Kik is voltak az erdélyi szombatosok? Keresztények vagy zsidók? Ezt a kérdést sok oldalról lehet vizsgálni, de leginkább a vallási gyakorlatból kiindulva érdemes. Ez az terület, ahol a vallási identitás a legnyilvánvalóbban, a legkézzelfoghatóbban megmutatkozik. A vallási gyakorlatokon belül pedig a húsvét, illetve a peszah ünnepe kapcsán fordul elő a legsűrűbben az identitás kérdése a szombatos szövegekben. Ezeknek az ünnepeknek és rituáléiknak szombatos értelmezésén keresztül vizsgálta a korai szombatosok identitását Újlaki-Nagy Réka a BTK Történettudományi Intézetben 2022. április 5-én megtartott előadásában, amelyet az előadó, az intézet kutatója ismertet.
Maceszt tartó ember. A Koppenhágai Haggada illusztrációja. Illusztrátor Philip Isac Levy. Hamburg/Altona, 1739. A kép forrása: Wikimedia.
Bár a húsvét eredete a zsidó peszahhoz nyúlik vissza, idővel ez az eredetében egy ünnep a két vallás szembenállásának, elkülönülésének és vitájának legfőbb terepévé vált. A kereszténység számára a húsvét a kereszthalállal és feltámadással kapcsolódik össze, a megváltás lényegét foglalja magában. A zsidóság számára pedig a peszah a néppé, a kiválasztott nemzetté alakulás ünnepe, tulajdonképpen a legfontosabb nemzeti ünnep. Mindkét esetben az ünneplés lényegi része és előírása a közösség múltjára való emlékezés és emlékeztetés. A rituálé és az abban használt eszközök – étel, ital és liturgia – a kulturális-vallási emlékezet áthagyományozódásának az eszközei.
Az erdélyi szombatosság kialakulásakor, vagyis a 16. század végén a szombatosok számára hiányzott ez a közös múlt és a közösségi emlékezést segítő eszközök. Ő maguknak kellett ezeket megalkotni vagy átvenni attól a vallási közösségtől, amelynek a történeti narratívájába be szerettek volna illeszkedni. Mivel elvileg mindkét valláshoz – zsidósághoz és kereszténységhez is – tartozni szerettek volna, kérdés, hogy a peszah, illetve a húsvét esetében melyik vallási hagyományhoz kapcsolódtak és hogyan. Ha mindkettőhöz próbáltak, akkor hogyan oldották fel a két hagyomány között húzódó feszültséget, ha egyáltalán igyekeztek azt feloldani.
Más nonadorantistákhoz, tehát Jézus isteni természetét és imádandóságát elutasítókhoz hasonlóan a szombatosok azt vallották, hogy Jézus halála nem lehetett az emberiség bűnéért hozott engesztelő áldozat, hiszen az Isten nem leli kedvét emberáldozatban. Az eredendő bűnben sem hittek, amelynek a hatalma alól meg kellene váltani az emberiséget. Nézetük szerint tehát ez az ünnep, a peszah vagy húsvét nem szólhatott a Messiás haláláról, ami egy tévedés következménye volt. Jézusnak újból el kell jönnie ahhoz, hogy másodjára már sikeresen megalapítsa az ószövetségi próféciákban megjövendölt messiási birodalmat. Az ünnep rituális elemei következésképpen szerintük nem jelképezhetik a kereszthalált.
Középkori széder ábrázolás. British Library. A kép forrása: Wikimedia
Abban az igyekezetükben, hogy minden rituális gyakorlatnak megkeressék az eredetét és visszaállítsák eredeti zsidó kontextusát, értelmezését, a szombatosok eljutottak oda, hogy egyenlőséget tettek nem csupán a húsvét és a peszah közé, hanem az úrvacsora és a peszah kezdetét jelentő széder esti vacsora közé is. Időpont tekintetében – mint minden más ünnepnél – a zsidó időszámítást, tehát Nissan 14-et tekintették a követendőnek. Hét vagy nyolc napig tartották (a források ellentmondásosak e tekintetben) az általuk „pogácsás innep”-ként is emlegetett ünnepet, feltételezhetően főként gyülekezeti közösségben. Újtestamentumi feltételeket szabtak a széder este vagy más néven úrvacsora résztvevőinek. Szerintük csak „fegyhetetlen” életűek méltóak erre a vacsorára, ami nem csupán egy jelképes mennyiségű ételt tartalmazott, hanem biztosította a jóllakást is. Az ünnepre írott énekeik a zsidó széder esti történetmeséléshez hasonlóan az egyiptomi kivonulás és Izrael elhívásának történetét mondták el. Többször is szabadkoztak amiatt, hogy ők maguk és pogány őseik nem jöttek ki Egyiptomból. Többes szám harmadik személyben beszéltek a történtekről, tehát – bár nagyon vágytak rá – ekkor még nem jutottak el oda, hogy sajátjukként kezeljék a zsidóság múltját.
Kátészerű szövegrészlet az Árkosi kódexből, más néven Szombatosok régi könyvéből.
Román Tudományos Akadémia Könyvtára, Kolozsvár. Saját felvétel.
Hogy közelebb kerüljünk a szombatos ünnep lényegéhez, az ünnep rituális részének legfontosabb elemét kell megvizsgálnunk, amelyben talán a legnagyobb feszültséget észlelhetjük a két vallási hagyomány között. Ennek felkutatásában és értelmezésében Matthias Vehe-Glirius, a szombatosság eszmei atyja volt a szombatosok inspirálója. A heidelbergi teológus Glirius szerint az úrvacsora legfontosabb eleme egybeesik a széder legfontosabb elemével, a kovásztalan kenyérrel. A szombatosok „pogácsa”-ként emlegették ezt a kenyérféleséget, de volt egy másik megnevezésük is: a „Messiás kenyere”. Ezt egy speciálisan kezelt kovásztalan kenyérdarabra alkalmazták. Hogy mit is jelent ez a kifejezés, azt Gliriustól tudhatjuk meg, aki Mattanjah (magyarul Istenismeret) című írásában így ír erről:
„A Peszach-ünnep első estéjén a többi megáldatlan kenyér vagy kalács között – melyeket Peszachkor esznek – volt nekik egy, mely valamivel nagyobb és szebb szokott lenni a többinél, s amelyet aphikominnak neveznek. Hogy miért? Ennek oka, úgy látom, a mai zsidók előtt ismeretlen. Szerintem azonban azért hívják így, mivel ez a kenyér az, amelyet egyébként is a Megváltó kenyerének is neveznek: az elnevezés tudniillik az EPHIKOMAI második aorisztoszú görög igének felel meg, és ’közelit’, ’eljöttet’ jelent […]. Ezt a kalácsot nagy tiszteletadással legelölvalóbbikuk töri meg, s mindegyiküknek egy-egy részt ad belőle, körülbelül egy olajbogyó nagyságút, s ezt hasonló odaadással és tiszteletadással eszik is meg.”
Kézzel készített, a széder estén fogyasztandó macesz vagy kovásztalan kenyér. Kép: Yoninah/Wikimedia
„Ha mármost az evangélisták története felé fordulunk, s azt buzgón megvizsgáljuk, akkor minden homály és árny nélkül láthatjuk, hogy Krisztus (mint a jelenlévők Mestere és legelölvalóbbika) miután a vacsora, amelyen a Peszach-bárányt ették, befejeződött, megtörte az aphikomint, és tanítványainak nyújtotta, teljességgel zsidó mód és szokás szerint, s azt mondta: »Ez a testem stb.« annak megfelelően, ahogyan a zsidók mondják azt, hogy: »Ez a Megváltó kenyere.« Krisztus szavainak értelme és jelentése így csakis a következő lehet és semmi más: Ti mind ez ideig, amikor ezt a szertartást minden zsidóval együtt annak régi eredete szerint híven megtartottátok, mindenkor egy valamely bizonyosan eljövendő Messiásra gondoltatok, de nem tudtátok, hogy ki lesz az. Én azonban megmondom nektek, hogy a kenyér nem más, mint az én testem, azaz nem más, mint én magam.”
Az utolsó vacsora. Vicente Juan Masip festménye, 1562. Museo del Prado. A kép forrása: Wikimedia.
Azt állította tehát Glirius – és nyomán a szombatosok –, hogy amikor Jézus a széder alatt kezébe vette az afikomant, megtörte és kijelentette, hogy „ez az én testem”, feltárta a kenyérdarabban rejlő messianisztikus szimbolikát. Rámutatott, hogy a jövőben már nem egy anonim Messiásra kell gondolni annak elfogyasztásánál, hanem itt van köztük az „eljövendő”, akit ennek a rituálénak a szimbolikájába rejtve évezredeken keresztül vártak, és akire ezek után emlékezzenek. Nem egy kereszten függő testre mutatott rá Jézus, mint ahogy a borról sem azért állította, hogy a vére, mert a vérét az emberek bűnéért áldozta volna, hanem a testi jelenlétét, megérkezését akarta ezzel kinyilvánítani. Az aphikoman csak olyan értelemben vonatkozik Krisztusra, amennyiben eljövetelére, nem pedig halálára utal, a reményre, és nem a sikertelenségre.
A „Messiás kenyere” által a szombatosok egy olyan elemét emelték ki az ünnepnek, amely egyesíti a múltat a jövővel, amelyben összekapcsolva látták a kereszténységet és a zsidóságot, Jézus személyét és a zsidó messiási várakozásokat.
A szombatos „pogácsás innep” a legkülönlegesebb, a korban egyedülálló összeolvasztása volt a keresztény és zsidó eszkatológiának, valamint rituális gyakorlatnak. Az úrvacsora történeti kontextusának felkutatásával és gyakorlati visszazsidósításával a szombatosok úttörőkként egy olyan trendet képviseltek, amely csak jóval későbbi korokban vált elterjedtté, tőlük teljesen függetlenül. Az úrvacsora későbbi keresztény értelmezéseivel ellentétben azonban a szombatosoknál olyannyira domináns volt az eredeti zsidó rítus visszaállítására való igyekezet, hogy vallási gyakorlatukban idővel teljesen háttérbe szorultak és végleg el is tűntek a keresztény elemek, és maga Jézus személye is kikopott hitükből.
Újlaki-Nagy Réka
Újlaki-Nagy Réka a BTK Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa. Fő kutatási területe az erdélyi radikális reformáció, azon belül kiemelten az erdélyi szombatosság.
A kora újkori szombatosság témájába tartozó tudományos publikációi:
- Korai szombatos írások. (= Fiatal Filológusok Füzetei, Korai Újkor 7). Szeged: SZTE, 2010.
- Zsidó székelyek. A bözödújfalusi szombatosok emlékezete. Budapest: Balassi Kiadó, 2020.
- „Zsidózás és identitás a korai szombatos szövegekben”. Keresztény Magvető 122 (2016/4), 420–440.
