"Királyi parancsolat miatt nem lehetett prédikállani” – Vallási élet az 1739–1740. évi pestisjárvány idején a Jászkunságban címmel megjelent A hétköznapi élet története blogon a járványok történetével foglalkozó cikksorozat 3. része. Mihalik Béla, a Történettudományi Intézet tudományos munkatársa az utolsó nagy hazai pestisjárványnak a mindennapi életre gyakorolt hatását, illetve a válsághelyzet következményeit mutatja be a Jászkunság példáján keresztül.
A vallásos élet korlátozása a pestisjárvány idején
(Részlet a cikkből)
A Helytartótanács és a földesúri adminisztrátor, Podhraczky György utasításával összhangban helyi szinten is igyekeztek elejét venni a járvány további terjedésének. A tömeges fertőzésre alkalmas rendezvények, így a szentmisék szabályozására is rákényszerültek. Ez azért is volt nehéz, hiszen a pestis a betegség elleni imádságok, szentmisék és körmenetek tartása révén éppen hogy erősítette a közösségi vallásgyakorlat különböző formáit. A jászkun közgyűlés Jászberényben hozott döntése kimondta, hogy a szentmise „távul és magányos helyen legyen”. A halotti szertartásokat és torokat teljesen betiltották.
Jászalsószentgyörgyön a szentmiséket a templomon kívül tartották meg a plébános által megállapított időrend szerint. Fényszarun megpróbálták elkülöníteni az egészséges és beteg híveket. A szentmisét a kálváriakápolnánál tartották, úgy, hogy „az egéssígesek a kálváriában lesznek, az infectusok a kálvárián kívül…”.
A kunszentmiklósi református lelkész keserűen jegyezte meg, hogy a pestisben elhunytak „felett a felséges királyi parancsolat miatt nem lehetett prédikállani”. A pestistemetést egyébként is szigorúan szabályozták. Külön temetőt kellett részükre kijelölni, a normál temetőt nem lehetett erre a célra használni. A karcagi református anyakönyvbe a lelkész bejegyezte, hogy már három nappal az első, február 25-i pestises halott után megnyitottak egy új temetőt.
Karcagon az istentiszteletek korlátozása nagy felháborodást és aggodalmat keltett. Ez aligha csodálható, mert előző évben az egri püspök azzal vádolta meg a karcagi reformátusokat, hogy engedély nélkül akarnak templomot építeni, ezért követelte megbüntetésüket. A súlyosan fertőzött várost (április-májusban, a járvány csúcspontján napi 30–40 halott volt) teljesen karantén alá vették. Május elején megérkezett a Helytartótanács rendelete az istentiszteletek szüneteltetéséről és a templomlátogatás tiltásáról. A karcagi elöljáróság azonban attól tartott, hogy valójában – a korábbi támadás folytatásaként – vallásgyakorlatuktól akarják megfosztani őket, ezért kijelentették, hogy „mind végig, mind vérig az Isteni tiszteletben álló szolgálatot tovább gyakoroljuk (…) mindaddig, míg teljes végképpen (kitől Isten ő szent felsége óvjon) minden cultustól eltilalmaztatván mind templomunk, mind eklézsiai eszközeink másé lesznek”.
Hasonlóan makacsnak bizonyultak a kiskunhalasiak is. Egy levél szerint a helytartótanácsi rendeletet nem tartották be, és tovább folytatták „társalkodásukat”, vagyis különféle összejöveteleiket. Ezért Podhradszky György adminisztrátor elrendelte, hogy „a társalkodásokban való vakmerőségtől magukat szüntessék, tort, vendégséget és halotti több pompás ceremóniákat hagyjanak el.” Következésképpen a nagyobb csoportulások ellen szigorú büntetést helyeztek kilátásba. Az engedetleneket le kellett tartóztatni, és példás büntetésben részesíteni. Akár „felakasztással vagy lövöldözéssel is” példát kellett statuálni, hogy megakadályozzák a járvány mind inkább tömegessé válását.
A cikk folytatása a blogon olvasható.
A cikksorozat 1. részét, amelynek címe „A század lelkiismerete” – Kolerajárványok a 19. században (1. rész) Fónagy Zoltán írta.
A cikksorozat 2. részét, amelynek címe "Égi pallos a döghalál képében" - Kolerajárvány és szabadságharc 1848-49-ben Fazekas Csaba írta.
