Zsoldos Attila akadémikus, a BTK Történettudományi Intézet kutatóprofesszora 2021. június 17-én Olcsó játék címmel, illetve Borhi László, a BTK Történettudományi Intézet tudományos tanácsadója, az Indiana University professzora 2021. június 28-án A történészi munka méréséről címmel reagált a Mandineren korábban megjelent Tényleg ez lenne a magyar tudomány „aranycsapata”? című írásra. A tudományos teljesítmény értékelésének kérdéseiről szóló cikkek rávilágítanak arra, hogy ha egy tudománymetriai (vagy bármilyen) „kutatás téves alapfeltevésből indul ki, rossz módszertant alkalmaz, erősen kétes értékű adatokat használ fel, így állítólagos eredményei használhatatlanok”, illetve arra, hogy „a kritikusoknak sikerült épp azt a kutatóhelyet kipécézniük, amely idehaza az utóbbi időben talán a legtöbbet tette a magyar történettudomány nemzetközi integrációjáért.”
Részlet Zsoldos Attila Olcsó játék című írásából
Érdeklődéssel olvastam a mandiner.hu felületén 2021. június 14-én Tényleg ez lenne a magyar tudomány „aranycsapata”? – Tóth János kommunikációkutató a Mandinernek címmel közzétett interjút. A beszélgetés jelentős része annak a kutatásnak az eredményei körül forgott, melyet Tóth János és Demeter Márton folytatott le számos „társadalom- és humántudományos intézet” kutatóinak publikációs szokásait vizsgálva. Az interjú során szó esett még különféle egyéb kérdésekről is, melyek bizonyára szintén igen izgalmasak, figyelmemet azonban elsősorban az említett vizsgálattal kapcsolatos részek keltették fel. A szöveget olvasva ugyanis egyszeriben újra 2018 nyarán találtam magam, amikor hasonló hangvételű írások sorozata ágyazott meg a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatáról az egy évvel később meg is hozott ismert döntéseknek, s nehéz felmérni, hogy a mostani cikk még az akkori kampány némi lemaradásban lévő, utolsó tagja-e, vagy esetleg egy újabb előhírnöke.
Az említett vizsgálat a tudománymetria eszközeivel folyt, így aztán az interjúban szó esik a Scopusról, az MTMT-ről, Q1-es cikkekről és effélékről, a mandiner.hu olvasói azonban semmiféle segítséget nem kapnak ezek értelmezéséhez. Nem is meglepő ez, hiszen roppant tudományosan festenek, s így kellőképpen alkalmasak a tájékozatlan, s ezért gyanútlan olvasó előtt azt a látszatot kelteni, hogy az érintett intézetek kutatóinak „a régiós informalitásoktól biztosan független nemzetközileg értékes teljesítmény”-e elenyészően csekély, többségük „nemzetközileg láthatatlan marad”, indokoltan merülhet fel tehát a gondolat: „ne költsünk közpénzt arra”, hogy egy ilyen gyenge teljesítményt nyújtó „állományt fenntartsunk”. Ez utóbbi megjegyzés a tudományosnak szánt vizsgálatot bemutató cikkből hiányzik, a mandiner.hu-n megjelent interjúban viszont szerepel, ami érthető, hiszen a kutatás eredményeit közre adó lapnál vélhetően többen olvassák a mandiner.hu-t, azok közül, akikben ez a gondolat döntéseket érlelhet meg, bizonyosan.
Elég baj az, mert a kutatás téves alapfeltevésből indul ki, rossz módszertant alkalmaz, erősen kétes értékű adatokat használ fel, így állítólagos eredményei használhatatlanok. Bármire.
Zsoldos Attila hozzáteszi, hogy a Scopus alapján megbízható képet alkotni a magyar történészek, köztük a Történettudományi Intézetben dolgozók teljesítményéről nem lehet.
A magyar történészek igen nagy többsége a magyar történelemmel foglalkozik. Lehet ezt a tényt, persze, az önmagunkba zárkózás, a nemzeti keretek meghaladására való képtelenség, egyszóval a magyar ugar provincializmusa jelének tekinteni, csak nem érdemes. Ehhez ugyanis figyelmen kívül kellene hagyni azt az egyszerű igazságot: nincs is annál magától értetődőbb, mint hogy egy magyar történész a magyar történelemmel foglalkozik. Ki más tenné? Mindig akad ugyan a nagyvilág egy-egy távoli pontján néhány kolléga, aki nem tud ellenállni a számára egzotikusnak tűnő magyar világ csábításának, kevesen vannak azonban ahhoz, hogy a kívülálló mindig megfontolásra érdemes szempontjainak megfogalmazásán túl több is várható lenne tőlük. Szűkebb földrajzi környezetünkben, természetesen, gyakrabban fordul elő, hogy a magyar történelemmel nem magyar kutató is foglalkozik, az ő munkáikat olvasva azonban gyakran akkor is nehéz ráismerni arra, hogy voltaképpen a magyar történelemről volna szó, ha szemmel látható erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy megmaradjanak a történettudomány keretei között.
Tanácsos továbbá szem előtt tartani, hogy a magyar történészek számára elsősorban a Kárpát-medence és annak közvetlen környéke jelenti a nemzetközi terepet. Hogy miért, annak belátásához egy sikerrel letett történelemérettségi elegendő lehet, s akkor az is világossá válik, miért működtetek egy intézeti kollégámmal közösen tudományos könyvsorozatot Nagyváradon, melynek kötetei már románul is megjelennek. Az, hogy a történelem nemzeti tudomány, nem valamiféle, a felkészültséget leplezni hivatott kifogás, hanem a valóság, s nemcsak Közép- vagy Kelet-Európában. Ebből fakad, hogy a magyar történelem tanulmányozásának nemzetközi nyelve, hangozzék bármilyen furcsán is, a magyar. Ebben csak itthon szokás kételkedni, Szlovákiában például a történelem szakos egyetemi hallgatók számára a magyar jó ideig kötelező idegen nyelv volt (s talán az még ma is).
Zsoldos Attila így zárta írását:
Bizonyára szórakoztató elfoglaltság tudománymetriai adatokkal játszani, de játszani, amint az köztudott, csak komolyan érdemes, így a szakszerűséget a tudománymetria területén sem tanácsos mellőzni. A tanulság legfeljebb az lehet: ha a tudomány sokféle, és kétségtelenül az, akkor a tudományos teljesítmény értékelésének is sokfélének kell lennie. Minden más olcsó játék…
Részlet Borhi László A történészi munka méréséről című írásából
Némileg értetlenkedve olvastam Tényleg ez lenne a magyar tudomány „aranycsapata”? című írást a hazai humán tudományok, elsősorban a Bölcsészettudományi Kutatóközpont keretein belül dolgozó művelőiről, hiszen azt lehetett hinni, de legalábbis remélni, hogy a magyar humán tudományos műhelyek közül a legtöbb paradigmatikus alapmunkát produkáló kutatóhely ellen folytatott, az alapvető tájékozottságot is nélkülöző publicisztikai támadások hitelüket vesztették. Tévedtem. A Történettudományi Intézet kiemelése a számos más – és sokszor anyagilag bőkezűbben dotált – hazai intézmény közül semmilyen módszertani szempontból nem igazolható, kutatóinak hazai és nemzetközi tevékenysége csak a többi hazai intézettel vagy hasonló méretű és helyzetű országok kutatóhelyeivel (szlovák, cseh, horvát, román, osztrák stb.) összevetve lenne értelmezhető.
Elöljáróban hadd nyugtassam meg a lap olvasóit, hogy a humán tudományok brit, amerikai, kanadai, német és egyéb jeles képviselői csak helyzeti előnyüknek köszönhetően „láthatóbbak” a „nemzetközi” tudományosság számára, mint a hazai kollégáik. Az ő munkáik zöme, akárcsak a magyar, a humán tudományok jellege miatt leginkább a saját, ha tetszik nemzeti hallgatóság számára releváns.
Borhi László összegezte, hogy a céltáblának választott Történettudományi Intézet munkatársai hogy állnak ezen a téren.
Gyáni Gábornak több könyve is megjelent már jelentős nemzetközi kiadónál, a legújabb az idén látott napvilágot a Routledge kiadónál. Fodor Pál oszmán témájú monográfiái Németországban és Törökországban jelentek meg, ennek szakmai jelentőségét nehéz túlbecsülni. Hasonló a helyzet Zsoldos Attila, Csukovits Enikő, Molnár Antal és a magyar művészettörténészek műveivel, amelyeket a rangos Viella Kiadó (Róma) adott közre. Stefano Bottoni az Intézet munkatársaként jelentetett meg két kötetet is, az egyiket a térségünkre is szakosodott kiadónál, az Indiana University Pressnél – itt jelent meg Horváth Sándor Sztálinvárosának angol nyelvű változata is –, a másikat pedig a Harvard Cold War Series keretein belül. Talán jelez valamit a magyar történész szakma nemzetközi tekintélyéről az, hogy egyedüli országként a világon ez utóbbi – vezető amerikai – kiadó külön sorozatot indított a magyar történettudomány eredményeinek közzétételére. Ennek első kötete Pálffy Géza, a Habsburg Birodalom nemzetközi tekintélyű kutatójának frissen megjelent munkája. Ezt követi majd – ha csak az intézeti kutatóknál maradunk – Ablonczy Balázs, majd Horváth Sándor újabb könyve. Előkészület alatt áll és a sorozatban kerül majd megjelenésre két további intézeti munkatárs, Konrád Miklós és Czeferner Dóra monográfiája. Más kutatóhely képviselőjeként Majtényi György K vonal című munkája jelenik majd meg a sorozatban. Ezeknek a könyveknek a lefordításához szükséges anyagi kereteket a Történettudományi Intézet és a Magyar Nemzeti Bank együttműködésél származó források, illetve a bloomingtoni Indiana Egyetem Tetmajer Projektje teremtette elő. Utóbbi gyümölcsként látott napvilágot például a szegedi Tomka Béla kötete a CEU Pressnél és Varga Zsuzsanna monográfiája a Harvard Cold War Series-ben. Van remény tehát, hogy a történész szakma fontos munkái angol nyelven a korábbinál nagyobb rendszerességgel, színvonalas fordításban és szerkesztésben, elismert kiadók gondozásában eljuthatnak a nemzetközi közönséghez.
Borhi László kitért arra is, hogy a nemzetközi rangnak nem a publikáció jelenti az egyetlen fokmérőjét. Fontos szempont a konferenciarészvétel, illetve előadások megtartása is, és hozzátette:
A Történettudományi Intézet korábbi vezetőjét, az idézett művek angol nyelvű megjelentetésében kezdeményező szerepet játszó Fodor Pált az osztrák akadémia külső levelező tagjának választotta, a mostani igazgatót, Molnár Antalt pedig a pápai történettudományi bizottság tagjává nevezte ki a pápa. Ez aligha tanúskodik a magyar történész szakmának a cikkben hangsúlyozott provincializmusa mellett. Úgyhogy a kritikusoknak sikerült épp azt a kutatóhelyet kipécézniük, amely idehaza az utóbbi időben talán a legtöbbet tette a magyar történettudomány nemzetközi integrációjáért.
