172 évvel ezelőtt, 1848. április 11-én V. Ferdinánd Pozsonyban aláírásával szentesítette az utolsó rendi országgyűlés jogalkotását. A 31 cikkely „áprilisi törvények” néven vonult be a magyar történelembe. Az alkotmány-jellegű törvényegyüttes korszakhatárt képez: lezárta a feudalizmus és a rendiség sokévszázados történetét, és megnyitotta az utat a jogegyenlőségen alapuló polgári társadalom és a parlamentáris államrendszer megteremtése előtt. Fónagy Zoltán, a BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa a mára szimbólummá vált 1848-as áprilisi törvények szentesítésének körülményeit foglalja össze.
1848. április 11-én tíz órakor a rendi országgyűlések történetének utolsó eseményére gyűltek össze a követek és a főrendek a pozsonyi prímási dísztermében. Az ünnepélyes „elegyes ülésen” adta át V. Ferdinánd az előző hetekben kialkudott-kikényszerített törvények aláírt eredeti példányát a kinevezett miniszterelnöknek, Batthyány Lajos grófnak, akinek ellenjegyzésével azonnal érvénybe léptek.
A pozsonyi prímási palotát Batthyány József esztergomi érsek építtette 1778-1781 között.
Itt általában csak az országgyűlés ünnepélyes eseményeit tartották. Vinzenz Reim képe 1850 körül készült.
A jelenlévők tudatában voltak művük történelmi jelentőségével. Az alsótábla elnöke, Zarka János személynök zárszavában önérzettel jelentette ki, hogy
„a hozott törvényeket és azok következményeit tekintve fontosabbat, nevezetesebbet törvényhozásunk évlapjai nem ismernek. Törvényeinknek, mellyek e jelen országgyűlésen szentesítettek, kis kötege állodalmunk majd minden viszonyainak lényeges megváltoztatását foglalja magában. Országgyűlésünk ez alakban utószor van együtt; hazatértünkkor a régi viszonyokkal többé nem találkozunk.”
Április 11. tágabb értelemben egy jó másfél évtizedes politikai küzdelemsorozat, a reformkor sikeres lezárását jelentette. Az 1830-as évek elejétől fokozatosan cselekvési programmá formálódott az ország átfogó modernizációjának igénye, az ezt szorgalmazó liberális reformellenzék pedig befolyásos és cselekvőképes politikai erővé szerveződött. A mozgalom 1847 nyarán formálisan is párttá alakult, programját pedig Ellenzéki Nyilatkozat néven tette közzé.
A Batthyány Lajos, illetve Kossuth Lajos vezette Ellenzéki Párt azonban hiába rendelkezett többséggel az 1847 novemberében összeült diéta alsótábláján, a rendi országgyűlések szerkezete lehetővé tette, hogy a felsőtábla, illetve az uralkodó következmények nélkül meghiúsítsa kezdeményezéseit. A patthelyzetből egy külső erőhatás, az Európán végigsöprő forradalmi hullám mozdította ki a törvényhozást. A régi rend őrzőit elbizonytalanították a külföldi hírek. Ezt érzékelve Kossuth Lajos március 3-án indítványozta, hogy a kis lépések politikájával szakítva a teljes ellenzéki pártprogram azonnali végrehajtását kezdeményezzék az uralkodóhoz intézendő feliratban.
Metternich rendszerét elsöpörte a március 13-i bécsi forradalom: ennek sokkhatása alatt – amit a március 15-i pesti békés forradalom tovább fokozott – a dinasztia kapitulált. Március 17-én az Ellenzéki Párt elnökét, Batthyány Lajost kinevezték miniszterelnökké. A következő hetekben – némi utóvédharccal kísérletezve – a cselekvőképtelen uralkodó helyett döntő főhercegek sorra hozzájárultak az ellenzéki program pontjainak életbeléptetéséhez. Éjszakákba nyúló ülések, lázas kodifikációs munka, Bécs és Pozsony közötti sűrű üzenetváltások eredményeként április 10-re az utolsó vitás kérdések végére is pont került.
A sietős törvényalkotási munka nem nélkülözte az emberi drámákat sem. A bizonytalan jövőben ígért kárpótlás mellett végrehajtott azonnali jobbágyfelszabadítás például érthető szorongással töltötte el a diéta résztvevőinek jó részét, akik egyúttal földesurak is voltak. Az egyébként a liberálisokhoz tartozó Szapáry Antal gróf megfenyegette Batthyányit: „hogyha a kárpótlás meg nem lesz, agyonlőlek!” A szintén nagybirtokos miniszterelnök megnyugtatta párttársát: „Arra nem lesz szükség, mert akkor magam hajtom azt végre.”
Az egyházi tized eltörlését Kossuth Lajos ironikus emlékezése örökítette meg:
„Üléseztünk Pozsonyban éjjelenként is. A jobbágyság felszabadítása meg lévén már szavazva, szép csendesen odasompolyogtam az emelvény elé, melyen a káptalanok követei ültek, és szép csendesen azt mondám nekik: Urak, a földesúri dézsma megszűnt, természetes dolog, hogy a papi dézsmának is meg kell szűnni, szerezzék meg önök a magyar katolikus klérusnak azt a dicsőséget, hogy maga mond le róla; ne várják, hogy én tegyem meg az indítványt, tegyék meg önök; erre egyik közülük ennyit felelt: köszönöm a figyelmeztetést, mindjárt megteszem. Még most is nevethetném, amint visszaemlékezem, hogy egypár tisztelendő szomszédja miként rángatta a reverendáját, hogy 'per amorem Dei' ne izéljen, de a derék ember bizony csak izélt. Megmondta, hogy káptalanja nevében örökre lemond a nép javára minden kárpótlás nélkül a dézsmáról; példáját több lelkes kollégái lelkes nyilatkozatokkal követték, ellene természetesen senki nem szólt, még a reverendarángatók sem, és követtársam Szentkirályi Mór, mint jegyző, egy szál faggyúgyertya pislogása mellett rögtön meg is írta, hogy „az egyházi rend minden kárpótlás nélkül lemondván a papi tizedről, a haza oltárára letett ezen áldozatot az ország rendei örök emlékezet okáért törvénybe iktatják.“
Az új törvények három kérdéskör rendezésével foglalkoztak. Egyik részük a társadalmi átalakulást és az egyéni politikai jogokat biztosította. A társadalmi modernizáció szempontjából döntő fontosságú volt a jobbágyrendszer felszámolása. A feudális szolgáltatásokat azonnali hatállyal és kötelező jelleggel eltörölték, miként a katolikus egyháznak addig fizetett tizedet is. Megszűnt a nemesség adómentessége, a közterhek viselése mindenki számára kötelezővé vált. A törvény előtt mindenki egyenlő lett: a nemesség számára eddig is érvényesülő gyülekezési és szólásszabadságot most már általánosan érvényesnek tekintették. A sajtótörvény szabaddá tette a lapalapítást, eltörölte a cenzúrát, a sajtóvétségek felett ezentúl a polgárok esküdtszékei ítélkeztek. Kimondták a keresztény felekezetek egyenjogúságát, megszüntetve ezzel a katolikus vallás államegyház jellegét.
A törvények második csoportja Magyarország politikai berendezkedését alakította át a polgári parlamentáris monarchiák mintájára. Erdély és a Magyar Királyság egyesülésével, valamint a Határőrvidék visszacsatolásával az ország három évszázad után visszanyerte területi integritását. Az ország központjában, Pesten évente összeülő parlament képviselőit rendi különbségek nélkül választották az előírt vagyoni, illetve műveltségi minimummal rendelkező férfiak. (A választójogot a korabeli Európa többi polgári államában is cenzushoz kötötték.) A végrehajtó hatalom a Bécstől független, a parlamentnek felelős minisztérium kezébe került. Az uralkodói önkénynek azzal szabtak gátat, hogy a királyi rendelkezések érvényességét valamelyik magyar miniszter ellenjegyzéséhez kötötték.
A törvények harmadik csoportja újrarendezte Magyarország és a Habsburg-birodalom kapcsolatát. A reformellenzék nem akarta Magyarországot kiszakítani a Habsburgok jogara alól (Oroszország terjeszkedésétől tartva a magyarság létérdekének tartották az államközösség fenntartását), viszont a birodalom keretei között a lehető legszélesebb önrendelkezést kívánta biztosítani. A magyar felfogás szerint Magyarországot a továbbiakban csak a közös uralkodó személye, azaz perszonálunió kapcsolta a Habsburgok többi országához.
A rendi országgyűlés alsótáblája a reformkorban. Az egykori országházban ma a pozsonyi egyetem könyvtára működik.
A forradalom után megalkotott rendszer nem volt minden részletében kidolgozott, végleges politikai berendezkedés. Az idő szorításában született törvények egy részét igen tágan, sőt ellentmondásosan lehetett értelmezni. A részletes szabályozást a diéta a következő, immár népképviseleti alapon választott országgyűlésre testálta. Az új polgári állam azonban rendelkezett az önállóság legfontosabb kellékeivel, így kedvező kereteket adott a további fejlődéshez.
Különös jelentőséget nyert később, hogy a forradalmi átalakulás törvényes formák között, országgyűlési törvényalkotás és királyi szentesítés útján ment végbe. A vívmányokat legális úton nem lehetett többé visszavenni. Amikor az európai forradalmi hullám elcsendesedése után a birodalmi központ kísérletet tett az önrendelkezés megnyirbálására – elsősorban a hadügyek és pénzügyek terén – a politikai konfliktus fegyveres küzdelembe torkollott. A magyar részről önvédelmi jellegű szabadságharcnak tekintett háború csúcspontján, 1849. április 14-én – majdnem pontosan egy évvel az áprilisi törvények szentesítése után – a magyar országgyűlés deklarálta az ország teljes függetlenségét. Ez azonban már nem az átalakulást sikerre vivő reformpárt programjából következett, hanem a konfliktus eszkalálódása hozta magával.
Az áprilisi törvények hamarosan szimbólummá is váltak. Az 1860-as években, a kiegyezési alkufolyamatban az áprilisi törvényeket tekintették az egyetlen törvényes kiindulási pontnak: csak azok újbóli életbe léptetése után látták rendezhetőnek nemzet és dinasztia viszonyát.
Fónagy Zoltán
Fónagy Zoltán a BTK Történettudományi Intézet Újkori témacsoportjának tudományos főmunkatársa, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének habilitált egyetemi docense. A hétköznapi élet története című blog szerkesztője. Kutatási területe a 19. századi magyar történelem, társadalom-, gazdaság- és művelődéstörténet, hétköznapi élet története, történeti kartográfia, történeti statisztika.
Legfontosabb publikációi:
A nemesi birtokviszonyok az úrbérrendezés korában I-II. MTA BTK Történettudományi Intézet, Budapest, 2013.
Modernizáció és polgárosodás. Magyarország története 1849-1914-ig. Csokonai Kiadó, Debrecen 2001. (Történelmi kézikönyvtár )
Fónagy Zoltán - Dobszay Tamás: Széchenyi és Kossuth. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 2003.
