A farsangi szokáshagyomány irodalmi emlékeit sokszínű és gazdag forrásanyag őrzi, mely a farsangot, a farsangi jelenségeket eltérő módon, műnemi és műfaji sajátosságai szerint különböző formában és funkcióval említi, mutatja be. A farsang, mint minden év visszatérő és fontos időszaka, számtalan alkalmi versnek, közköltészeti alkotásnak, különböző populáris és elitirodalmi műnek, egyházi beszédnek és iskolai színjátéknak a témája. Martí Tibor, a BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa a BTK Ismerettárában azt vizsgálja, hogy a farsang képe az adott műben mennyire függvénye a műfaj funkciójának (funkcionalitásának), illetőleg, hogy hol vannak az egyes műfajok „határai”.[1]
Az irodalomban, a képzőművészetben, illetőleg a folklórban, népi szokáshagyományban is megjelenő, vissza-visszatérő művelődéstörténeti toposz, motívum a megszemélyesített Farsang és Böjt csatározása. Európa-szerte már a 16. századtól szinte liturgiaszerű egységességgel adták elő a jóllakottság és a böjt/koplalás küzdelmét, melynek legismertebb képzőművészeti ábrázolása Idősebb Pieter Bruegel (1525/1530 k.–1569) híres festménye, A Farsang és a Böjt harca (1559, Bécs, Kunsthistorisches Museum).
Id. Pieter Bruegel: A Farsang és a Böjt harca (1559), (Kunsthistorisches Múzeum, Bécs) Kép: wikipedia.org
A középkori certámennel rokonított (párhuzamba állított) vetélkedés műfajának, a különböző személyek vagy allegorikus jelentésű fogalmak szembenállásának, esetleges harcuk megjelenítésének gazdag hagyománya van a magyar folklórban, a közköltészetben, de a 18. századi iskolai színjátszásban is. Bálint Sándor a húshagyó szokásainál említi, hogy „a Nyárád mellékének székely faluiban két báb: Csontkirály és Cibre vajda hívei még a századfordulón is húshagyókedden tréfás háborút folytattak. A küzdelem Cibre győzelmével végződött.” A bencés rend hagyományából, Zsoldos Xavér OSB tollából ismerünk egy bor-víz-vetélkedést – A Bornak Vízzel való Pöre (1783) –, melyben a szereplők bibliai idézetekkel bizonygatják valós vagy vélt igazukat.
A viszonylag széles világirodalmi háttérrel rendelkező téma hazai párhuzamai már a 16. században megjelentek: sok költő, drámaíró ábrázolta művében a farsang és a böjt párviadalát, összeütközését. Elsőként a magyar reformáció jeles énekszerzőjénél, Szkhárosi Horváth Andrásnál, a Kétféle hitről című költeményben (1544) találunk a mókás küzdelemre vonatkozó sorokat:
„Többet ezekről én mostan itt nem szólok,
Csak a csúf innepről, az farsangról szólok,
Mennyi sok bolondság ott vagyon tudjátok,
Minden gonoszságra vagyon szabadságtok.
Senki ne féljen már akkor részegségtül,
Gonosz gyolkosságtul, fertelmes élettül,
Csak böjtben, megszűnjék az gonosz étkektül,
Túrótól, tikmonytul és az hús-ételtül.
Ütközet nagy leszen mindenkor farsangban,
Mikor Cibere bán beszáll az Bánságban,
Konc vajda haragszik dúl-fúl haragjában,
Mert nincs tisztessége az negyven hat napban.
Oh mely szemérem ez a sós szalonnának
Az disznó soldornak, hogy füstön hallgatnak.
De csak lencse, borsó tisztességben vagynak,
Az szegény kapások halat nem kaphatnak.”(Balassi Bálint és a 16. század költői, I, szerk., vál., jegyz. Varjas Béla, Szépirodalmi, Budapest, 1979, 453.)
Horváth János szerint Konc vajda nyilván a farsang, Cibere bán a böjt megszemélyesítője a versben; „ütközetük” kapcsán „azon régi, olasz–francia disputaműfaj” magyar párhuzamára hívja fel a figyelmet, melynek a farsang és nagyböjt vetélkedése volt a tárgya. A farsangi-nagyböjti küzdelem motívumának hazai továbbélését bizonyítja – Horváth János számára is meggyőző módon – Binder Jenő Csokonai Dorottyájának irodalmi mintáiról szóló tanulmányában.
Turóczi-Trostler József egy régi népi eredetű irodalmi hagyomány meglétét mutatja ki (Turóczi-Trostler József, János pap országa [Tündérvölgy és kulináris paradicsom], Szellem és irodalom V., Budapest, 1943), s a 13. századtól követi nyomon a megszemélyesített Farsang és Böjt küzdelmét (Uő, Cibere bán és Konc vajda, 1958). Számos irodalmi mű mutatja be sokszor aprólékos részletességgel a groteszk „csatát”, melyben a szembenálló seregek a farsangi, illetve böjti ételek:
„Böjt serege: halak, főzelék. Farsang katonái: sült kolbász, hurka, sajt, aludttej, tej, vaj, torta. Böjt paripája: tengeri márna, fegyvere hal, páncélja angolna, sarkantyúja halszálka.” (Turóczi-Trostler egy ismeretlen szerzőjű, 13. századi francia művet idéz, 1958, 172).
Ugyanez a motívum „a 17–18. században néha összeolvad egy középkori eredetű vetélkedés motívumával, a Bor és Víz vetélkedésével, illetőleg az iskolai színjátszásban Bacchus és Neptunus dramatizált vetélkedésével. A bor és Bacchus éppúgy a farsangot személyesítik meg, mint a víz és Neptunus a böjtöt. A farsang–Bacchus azonosítás azonban nálunk sohasem lett a népi hagyomány olyan szerves része, mint a cseh farsangi népszokásokban (különösen a városokban), ahol gyakran találkozunk a farsang–Bacchus azonosítással, Bacchus szomorú kimúlásával.” (Dömötör Tekla, Naptári ünnepek…, 1979, 90.). Dömötör Tekla megállapítása csak a népi hagyományra (lehet) igaz: a farsang–Bacchus azonosításnak számos magyar irodalmi megjelenése van a (magyar nyelvű) prédikációkban például Zvonarics Mihály evangélikus püspök ötvenedvasárnapi prédikációjában (Zvonarics Mihály, Magyar postilla, azaz a vasárnapokra rendelt evangéliomoknak … magyarázatja, Csepreg, 1627 [RMNY 1380]), de előkerül Bacchus neve például Somogyi Elek szegedi minorita kateketikus prédikációs kötetében (Idvességes múlatság, Pest, 1792) is, sőt a 17–18. századi közköltészetben, illetve a Dömötör által említett iskolai színjátszásban is feltűnik, utóbbiban kétségkívül a legszembetűnőbben.
Bacchus alakjának irodalmi említései beszédesen tanúskodnak a boristen jelenlétéről a magyar művelődéstörténetben és a hétköznapokban. Laskai János (ref. püspök, műfordító. (1554 k. – 1599) verses levele a Charicléáról a farsang „gyermekeként” mutatja be Bacchust:
Ideje el jövén gyermek hogy születék,
Szinte az fársángban világra adaték,
Az nevét ő néki Bacchusnak nevezék,
Bornak istenének végre tisztelteték,
Sok poharak borral mert akkor töltetnek.
Gyöngyösi Istvánnak Az Rózsakoszorú-kötéshez való készületében is többször megjelenik:
„Onnét Nyssa vidékére,
Bacchus születő helyére
Kezdett utadat veszed
[…]
Nem Bacchus bolondságának,
Korcsmás fársángolásának
Nézned esztelenségét…”Gyöngyösi István, Rózsakoszorú, gond., jegyz., utószó Jankovics József, Balassi, Budapest, 2002, 31-32
(Régi Magyar Könyvtár – Források 12)
Az 1670-es évek közepére datált Rákóczi-eposz szerzőjének vallomása szerint egykor ő maga sem tudta magát kivonni Bacchus hatása alól:
Nem tagadom, én is kedveztem üdőnek,
Bakhúst is tartottam néha kedvesemnek,
Mentem táborában az tegzes gyermeknek,
Vénust Minervánál itilvén én szebbnek.(Ismeretlen szerző, Rákóczi-eposz, s. a rend. Szigeti Csaba, Európa, Budapest, 1988, 33.)
Rósa és Viola híres vetélkedésében is szó esik a mámor istenéről:
– Ah hányszor láttalak téged ravaszságból
A pohárban esni, hörpentvén az borbul.
– Bachus poharának utálója vagyok,
Ivásán lévén bornak éppen kéket hagyok.
[…]
– Téged Bachus szeret s borok pirositnak,
És a veres szőlők vigasságon adnak.
– Semmi közöm nékem Bachus poharával,
Meg elégszem tiszta viznek italával.
…
A Régi Magyar Költők Tára egyik XVII. századi (10.) kötetében „Mars és Bacchus egymással való viaskodásárul” a fennmaradt költemény töredékes volta miatt csak az előkészületeiről értesülünk.
Bod Péter híres farsangi leírásában, a Szent Heortokratesben Bacchus nevével magyarázza a farsang eredetét: „Deákul hívják Bachanalia a’ Bakhusról”, s csak utalok Csokonai Bacchust ünneplő bordalára. A motívum szempontjából külön érdekesség Bacchus halálának, vagy legalábbis sorsa rosszra fordulásának említése: a pálosok 1765-ben Sátoraljaújhelyen előadott Bakhus drámájának végén Bacchus kínok között hal meg, halála előtt pedig megéri, hogy hatalmas hasát csapra verik. Bacchus alakja – a 18. században, de a következő század elején is – kedvelt figurája volt a mitológiai paródiáknak; a debreceni diákköltő, Bogya József Bacchus házasságát verselte meg.
Bacchus kútja (Jacques Jonghelinck (1530–1606) alkotása az Aranjuez-i spanyol királyi palota parkjában)
Fotó: Ángel Serrano Sánchez de León., CC BY-SA 3.0 commons.wikimedia.org
Azért érdemes a német farsangi komédiákra, a képzőművészetben, illetve az irodalomban egyaránt parodisztikusan megjelenített farsangi étkek vitájára, a hazai motívumra, párhuzamokra, a Szkhárosi-versben szereplő Konc vajda és Cibere bán csatározására irányítani a figyelmet, mert ezek együttesen arra engednek következtetni, hogy Európában széles körben, egyszerre jelenlévő, időben nem nagy különbséggel elterjedt, farsanghoz kapcsolódó művelődéstörténeti hagyomány már a 16. század elején létezett.
Az említett művek legjellemzőbb közös vonása a drámai alaphelyzet: a farsang, illetve a böjt szembenállása, szembeállítása attribútumaik révén. A 16. század első felében mindez kétségkívül leglátványosabban a Bruegel-képen jelenik meg, de a drámaiságot (a dramatikus jelleget), a színjátékszerűséget tudatosan azért hangsúlyozom – most már elsősorban mint irodalmi értelemben vett karakterisztikus jegyet –, mert úgy gondolom, a dramatikus beszédmód, a drámai alaphelyzet kapcsolja össze folytonos hagyománnyá a 16–18. századi farsangi tárgyú műveket, legyenek azok népies színjátékok vagy iskoladrámák, a populáris költészethez tartozó farsangi köszöntők – melyeket értelemszerűen (színi) jelenetként adtak elő – vagy az elitirodalom darabjai, vígjátékok, komédiák akár a magyar, akár a világirodalomban.
Martí Tibor
Martí Tibor (1981) a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán végzett magyar nyelv és irodalom, valamint történelem szakon (2006). Kutatásai középpontjában a 17. századi Magyar Királyság arisztokráciájának és politikai elitjének története, valamint a Magyar Királyság külkapcsolatai a kora újkorban állnak. Doktori disszertációját 2013-ban védte meg, amit a vezekényi csata (1652) egyik hősi Esterházy-halottjáról, gróf Esterházy László (1626–1652) pályájáról írt. 2011 óta a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet Kora újkori Osztályának munkatársa. 2012 óta a Prof. Dr. Pálffy Géza vezette MTA „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport tagja.
Teljes publikációs listája a Magyar Tudományos Művek Tárában.
AJÁNLOTT IRODALOM:
- Bálint Sándor, Ünnepi kalendárium I–III, Szeged, Mandala, 1998.
- Dömötör Tekla, Naptári ünnepek – népi színjátszás, Akadémiai, Budapest, 19833.
- Martí Tibor: „Mindeneknek ideje vagyon”. Prédikációk a farsangról – farsang idején a XVII–XVIII. században. In: Lelkiség és irodalom: Tanulmányok Szelestei N. László tiszteletére. Szerk. Bajáki Rita, Báthory Orsolya, Bogár Judit, Déri Eszter, Kónya Franciska, Maczák Ibolya, Szádoczki Vera. MTA – PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport. Budapest 2017, 316–322.
- Pintér Márta Zsuzsanna: „Bakhusnak víg birodalma” – A bor és a víz motívumai iskoladrámáinkban Bacchusnak víg birodalma. In: Dráma-múlt; színház-jelen, Tanulmányok a dráma- és színháztörténet köréből. Erdélyi Múzeum Egyesület, Partium Kiadó, 2009, 105–121.
- Régi magyar prédikációk 16–18. század. Szerk. Szelestei N. László. Szent István Társulat, Bp., 2005.
- Szelestei Nagy László, Prédikálás a 17. századi Magyarországon (Kéziratos kötetek). MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport – Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, Budapest, 2020 (Pázmány Irodalmi Műhely – Lelkiségtörténeti tanulmányok, 25.)
- Ujváry Zoltán, Farsang, Debrecen, 1990 (Néprajz egyetemi hallgatóknak 5.).
[1] A cikk Martí Tibor magyar szakos diplomamunkája (A farsang képe és motívumai a régi magyar nyelvű irodalomban néhány prédikáció és iskoladráma alapján. Összehasonlító tanulmány Szelestei N. László témavezetésével, PPKE, 2006) alapján készült.
