Négyszáz évvel ezelőtt, 1621. január 30-án született II. Rákóczi György (1621–1660) erdélyi fejedelem. A Rákóczi-család sorsának alakulásával kutatásai során kiemelt helyen foglalkozott Péter Katalin, a BTK Történettudományi Intézet tavaly februárban elhunyt, szeretett és pótolhatatlan professor emeritusa. Lorántffy Zsuzsanna és II. Rákóczi György kapcsolatát ismertető, anya és fia ambivalens viszonyát bemutató összefoglalójában az ő emléke előtt is tiszteleg Mátyás-Rausch Petra, a BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa.
II. Rákóczi György megítélése épp annyira Janus-arcú, mint kapcsolata édesanyjával, Lorántffy Zsuzsannával. Uralkodását politika-, diplomácia- és had- történeti szempontból megannyi kiváló monográfia, tanulmány, publicisztika vizsgálta, mint ahogy szüleihez fűződő ambivalens viszonyát is. A címben szereplő mondatrészlet Lorántffy Zsuzsanna özvegy fejedelemasszony egyik leveléből származik, amelyet Szentpáli Istvánnak, erdélyi jószágigazgatójának (universorum bonorum nostrorum in Transylvania praefectus) írt. A fejedelemasszony hosszan panaszkodott arról, hogy noha néhai férje Fogaras uradalmát végrendeletében rá testálta, ezáltal „mind ura s mind asszonya” lett a birtoknak, fia, ifjabb Rákóczi György mégis saját hatáskörében kezeli az uradalmat érintő egyházügyeket. Az úrnő nem tartotta elfogadhatónak fia érvelését, amely szerint az idősebb Rákóczi György is saját megítélése szerint helyezett prédikátorokat Fogarasba. Ezt férjének még elnézte, de fiának – jóllehet törvényes uralkodója volt Erdélynek – már korántsem.
„Az más volt” – jegyezte le Lorántffy Zsuzsanna, és ez a kifejezés hűen tükrözi azt a szülői attitűdöt, amellyel anyaként viszonyult felnőtt, uralkodó fiához. Az idézett levél hangneme egyértelműen azt sugallja, hogy az özvegy fejedelemasszony a fiskális uradalmak közé számító Fogaras ügyében sem akart kilépni anyai szerepéből, fiától pedig feltétlen engedelmességet várt volna el. Férje halála után például fiatalabbik fiát, Zsigmondot arra utasította, hogy törje fel a pecséteket a bátyjának szóló Sárospatakra érkezett leveleken, és csak elolvasásuk után küldje őket tovább Erdélybe.
Az idősebb Rákóczi György és felesége szemében – ahogy Péter Katalin is említi egyik tanulmányában – az ifjabb György felnőttként is gyerek maradt, akire továbbra is a korabeli szülő-gyermek-viszonyrendszer szabályait tartották érvényesnek. A szülők feltételhez kötötték a szeretetüket: „mi bizony úgy tartanánk, mintha fiúnk se volnál” – intette például idősebb fiát I. Rákóczi György, figyelmeztetve, hogy mi történhet, ha az atyai parancsok ellen tesz. A szülők iránti feltétlen engedelmesség elvárása ugyancsak magától értetődő volt: 1644-ben az akkor már váradi főkapitánnyá kinevezett Rákóczi György viselkedéséről apja elégedetten jegyezte meg, hogy anyja iránti jó magaviselete dicséretes, de továbbra is így tartsa magát, ha meg akarja őrizni atyja szeretetét is. Ugyanebben az évben Lorántffy Zsuzsanna arról tájékoztatta a távol lévő fejedelmet, hogy fia sokat tartózkodik anyja mellett, és nem bosszantja olyan sokszor szánt szándékkal (például nem csatangol céltalanul a határban). Ebből a férjhez és apához írt leveléből is jól kiviláglik, hogy mi okozhatta a későbbi években is a legtöbb konfliktust az anya és akkor már fejedelem fia között.
II. Rákóczi György hatalomra kerülése után sem tudott kilépni a fiúi szerepkörből, de a dacos ellenállás, édesanyja szándékos bosszantása ekkor már a hatalom síkjára terelődött át. Regnáló fejedelemként sértette az érdekeit, hogy az özvegy fejedelemasszonynak, ahogy Kemény János önéletírásában olvashatjuk, „libera dispositioja vala minden javaiban”. Ezt az utókor I. Rákóczi György végrendeletéből eredeztette, a testamentum szövegét olvasva azonban kiderül, hogy Rákóczi a magyarországi birtokokról rendelkezett ekképpen, azokra vonatkozóan értette a szabad rendelkezést. Az Erdélyben fekvő, korábban jórészt fiskális tulajdonban lévő, a 17. század közepére azonban már a fejedelem családja kezére került birtoktestek közül csak azok szerepeltek a szövegben, amelyeket a két fiúnak kellett kicserélnie egymás között. A korábban Lorántffy Zsuzsannára testált javakról nem esett szó. Egyéb forrásokból tudjuk, hogy ide tartozott (Mező)Örményes, Kóródszentmárton és az egyik legnagyobb fiskális birtokegyüttes, Fogaras vára és uradalma. Utóbbiról azt tartjuk, hogy Mária Krisztiernától kezdve a mindenkori erdélyi fejedelemnék, köztük Lorántffy Zsuzsanna is, mintegy jegyajándékként bírták. Az ő esete annyiban eltér a többiekétől, hogy férje 1634-ben törvénybe is foglaltatta, hogy a birtokot feleségének adta zálogba, kiváltására csak a fejedelemasszony halála után kerülhetett sor.
II. Rákóczi György szemszögéből nézve presztízsveszteségnek számított, hogy édesanyja a saját tisztikarával igazgattatta erdélyi birtokait. A Rákóczi-birtokok híresek voltak arról, hogy szigorú rend szerint, a kor általános birtokigazgatási tendenciáit követve vezették őket. Ez igaz volt Lorántffy Zsuzsanna erdélyi birtokaira is. A fogarasi központú birtokigazgatás élén a mindenkori jószágigazgató (praefectus) állt, aki irányította az egyes részuradalmak élén álló udvarbírókat (provisor), és számtartó (rationista), valamint számvevők (exactores) segítették munkáját. Ugyanez a rendszer jellemezte a fejedelem kezében lévő fiskális birtokokat is, annyi különbséggel, hogy ott a fejedelmi prefektus állt a gazdaságkormányzat csúcsán. A fejedelmi kincstári igazgatás számára nehézséget jelentett, hogy egy fiskális uradalmat és hozzákapcsolódva egyéb birtoktesteket egy másik jószágigazgató irányít, akinek a feladatköre (tisztségviselők ellenőrzése, utasítások kiadása, elbocsátás, urbáriumkészítés) megegyezett a fejedelmi prefektus feladataival, ám kizárólag az özvegy fejedelemasszonynak tartozott elszámolással. A néhai fejedelem, majd özvegye a fejedelmi hatalom egyik legfontosabb pillérét jelentő birtokok egyikét mintegy „párhuzamos” igazgatási rendszer működtetésével irányította, kivéve a regnáló fejedelem fennhatósága alól. Ez visszatetsző lehetett még azon tény tükrében is, hogy ebben az időszakban a jószágigazgató alkalmazása már széles körben elterjedt volt a magánföldesúri kézen lévő nagybirtokokon is. A fiatal fejedelem ez ellen úgy próbált cselekedni, hogy az egyházigazgatás terén akart befolyást szerezni anyja birtokán.
Lorántffy Zsuzsanna 1656 augusztusában így írt Szentpáli Istvánnak: „ugy látjuk, az mi szabadságunk alább-alább szállott”. A birtokigazgatással kapcsolatos források azonban ennek ellentmondanak. 1649 és 1659 között három prefektus állt az úrnő szolgálatában: Herczegh István, Szentpáli István és Boér István. A velük folytatott élénk levelezésből kiválóan látszik, hogy a Lorántffy Zsuzsanna által igazgatott birtokhálózat szinte kisebb állam volt az államon belül. A fejedelemasszony idősebb fiát legalább ennyire zavarhatta az is, hogy miközben őt kizárták, öccse, Rákóczi Zsigmond – 1652-ben bekövetkezett haláláig – intézkedhetett az erdélyi birtokok ügyében. A fogarasi várkapitány, Kemény János ugyanis az uradalom területén dolgozó udvarbírák hátralékairól, elmaradt számadásairól neki referált. Arra is van példa, hogy Szentpáli Istvánt Rákóczi Zsigmond utasította édesanyja birtokügyeivel kapcsolatban.
A fejedelemasszony jószágigazgatójának lenni nem lehetett egyszerű feladat. Szentpáli Istvánhoz köthető források azt mutatják, hogy Lorántffy Zsuzsanna prefektusa elsősorban nem a szigorú értelemben vett gazdaságkormányzati feladatokat látta el, hanem közvetítő személyként kényes diplomáciai szituációkban kellett helytállnia, igaz, nem a nagypolitika terén, hanem a mindennapi élet látszólag kisebb horderejű, de mégiscsak fontos ügyeiben. Az apró-cseprőnek tűnő feladatok intézésével ugyanis a prefektus óhatatlanul belefolyt a Rákóczi-család magánszférájába, az anya és fiú között feszülő, „ki az úr háznál” típusú vitákba, és könnyedén szembe találhatta magát a fogarasi várkapitányi címet viselő Kemény Jánossal is. Szentpálinak olykor komoly taktikai érzékkel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy az özvegy fejedelemasszony igen határozott, pontos elképzelései és parancsai mentén tudjon haladni, de úgy, hogy közben a fejedelem érdekeit se sértse. 1655-ben például úrnőjének pattantyús kapitányt kellett szereznie, aki részt tud venni mind az erdélyi, mind a magyarországi várai védelmében: „ugyan nem kivánjuk azt, hogy Danczkára menjen érette kegyelmed; de ugyan nem bánnók, ha találna egyet kegyelmed még olyat, a ki mind oda be, mind ide ki való várunkra viselne gondot, […] tudjuk, fiunknak leszen gondja reá”. Szentpáli feladata volt tehát felkeresni a jelölteteket, akik közül a fejedelemasszony választotta ki a megfelelőt, pedig ez valójában a fejedelem feladata lett volna.
Lorántffy Zsuzsanna néhai férje megbízható, kipróbált embereit alkalmazta jószágigazgatóként, a kiválasztás alapját elsősorban tehát a hűség jelentette, a központi gazdasági kormányzatban való jártasság kevésbé volt fontos kitétel. Férjéhez hasonlóan ő is a legapróbb részletekig ismerte a birtokain történő eseményeket. Levelezése Szentpálival arról tanúskodik, hogy a prefektus szinte minden felmerülő ügyben kikérte a véleményét, egyedül semmiben nem hozott és hozhatott döntést. Bethlen Gábor vezetési stílusát Szekfű Gyula az alábbi szavakkal jellemezte heves vitákat kiváltó monográfiájában: „mindenütt csak végrehajtó szerveket tart magának […] de gondolatokat és új módszereket nem vár tőlük.”, illetve „nem nagy tehetségeket […] keresett maga körül, hanem parancsait végrehajtó egyszerű embereket, akik helyett ő úgyis eléggé tudott gondolkodni”. Ez a leírás valójában inkább I. Rákóczi György és felesége gazdaságkormányzati stílusára igaz, a fennmaradt igen gazdag levéltári anyagban rengeteg példát találhatunk erre. Lorántffy Zsuzsanna például az örményesi udvarház megsérült tetőszerkezete ügyében a cserépválasztástól a helyes szállításon át egészen a szakszerű tárolásig aprólékosan részletezve megírta prefektusának, hogy mit kell tennie.
II. Rákóczi György gazdaságkormányzati kérdésekben is más úton járt: az atyjától „örökölt” prefektus halála után a fejedelmi birtokok igazgatását egy kisnemesi származású személyre bízta, aki kincstári területen szerzett jószág- illetve pénzügyigazgatási tapasztalatokkal rendelkezett. Az új jószágigazgató már önálló döntéseket hozhatott, széles jogkörrel bírt, mivel a fejedelem nem akarta a gazdasági kormányzat minden apró-cseprő ügyét a maga kezében tartani.
Az anya és fiú közötti viszálynak, a súlyos sértéseket és vádakat sem nélkülöző konfliktusnak a katasztrofális kimenetelű lengyelországi hadjárat és az Erdély bukását előidéző azt követő események vetettek véget. Péter Katalin szerint ekkor tört meg az ördögi kör: az özvegy fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna az embert próbáló, nehéz helyzetben szerető édesanyaként viselkedett, és akkor állt ki korábban gyakran mellőzött fia mellett, amikor mindenki más cserbenhagyta.
Mátyás-Rausch Petra
Ajánlott irodalom:
Erdély és Patak fejedelemasszonya. Lorántffy Zsuzsanna (Tanulmányok születésének 400. évfordulójára). Szerk. Tamás Edit. I-II. Sárospatak, 2000.
Kármán Gábor: Erdélyi külpolitika a vesztfáliai béke után. Bp., 2011.
Kemény János erdélyi fejedelem önéletírása. Kiadta. Szalay László. Pest, 1856.
A két Rákóczy György fejedelem családi levelezése. Szerk. Szilágyi Sándor. Bp., 1875.
Komáromy András dr.: A Homoród-szentpáli Szentpáli család. Turul 10 (1892). 139-145.
Öreg Rákóczi György özvegyének Lorántfy Zsuzsánnának levelezése (1649-1655). 1-11. Közli. Szilágyi Sándor. Történeti Lapok. 3 (1876). 28-38. sz.
Péter Katalin: Magánélet a régi Magyarországon. Bp., 2012.
II. Rákóczi György özvegyének Lorántfy Zsuzsánnának levelezése 1656-1658 között. 1-2. Történeti Lapok 3 (1876) 46-47. sz.
Rétyi Péter naplója. Előszóval és magyarázó jegyzetekkel közzé teszi. Maria Ursuţiu. Bukarest, 1983.
Szilágyi Sándor: Lorántfy Zsuzsánna. Történeti család- és jellemrajz. Magyar Tudományos Akadémia Évkönyvei 13 (1869-1872). 3-104.
Mátyás-Rausch Petra a BTK Történettudományi Intézet Kora újkori témacsoportjának munkatársa. Kutatási területe: Az Erdélyi Fejedelemség gazdaság – és kormányzattörténete.
Jelentősebb publikációi a témához kötődően:
Társadalmi mobilitás az erdélyi kincstári igazgatásban (1571-1629). Századok 154 (2020) 5-24.
„Az Felséged praefecturája szegény hazánknak szabadságinak nagy romlására volt”- A kincstári igazgatás tisztviselői Bethlen Gábor uralkodása alatt. Erdélyi Múzeum 81 (2019) 91-108.
Az erdélyi pénzügyigazgatás átszervezésére tett kísérletek 1598 és 1604 között. Századok 151 (2017) 1089-1120.
