Ismeretterjesztés

A magyarországi pszichológia- és pszichiátriatörténeti kutatások elsősorban az első állami intézmény, a lipótmezei Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868-as megnyitását követő időszakra koncentrálnak, az intézményesítést megelőző fázis a legtöbb esetben kívül esik a történészek látókörén. Pedig az 1830 és az 1868 közötti korszak volt az, amikor a tébolydakérdés – részben a Nyugat-Európában és a Habsburg Monarchiában alapított intézetek és a kapcsolódó elmeügyi reformok nyomán – a magyarországi szakmai-politikai-társadalmi diskurzusok kereszttüzébe került, és megkezdődött a felkészülés egy önálló, magyarországi betegeket ellátó tébolyda létrehozására. A téma megközelítési lehetőségeinek ismertetése volt Kovács Janka 2023. június 6-án, a BTK Történettudományi Intézetében megtartott A pszichiátria intézményesülésének kezdetei Magyarországon 1830 és 1868 között: színterek, gyakorlatok és aktorok című előadásának a témája, amelyet az előadó, az intézet posztdoktor kutatója ismertet.

A lipótmezei tébolyda látképe. Vasárnapi Ujság, 1869. június 13., 325. oldal

Miért volt fontos egy önálló magyarországi tébolyda létrehozása? Kik és milyen módon vettek részt a diskurzusban, majd az intézményesítés folyamatában? Milyen tényezők akadályozták ezt a folyamatot? Hogyan alakult a magyarországi lélektudományos diskurzus az 1830-as éveket követően? Milyen főbb forráscsoportok segítségével vizsgálható a pszichiátria professzionalizációjának kezdeti korszaka? Ezekre a főbb kérdésekre kerestem a választ az előadásban, amely az NKFI által támogatott, hároméves (2022–2025) posztdoktori kutatásom egyes fázisait mutatta be. A projekt főbb kérdésfelvetései sok szempontból építenek a lélektudomány diszciplinarizálódását és a legkorábbi intézményesítési kísérleteket 1750 és 1830 között vizsgáló doktori kutatásaimra.

Bár már a 19–20. század fordulójától kezdődően megindult az érdeklődés a pszichiátria története iránt, ez mind Magyarországon, mind más országokban a pszichiátria „fejlődésére” és az „úttörőnek” tekintett orvosokra és eredményeikre koncentráló, általában pszichiáterek által írt munkákban öltött testet. A pszichiátria történeti perspektíváinak kritikai vizsgálatához az 1960-as évek elejétől induló úgynevezett antipszichiátriai „mozgalom” adott lendületet, amely a 19. századi gyökerekre visszanyúló intézményrendszer létjogosultságának és a pszichiátriai kezelésmódok hatékonyságának felülvizsgálatát helyezte fókuszba. Ez az erőteljes társadalomtudományos reflexiót generáló kérdéskör nem csupán orvosszakmai belügy volt, komoly társadalmi-politikai implikációi is voltak, amelyekkel kapcsolatban különböző látószögekből orvosok, szociológusok, antropológusok és filozófusok fogalmaztak meg kritikát. Ez jelentős hatást gyakorolt a történeti kutatásokra is. Ennek eredményeképp az 1970-es és 1980-as évektől számos olyan, máig meghatározó, alapvetően intézménytörténeti monográfia született, amely a formálódó nemzetállamok kontextusában vázolt fel narratívákat az intézményesülési és reformfolyamatokról, és ekkortól érezhető olyan irányzatok és vizsgálati perspektívák megtermékenyítő hatása is, mint a feminista történetírás, a jogtörténet, a bűnözéstörténet, a devianciatörténet, a testtörténeti kutatások vagy a professzionalizáció története. A 2000-es években rendkívül kitágult a pszichiátriatörténeti vizsgálódások köre, ez térbeli és tematikai bővülést is jelent, és meghatározó a területen a posztkoloniális történetírás a kultúratudományok számos fordulatának hatása is.

Elmebetegek nyilvántartó könyve_MNL HML VIII. 802 b. 32. kötet

A magyarországi diskurzusban főleg orvosok vettek részt, a történeti kutatásokban a 2000-es évek elejéig sporadikus érdeklődés volt jellemző. A pszichológia és pszichiátria története az utóbbi két évtizedben került egyre inkább a történészek látókörébe, akik kutatásaik során elsősorban az intézményesülést követő időszakra és egyéni eredményekre koncentrálnak. A projekt keretei között vizsgált kérdések a korábbiakhoz képest más terepre kalauzolnak, és egy olyan, az eddigiekben csak felszínesen, levéltári források feltárása nélkül tárgyalt korszakra fókuszálnak, amikor még nem beszélhetünk intézményes pszichiátriáról, viszont egy előkészítő és felkészülési időszakként jelentős mértékben hozzájárult a magyarországi pszichiátria professzionalizációjához és intézményesüléséhez.

Ahhoz, hogy ezt a kérdéskört teljes komplexitásában megérthessük, a projektben elsősorban azokat a színtereket vizsgálom, ahol tébolyda hiányában megkezdődött a pszichiátriai tudástermelés (például az egyetemi oktatást és az alternatív intézményeket), másrészt azokat az orvosi szakmunkákból és egyesületi anyagokból kibontakozó diskurzusokat és ezek fő résztvevőit, akik alapvetően formálták az intézményesülés irányait és lehetőségeit. Az elmebetegséggel kapcsolatos diskurzus magyarországi megjelenése az orvosi-filozófiai-antropológiai-pedagógiai munkákban, a pszichológia diszciplinarizálódásának kezdetei, a szaknyelv kidolgozásának első kísérletei, az első intézményi színterek (közkórház, egyházi rendek által fenntartott kórházak, egyetemi klinika) létrejötte, ahol az elmebetegek kezdetleges ellátást kaphattak a családi-közösségi ellátás mellett, az 1750 és az 1830 közötti időszakra tehető. Ehhez képest a következő évtizedek az orvosi szakma belső működésében hoztak fordulópontot: 1830-ra álltak fel az MTA tudományos osztályai, 1831-től adták ki az első magyar nyelvű orvosi folyóiratot, az Orvosi Tárat, 1837-ben alakult meg a Budapesti Királyi Orvosegyesület, 1841-ben pedig a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társasága. Az 1840-es években dolgozták ki az első tébolydatervezeteket, 1850-ben jött létre a később évtizedekig sikeres magánvállalkozásként működő Schwartzer-tébolyda, az 1850-es évek második felében indult meg a lipótmezei tébolyda Bécsből irányított tervezése, az 1860-as évek első fele pedig, az alternatív színterek, például közkórházi osztályok (irgalmasrendi tébolyda, a Pesti Rókus Kórház és a Budai János Kórház, a pozsonyi és miskolci közkórházak) kialakítása mellett már az első állami tébolyda megnyitására való felkészülés jegyében telt.

Már a 18–19. század fordulójától számos kezdeményezés merült fel mind a rendek, mind az orvosok részéről annak érdekében, hogy a Habsburg Birodalom nagyobb tébolydáinak megnyitását követően (1784: Bécs, 1790: Prága) legalább a magyarországi betegek egy része számára is biztosított legyen az ellátás. A 19. század elejére létrejött az országos tébolydai alap, amely felajánlások, adományok és hagyatékok révén bővült és a tervezési-építési folyamat finanszírozásáért felelt. Ez az alap finanszírozta Schwartzer Ferenc 1848 tavaszán és nyarán folytatott nyugat-európai útját is. Schwartzer az első magyarországi magántébolyda és az első „pszichiátriai iskola” alapítója volt (az ő tanítványai közül kerültek ki a 19. század utolsó harmadának befolyásos szakemberei, például Bolyó Károly vagy Niedermann Gyula), tébolydatervezetét pedig a prágai minta alapján készítette el. Ennek implementálására azonban már nem került sor. A lipótmezei tébolyda szakmai koncepcióját, amely helyszínként először az 1820-as években merült fel, végül Josef Gottfried von Riedel, a prágai tébolyda, majd 1853-tól az új bécsi intézmény, az Alsó-Ausztriai Tartományi Elmegyógyintézet főorvosa készítette elő, aki királyi tanácsosként a Monarchia legfontosabb tébolydaprojektjeiért felelt. Riedel nevéhez fűződik az 1863-ban megnyitott nagyszebeni tébolyda tervezése is. Építészként a tervezésért az osztrák Ludwig Zettl felelt, a parkot és a kertet, amely a korszak orvosi elképzeléseinek megfelelően az intézetet körülvevő természeti környezettel és az épület kialakításával együtt terápiás célokat szolgált, Pecz Ármin kertész tervezte, aki korábban Bécsben, Potsdamban és Hamburgban szerzett tapasztalatot.

A lipótmezei tébolyda szakmai tervei. ÖStA AVA Inneres, MdI Präsidium Teil 1, A 1045, 7216 1857

A levéltári források (egyesületi anyagok, a tervezési dokumentáció és az építés rendkívül konfliktusos folyamatának dokumentációja) abba az irányba mutatnak, hogy az 1850-es évek második felében megkezdődő tervezési, majd az 1860-as évek elején induló kivitelezési folyamatból a magyarországi orvosi szakma jelentős részben kimaradt, holott az elmegyógyintézet megnyitását követően alapvetően az ő feladatuk volt az intézmény működtetése. A szakmai anyagok véleményeztetése az építkezés teljes időszaka alatt (1861–1868) esetleges volt, és szinte kizárólag Schwartzer Ferenc szakmai meglátásaira támaszkodott. Ennek (az 1850-es évek politikai kontextusa mellett) elsősorban szakmai okai lehettek: a magyar orvosok, bár az 1830-as évektől egyre inkább napirenden volt a kérdés, és az orvosi oktatásban is jelen voltak a pszichológiával-pszichiátriával kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdések, alapvetően felkészületlenek voltak. Az orvosok, néhány kivétellel (Schwartzer, Niedermann, Bolyó) sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nem álltak készen arra, hogy egy ilyen intézményt működtessenek, és az egyesületi jegyzőkönyvek, valamint az orvosi szaksajtó is azt támasztják alá, hogy nem is voltak teljes mértékben elkötelezettek az ügy mellett.

Az 1860-as évek elejétől, amikor már a nagyszebeni és a lipótmezei intézmények építése is zajlott, folyamatosan történtek kísérletek az orvosi és nem orvosi személyzet toborzására, és a Magyar Királyi Országos Tébolyda első igazgatóját (korábban a nagyszebeni tébolyda igazgatója), Schnirch Emilt is rövid idő alatt készítették fel a feladatra. A korábban Borsod megyei orvosként, a miskolci közkórházban is tevékenykedő Schnirch Emilt előbb Bécsbe, majd nyugat-európai körútra küldték az országos tébolydai alap finanszírozásával. Ez az utazás – bár nagyjából követte Schwartzer 1848-as útvonalát – azonban már egészen más politikai-társadalmi-szakmai környezetben és különböző motivációkkal zajlott. Más okok motiválták a Schwartzer-tanítvány Bolyó Károlyt is, amikor Schnirch Emillel egy időben, az 1860-as évek elején egyetemi finanszírozással nyugat-európai körútra indult annak érdekében, hogy új intézményi gyakorlatokat és gyógyászati technológiákat figyeljen meg és próbáljon ki: az általa legkorszerűbbnek tartott német (és kisebb részben angol, belga és francia) intézményi pszichiátria tapasztalataiból merítve már az építés időszakában kritizálta a lipótmezei tébolyda építését, a szakma felkészületlenségét és a tervezési-kivitelezési folyamat szűklátókörűségét. Bolyó átfogó, a társadalom szélesebb rétegeit felkaroló elmeügyi reformot szorgalmazott, amely jóval túlmutatott a korszak lehetőségein, de egyben felhívta a figyelmet arra is, hogy a megkésett intézményesülési folyamat hatékonysága megkérdőjelezhető.

A projekt fő célja annak megértése, hogy az 1830 és 1868 közötti fázis az intézményesülés és a professzionalizáció folyamatában mennyire dinamikus, sokszínű, de egyúttal ellentmondásos, sok szempontból kudarcos, útkereső időszak volt. A sokféle irányultságú levéltári, kézirattári és nyomtatott forrás segítségével igyekszem megtalálni azokat az okokat, szakmai-társadalmi törésvonalakat és konfliktusokat, amelyek miatt a magyarországi pszichiátriai ellátás már az intézményesülés pillanatában „félsiker” volt – ilyen például a magyarországi orvosi szakma felkészületlensége, a korszerűtlen, a páciensek szélesebb rétegei számára elérhetetlen, klinikai oktatás céljaira alkalmatlan tébolydaépület tervezése és építése, amely részben a század első felében uralkodó „terápiás optimizmus” lenyomata volt egy olyan időszakban, amikor Európa más régióiban egyre inkább tért hódított a terápiás nihilizmus. E kérdések körüljárása és feltárása megalapozása lehet annak is, hogy hosszabb távú történeti vizsgálódások során, későbbi korszakok kutatóival közösen megértsük, hogy a magyar társadalomban milyen attitűdök voltak jellemzőek a mentális betegségekkel kapcsolatban, milyen szándékai voltak a segítségnyújtásnak, mi az, ami az intézményesülést hátráltatta, ennek milyen következményei lehettek, és mindez hogyan befolyásolta a magyarországi ellátás későbbi irányait. 

Kovács Janka

Kovács Janka a a BTK Történettudományi Intézet Újkori osztályának posztdoktor kutatója. Kutatási területe a 18–19. századi pszichológia- és pszichiátriatörténet, valamint az orvostörténet.

Kiemelt publikációi:

• Making Sense of Madness: Mental Disorders and the Practices of Case History Writing in the Early Nineteenth Century. Hungarian Historical Review, 10:2 (2021) 211–242.

• Psychology’ in Hungarian? Knowledge Transfer, Translation, and Adaptation at the Turn of the Eighteenth and Nineteenth Centuries. In: Picolou, Irini (ed.) Crossing Borders, Contesting Boundaries: Proceedings of the 2020 14th MEMSA Annual Conference. Durham, Medieval and Early Modern Student Association, Durham University, 2021, 92–106.

• Elmebetegügy a 18–19. század fordulóján: elméleti keretek, koncepciók, megoldási javaslatok. Korall Társadalomtörténeti Folyóirat 71. (2018) 7–26.

Teljes publikációs jegyzéke a Magyar Tudományos Művek Tárában.