Az állati eredetű nyersanyagok közül az ún. kemény szövetekből – csont, agancs és agyar – készült tárgyaknak a legnagyobb a fennmaradási esélye a régészeti leletanyagokban. A csontmegmunkálás eredményeképpen létrejött eszközök és díszek valamennyi régészeti korszakban előfordulnak, ám tekintettel a fém őskor végi fokozatos térhódítására, nagyobb változatosságban és mennyiségben inkább a korábbi korszakokra jellemzőek. A Régészeti Intézetben Gál Erika archeozoológus kollégánk a közelmúltban több leletanyagot is vizsgált, melyekről már megjelent vagy megjelenés alatt álló tudományos közleményekben számolt be.
A jelenleg vizsgált csonteszközök a Mateusz Jaeger (Poznań), Johannes Müller (Kiel) és Kulcsár Gabriella kollégánk által vezetett Kakucs Archaeological Expedition (KEX) nemzetközi kutatási projekthez kapcsolódnak. A Kr. e. 2. évezredben a Kárpát-medence központi területén élt Vatya-kultúra emlékeit őrző Kakucs-Turján bronzkori lelőhelyen ez idáig 164 db csont-, agancs- és agyartárgy került napvilágra.
Az előzetes eredmények (100 db eszköz vizsgálata) a projekt első tanulmánykötetében már napvilágot láttak.
Eszerint az anyag több mint egynegyedét a mezei nyúl és kutya kéz- és lábközépcsontokból és ujjpercekből készült csüngők (függők) alkották. Ez a valószínűleg ruhadíszként használt típus a szintén a Vatya-kultúrához tartozó Százhalombatta-Földvár leletanyagában is kiemelkedő gyakoriságú, így joggal feltételezhető, hogy a Vatya közösségek számára identitásértékű díszítőelem volt.
A kakucsi településről gyakori őskori ékszer, azaz állatfogból készült amulett is felszínre került. Az átfúrt sertésszemfognál azonban sokkal érdekesebb lelet a csontból készült gímszarvasfog-imitáció, amelyet szintén felfüggesztve viseltek.
Mezei nyúl lábcsontokból készült csüngők és szarvasfog-imitáció (keretben) Kakucs-Turján bronzkori lelőhelyről. Fotó: Gál Erika
Noha a szarvas esetében mindkét nemben kifejlődnek a felső szemfogak (gyöngyfog vagy grandli), méretüknél fogva a bikáké alkalmasak csak megmunkálásra. Így a nehezen hozzáférhető vázrész, melynek beszerzése a termetes szarvasbika nem csekély ügyességet és erőt igénylő elejtésével jár, igencsak értékes nyersanyag volt, és mint ilyet, már évezredekkel ezelőtt is hamisították. A Kakucsról előkerült példány minden jel szerint szarvasmarha orsó- vagy sípcsontból készült, azaz olyan hosszúcsontból, amelynek csöves részén (diafízis) a csontfal elég vastag egy ilyen tömör tárgy kifaragásához.
Az ún. kéthegyű eszközök a leletanyag 10%-át alkották. Ezek a 3-5 cm hosszú, mindkét végükön többé-kevésbé hegyezett tárgyak szarvasmarha és juh vagy kecske hosszúcsont diafízisből készültek, azaz a településen leginkább hozzáférhető hulladékból, mely a hús előkészítése és elfogyasztása során keletkezett.
Kéthegyű csonttárgyak Kakucs-Turján lelőhelyről. Fotó: Gál Erika
Ezeket az őskori leletegyüttesekben meglehetősen gyakran előforduló kis darabokat többféleképpen értelmezik a szakértők. A vízközeli lelőhelyeken a halászattal hozzák összefüggésbe, azaz halpecekként azonosítják. A vadászat intenzitását sugalló leletegyüttesekben általában nyílhegyként írják le őket, azaz egy összetett (kompozit) eszköz része lehettek. A mindkét végükön hegyes és láthatóan időnként újrahegyezett (és emiatt megrövidülő) csontrudacskák valószínűleg az előbbi, míg az egy hegyes és egy laposabb, tompább véggel rendelkező darabok az utóbbi csoporthoz tartoztak. A százhalombattai leletek esetében felmerült továbbá, hogy testékszerként viselték ezeket a tárgyakat, így mindent egybevetve elmondható, hogy a napjainkban már elterjedt mikroszkópos kopásnyomvizsgálattal lehet majd leginkább kideríteni a szerepüket.
További érdekes tárgycsoportot képez a megmunkált állatcsontok között a csiszolt ujjperc. Ilyen, a külsejét tekintve leginkább a dobókockát felidéző, de téglalap alakú csontokból összesen hat db. került elő. Jellemzően a húshasznú kispatás fajok – juh vagy kecske, és sertés – első ujjpercét módosították. A vázrészek ízesülési felszínének elcsontosodási fokából jól tudunk következtetni a megölt állatok életkorára, így megállapítható, hogy a négy, kiskérődzőkből származó eszköz fiatal, 7–10 hónapos példányokból készült, míg a két db. sertésujjperc némileg idősebb állatokhoz tartozott. Feltételezhetjük tehát, hogy a tárgytípus előállításakor a forma és a méret lehetett irányadó, egyébként pedig a faj hús- és zsírtartalmának optimális mértéke döntötte el az állat leölésének idejét.
A kora bronzkor végén és a középső bronzkor elején meglehetősen elterjedtek a csiszolt ujjpercek és asztragaloszok. (Utóbbi, csigacsontnak is nevezetett vázrész a bokaízület része a sarokcsont mellett.) A már említett Százhalombatta-Földváron kívül a keletebbre eső, a Hatvan-kultúrához sorolt Jászdózsa-Kápolnahalomról kerültek elő nagyobb számban ilyen tárgyak. Itt lényegesen több fajhoz tartozó, illetve nagyobb termetű állat (szarvasmarha, ló és gímszarvas) vázrészét is hasznosították. Hogy pontosan milyen célból, azt valószínűleg szintén csak kopásnyomvizsgálatok sorozata fogja eldönteni. Korábban a négyszögletűre csiszolt rövidcsontokat játékszerként, vagy egyéb rituális alkalmak során használt tárgyként azonosították, újabban felmerült, hogy csiszolók lehettek. Utóbbi feltételezést erősík meg a kakucsi példányok, amelyek közül egyesek annyira elkoptak, hogy középső (csöves) részük beszakadt.
Változatos mértékben csiszolt lábujjpercek juh vagy kecskéből (1-3) és sertésből (4) Kakucs-Turján lelőhelyről. Fotó: Gál Erika
A csonteszközök nyersanyagául szolgáló vázrészek közvetett módon a településeken hasznosított állatfajok gyakoriságáról is tájékoztatnak. A kiskérődzőkből és egyéb nyílt, füves területekhez alkalmazkodott állatokból (pl. mezei nyúl) készült tárgyak általában a síkvidéki lelőhelyek leletanyagában dominálnak, míg a dombos-erdős környezetben felgyülemlett csontanyagokban számos eszköz és dísztárgy készült szarvas, őz és vaddisznó vázrészéből (agancs, agyar, csont). Noha a ló már a bronzkor első felében egyre elterjedtebb háziállattá vált a Kárpát-medence központi területein, és néhol (feltehetően kereskedelmi vagy egyéb központokban) nagyobb számban is előfordult a lelőhelyek teljes állatcsontanyagában (pl. Szigetcsép-Tangazdaság, Budapest-Csepel-Háros és Budapest-Hollandi út), nyersanyagként nem gyakori. Sőt, mivel a mobilitásban volt a legnagyobb szerepe, az elpusztult vagy leölt állatokat településen kívül hasznosíthatták vagy temették el.
A kakucsi leletanyag feldolgozásának második szakaszában egy, a leginkább mozsártörőre emlékeztető csonteszköz a legérdekesebb darab. Ennek a típusnak a kakucsi két töredéknél jobb megtartású képviselője az M7-es autópálya építését megelőző nagyfelületű leletmentéseken Kiss Viktória kollégánk által feltárt, kora bronzkori Kisapostag-kultúrához sorolt Ordacsehi-Bugaszeg lelőhelyen került elő.
Bronzkori csont „mozsártörő” Ordacsehi-Bugaszeg lelőhelyről. Fotó: Gál Erika
Ezt a különleges tárgyat mindhárom esetben juh vagy kecske sípcsontból készítették, mégpedig úgy, hogy a proximális vége (amely az állatban a térdízületet alkotja a combcsont disztális végével és a térdkaláccsal) lehetett a nyél, a disztális végén lévő nyúlványokat (melyek a bokaízületben vesznek részt) pedig lecsiszolták.
Az ilyenformán nyert, mozsártörő nagyságú és kinézetű eszköz munkafelülete egy kisebb téglalap. Ennek kopás- és repedésnyomaiból, valamint a nyél törésvonalából arra következtetünk, hogy a tárgy összességében intenzív csavaró és dörzsölő mozgásnak volt kitéve. Mivel egy ritka és kis hatékonyságú eszközről van szó, feltételezésünk szerint csak alkalmanként és puhább növényi anyagok (pl. gyógynövény) szétmorzsolására használták.
Gál Erika
