Arany János kifejezetten zárkózott életet élt, magánügyeiről jóformán semmit nem osztott meg a nyilvánossággal. Abban az évben, amikor lemondott akadémiai főtitkári posztjáról, mégis megjelent egy beszélgetés, amit otthonában készített vele Sturm Albert, a Buda halála német fordítója. Császtvay Tünde, a BTK Irodalomtudományi Intézet Bibliográfiai Osztályának vezetője az első magyar interjúkat közlő és bemutató, készülő kötete munkálatai közben talált a különös forrásra a Pesti Hírlap 1879. november 15-i számában.
Arany János térdképe, eredeti papír pozitív, 1880 k. MNM, Fotótár, leltári szám: 2252/1962 fk
Az Arany Jánossal folytatott beszélgetés a legkorábbi modern értelemben vett interjúk egyike. A Magyarország 1899. május 18-i számában megjelent Az interview történetéből című írás magyarázata szerint „Interview-nek (intervju) nevezzük azt a társalgást, melynek révén a hírlapíró, ez esetben interviewer (intervjuer) valamely egyéntől bizonyos dolgok felől fölvilágosítást szerez lapja részére.” A 19. század második felében még sokszor előfordul, hogy az interjú keveredik a riport vagy a tudósítás műfajával, esetenként a fikciós elemeket is felhasználó legendaépítéssel, és itt-ott függő beszédbe vagy idézőjelbe kerül a nyilatkozó alany válasza. Mindezek a jellegzetességek megtalálhatók az Arany Jánosnál tett látogatásról szóló összefoglalóban is, abban pedig különösen egyedi ez az írás, hogy a költő kifejezetten zárkózott életet élt, magánügyeiről jóformán semmit nem osztott meg a nyilvánossággal, itt pedig ő maga mesél magánéletéről. A kérdező, Sturm Albert (1851–1909) az interjú idején tanárként és a Neues Pester Journal tudósítójaként dolgozott Budapesten. Elhivatottan szolgálta a kortárs magyar irodalom külföldi megismertetését. Arannyal a Buda halála német fordítása során került szorosabb kapcsolatba.
A cikk megjelenésének évében, 1879 májusában fogadták el végül Arany lemondását az akadémiai főtitkári székről, amit betegségeire hivatkozva többször is benyújtott. Az Akadémia méltányos volt vele szemben: az alapszabályok szerint megkapta volna főtitkári fizetését (amelyet azonban nem volt hajlandó felvenni felmentése után), örökös igazgatótaggá választották, és továbbra is a volt főtitkári lakásból kialakított otthonában élhetett családjával. Itt látogatta meg Sturm Albert. Az idézett cikk szerkesztői összefoglalója szerint Arany lakásának „ablakai az akadémia utcára néznek, szemben a Wahrmann Mór lakásával”. Arany egykori lakószobájának ablaka az épület Akadémia utcai oldalának első emeleti, utolsó ablaka volt. Ide a költő egy kis zászlót erősített, hogy lássa a mindenkori széljárást, annak megfelelően öltözzék fel, és így óvja sérülékeny egészségét. Az egykori Arany-lakás szobáiban most az Akadémia Tudós Kávézója (a korábbi Tudós Klub), illetve az Akadémiai Kézirattár (a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ, Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye) egy része működik.
Németh G. Béla, Arany János egyik legjobb értője szerint Arany „A legbonyolultabb s a legtudatosabb alkotó módszerű lírikusaink egyike”, de egyben „egyik legbizonytalanabbul megítélt lírikusunk mindmáig”. Megállapítja, hogy Arany „korának egyik legműveltebb, legtöbbet eszmélkedő embere”. Szinte bizonyos tehát, hogy Arany Jánosról gondolkodva és rá emlékezve a horizontot tágítani kell, mert Arany – mára – semmiképpen nem pusztán a Toldi-trilógia (Toldi, 1846 – Toldi estéje, 1847/48 – Toldi szerelme, 1863–1879) alkotója. Akkor sem, ha az általános és még a középiskolában is ezekre a művekre esik a legerősebb fény. Élete, életstratégiája, művészete és alkotóművészetének értelmezése korának számos alapvető kérdését és problémáját érinti és idézi meg, köztük olyanokat, amelyekre ma is keressük a jó válaszokat. Ezekből csak néhányra utalunk itt:
- Lehet-e a ponyváról kölcsönzött – igaz, hihetetlen költői tehetséggel át- és megformált – történettel belépni a magyar magasirodalom kapuján és az irodalmi közéletbe (és mindvégig ott is maradni)? Van-e út a magas irodalom és a tömegkultúra között?
- Lehet-e, kell-e feladni vagy háttérbe szorítani (ha átmenetileg is) az egyéni, személyes és művészi vágyakat a közfeladatokban való részvételért, vállalni a közszereplést vagy a közéleti terheket?
- Lehet-e egy korszak (irodalmi) vezéralakja egy olyan nagyság (költő), akinek habitusa, célképzete, ízlése és elvárásrendszere szinte tagadja azt? Akinek csak „néhány intimusa” van? Akinek a kapcsolathálója akarattal lazán szőtt, és nincs érdekérvényesítő kapcsolatrendszere a hatalmi erőket birtoklók felé?
- Lehet-e különösebb stratégikus tervezés, ambíció és csatározás nélkül, pusztán a szisztematikus, végtelen elhivatottsággal végzett munkával az egyik legmagasabb tudományos pozíciót, megbecsülést, posztot elnyerni?
- Lehet-e mintakövetésre sarkalló a következő nemzedékek számára egy irodalmi nagyság morális tartása? És ha lehetett akkor, lehet-e ma?
- Lehet-e, hogy egy vidéki kisváros szülötte, aki erősen visszavágyik oda, mégis az idegennek érzett fővárostól kapja a legtöbb inspirációt ahhoz, hogy sok év után visszataláljon a művészetéhez (például az Őszikékben), sőt, hogy új műfaji és művészi megoldásokat próbáljon ki?
- Lehet-e népszerű irodalmat is írnia annak, akinek művei a magas irodalom legfelső, szűk polcán állnake?
A kérdések mindegyikére igen a válasz.
Az Arany János-kutatás az elmúlt két évtizedben dinamikusan zajlott a BTK Irodalomtudományi Intézetében. Kötetek sorában, valamint digitális felületeken is olvashatók azok a tudományos eredmények, amelyek segítségével a korábbiaknál sokrétűbben rajzolódik ki Arany írói személyisége és páratlan munkássága. Néhány éve pedig megkezdődött műveinek új kritikai kiadása az eddigi legteljesebb körű szöveganyag publikálásával és a legújabb kutatási eredményeket is hasznosító tudományos magyarázatokkal.
Az Arany Jánosról alkotott képet tovább árnyalja az a ritka forrásnak számító, korabeli napilapban megjelent beszélgetés, amelyet a Pesti Hírlap 1879 novemberében a Neues Pester Journal tudósítójának cikke alapján, saját szerkesztői nyitó- és zárógondolatokkal közölt. Ez az eljárás a korban teljesen általános volt. A hazai lapok a külföldi és a magyar sajtóból is rendszeresen válogattak, és kisebb vagy nagyon is erőteljes változtatásokkal, ollózásokkal, kihagyásokkal vagy átírással közölték a máshonnan kölcsönzött anyagot, amit gyakran egyéni reflexiókkal és egyéni értelmezésekkel is elláttak. Az önmagában is érdekes átmeneti műfajt példázó írást ebben az esetben a zárkózottnak ismert, de nagy érdeklődésre számot tartó riportalany személye teszi igazán különlegessé.
Császtvay Tünde
AZ INTERJÚ
Arany Jánosnál
A „Pester Journal” munkatársa, Sturm Albert úr a napokban meglátogatta koszorús költőnket visszavonult csendes magányában s e látogatásáról érdekes leírást ád, melyből közöljük a következő részletet:
„Egy interview nem volt szándékomban; sokkal több gondot adott, hogy miképp is címezzem az öregurat, ha megszólítom. Mert a címzés nálunk nem csekély dolog. Nagy költőink közül sokan orsz. képviselők, tanárok, magas állású kormánytisztviselők, s az ember nem tudja, kit hívjon tekintetes, kit nagyságos, kit méltóságos úrnak (l. Szász Károlyt és újabban Jókait.) Mennyi botlás esik nálunk naponkint – s gyakran súlyos botlás – a titulusok miatt! No de Aranynál nem kellett félnem, hogy a csekélyebb rendű címzés miatt meglakolok; ellenkezőleg, az a kázus fenyegetett, hogy a költőt, ki a Szt. István keresztjét is csak oly feltétel alatt fogadta el, hogy ne tartozzék viselni, megsértem esetleg oly címzéssel, melyet ő sokallhat. Ezért elhatároztam, hogy megmaradok a jó protestáns-demokrata »Arany úr« címnél. S ennél is maradtam.
A három, csupa egy ablakos szobán, melyekbe az akadémia főtitkára visszavonult, áthaladva, a harmadikban megpillantani az öreg urat. Egy zsöllyeszékben ült. Csodáltam és örültem, hogy jó színben s humoros kedélyben van. Teli szakállt visel, mely hófehér; hasonló színű fürtök fedik a nagy dalnok fejét is. Miután a költő az ő szívélyes, vonzó modorában megköszönte, hogy felkeresem, mit ő figyelemnek nevezett, áttértünk mostani munkásságára. S itt egy fájdalmasan rezgő húr zendült meg, a költő gyengéden érző lelkében.
»Én már nem dolgozom többé«, mondja bús mosollyal, »amit akartam, azt leírtam korábbi éveimben. Most már nem tudok semmit, tárgyam nincs; hisz oly távol élek a világtól, hogy azt se tudom, várnak-e még tőlem valamit.« Óvakodtam a gyengédtelenségtől, hogy a költőt az ellenkezőről biztosítsam, de később, midőn Arany félelmének adott kifejezést, hogy a közönség neki rossz néven találhatja venni az Aristofanes-féle vígjátékfordításokban előforduló sikamlósságokat, itt már jó lélekkel állíthatám az ellenkezőt. »Igyekeztem ugyan — úgymond — erőmhöz képest enyhíteni, leplezni rajta, de egyes részeket egészen el kellett vón hagynom, ha a szöveget finom olvasmánnyá akartam volna változtatni, de erre önkényesen nem vállalkozhattam.« S míg a magyar költő szigorú lelkiismeretessége hasonló aggodalmakkal küszködik, addig a német közönség százezer példányban vásárolja Goethe egyik költeményét, mert benne a meztelenség olympi fesztelenséggel párosulva nyilatkozik, s ugyane közönség egy bécsi satyrikus munkájából számtalan kiadást elkapkod, mert benne az erkölcstelenséget velinpapírról olvashatja. Jó öreg Arany János, mily távol élhetsz te »e világ zajától!«
Arany János tölgye a Margitszigeten, 1930. MNM Fotótár, 247/1961 fk
Aztán elmondá a költő, hogy Aristofanes fordításai már a sajtó alatt vannak, de szembaja miatt a revíziót személyesen nem végezheti. »Itt ülök egész nap e kis szobában, melyben – s itt ismét bús mosoly vonult el halványpiros ajkain – kegyelemből lakhatom. Nem jön hozzám senki, mert már évek óta én sem látogatok meg senkit. Legföllebb a Dunaparton sétálok egy kicsit déli órákban. De azt se bírom sokáig, mert lábaim dagadtak.«
Észrevettem, hogy az egyik fali állványon néhány pompás, barnapirosra kiszívott tajtékszipka áll. A költő meglátta, hogy a pipákat nézem s megjegyzé, hogy az orvos eltiltá neki a dohányzást, mert a melle gyenge hozzá, de ő nem bír róla leszokni. »Reggelenkint megkönnyebbülök általa s aztán a kék, gomolygó füst elő is segíti gondolataim összpontosulását. És végre mit árthat már a dohányzás egy öreg embernek?« — Utódáról, ki az akadémia főtitkári székében az ő helyére ült, valódi gyengéd szeretettel emlékezett meg: »A kis kanonok, itt lakik a szomszédban egy roppant nagy lakásban.« Valódi csodálattal s elismeréssel beszélte, hogy a »kis, kanonok« mily stylszerű fénnyel veszi most magát körül. Leírta a faldíszítményeket, a fafaragványokat, a nagy »lovagtermet«.
E közben a költő kisunokája bekukucskált az ajtó mellől, nagyon csodálva, hogy nagypapája ily sokáig beszélget egy idegennel. Én tehát búcsút vettem a kedves jó öreg úrtól, ki nem engedte magát visszatartani, hogy engem a lépcsőig ki ne kísérjen, s mindkét kezemet meg ne szorítsa Isten hozzádul.”
Végül leírja a fiatal tárcaíró az agg költő lakásáról, hogy ablakai az akadémia utcára néznek, szemben a Wahrmann Mór lakásával, s hogy az íróasztal temérdek fiókkal bír.
Közöltük a rajzot, mely e visszavonult koszorúsunk magányába futó világot vet. Részünkről annyit adunk még hozzá, hogy esténként az öreg Arany János a karszékében egy régi kedvenc hangszerén, egy régi gitáron órákig játszani szokott hol magának, hol háznépének.
Egy gitározó Oszián a csendélet magányában! Az isten áldja meg a jó öreget. S ha olykor kíváncsi tudni, mit csinál a magyar nemzet odakinn, ne tudjon meg róla egyebet, mint azt, hogy a – kezeit csókolja.
Az idézett újságcikk eredeti formájában letölthető.
Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár
