetben, hogy római és kánonjogi hatások ellenben kétségtelenül kimutathatók az Aranybulla szövegében. Az ismert körülmények ilyenformán még leginkább az angol Magna Cartara korlátozva engedik meg annak a kijelentésnek a megkockáztatását, mi szerint az példát szolgáltathatott arra 1222 Magyarországán, hogy kiélezett politikai helyzetben egy, a király és alattvalói kapcsolatrendszerének átfogó rendezésére vállalkozó dokumentum kiadása lecsillapíthatja az indulatokat, kiváltképpen, ha az uralkodó rászánja magát a szokásosnál jóval erőteljesebb garanciák vállalására a dokumentumban foglaltak teljesítését illetően. Ha valóban így volt, ami nem teljesen lehetetlen, de nem is magától értetődő, akkor a példát sokkal inkább hasznosíthatta II. András, mint bárki más.
Más kérdés, hogy az Aranybulla és a Magna Carta feltételezett kapcsolata szilárdan gyökeret vert az igen gyakran „nemzeti mítoszokból” építkező magyar történeti köztudatban, mégpedig jóval korábban, mintsem hogy a kérdés tudományos igényű vizsgálata megkezdődött volna. A jelenség magyarázata abban lelhető fel, hogy a Magyarországon még a 19. század első felében is élő középkori eredetű intézmények korszerűsítését szorgalmazók Angliára tekintettek mintaként, s különös előszeretettel igyekeztek párhuzamokat találni legalább a két ország múltjában. A kor reformerei ugyanakkor éppúgy az „ezeréves magyar alkotmányosság” legerősebb bástyájaként tekintettek az Aranybullára, mint ellenfeleik, a hagyományos struktúrák megőrzésének hívei. Ez a helyzet azóta sem változott: a legkülönfélébb politikai ideológiák képviselői keresik ma is nézeteik történeti igazolását az Aranybullában.
A magyar történeti köztudat legjellemzőbb vonásai közé a következetesség bizonyosan nem számítható, ami aligha lesz független az említett „nemzeti mítoszok” jelenlététől. Éppen ellenkezőleg, mintha valósággal kedvét lelné abban, hogy egymással kibékíthetetlen ellentétben álló elemeket rendeljen egymás mellé. Az ideális uralkodó szobrához a mintát erőskezű királyok — Szent István, IV. Béla vagy éppen I. Mátyás — szolgáltatják számára, miközben ellenállhatatlanul vonzódik a mai formáját javarészt 19. századi jogtudósok írásaiban elnyert Szent Korona-tanhoz, mely éppen az uralkodói hatalmat korlátozza az önálló személyiséggel felruházott és szentként tisztelt koronára hivatkozva. Olyasféle gyűlések, mint amilyenről a magyar honfoglalás regényes történetét megálmodó Anonymus beszámol a mai Ópusztaszer nevének eredetét kiagyalva, valószínűleg soha nem voltak, de ha mégis, akkor Szent István számolta fel azokat, hogy maga határozza meg „az ókori és a modern császárokat is utánozva” népe számára „hogyan éljenek egyenes és feddhetetlen életet”. Mi sem magától értetődőbb tehát annál, mint hogy a szent király ünnepén, augusztus 20-án a legjelesebb megemlékezéseket éppen Ópusztaszeren rendezzék meg.
Az 1222. évi Aranybullát egyfajta középkori „alkotmányként” szokás ünnepelni, megalkotójának, II. András királynak viszont nem jut az ünnep fényéből: ő ugyanis „gyönge […] ember” volt, akinek tetteit „vétkes meggondolatlansága” vezérelte, nem meglepő tehát, hogy uralkodóként „a királyság tekintélyét elherdálta”.
Egy reálisabb II. András-kép megrajzolása nem igényel különösebb erőfeszítést, elegendő lenne csupán szakítani azzal az egyoldalúsággal, amely a 19. század derekától jellemezte a magyar történetírást. A 17. századi Révay Péter elragadtatott, és a maga módján szintén torz képet adó rajongásához való visszatérés csupán az inga ellenkező oldalra való kilengését jelentené, persze. Érdemes ehelyett a puszta méltányosságot választani. Egy „operett-király” képtelen lett volna harminc évig az Árpádok trónján ülni, mint tette azt II. András, mert azon, időnként igencsak kényelmetlen ülés esett. Egy kerek három évtizeden át tartó, hosszú uralkodás alatt viszont a sikerek és a kudarcok szükségképpen váltják egymást, mi sem természetesebb ennél.
Az egykor volt valósághoz közelebb álló képet alkotni II. Andrásról és az Aranybulláról nemcsak lehetséges, de kívánatos is. Megalkotásához sokkal inkább restaurátorra, mint festőművészre van szükség: a motívumok, a színek megvannak forrásainkban, csak felszínre kell hozni azokat.
A The Golden Bull of Hungary című kötet jegyzetelt, teljes előszava angol nyelven itt olvasható.
A könyv címlapja itt látható, címnegyede és tartalomjegyzéke pedig itt elérhető.
