1949. május 7-én két angyalföldi agitátor egy „rémhírterjesztő központként” működő fűszerüzletről számolt be jelentésében, amely szerint idejártak a környékről az „összes klerikális vénasszonyok, és ezek ott a templom aljában megfelelően tudnak apostolkodni”. Lényegesen több ismeretünk van a kommunista propaganda ellenségképgyártásáról – így az idézett epizódhoz kapcsolódó egyházellenes politikáról –, mint arról, hogy kik, kiknek szánva és milyen célból készítették az ellenség létezését bizonyítani hivatott agitációs jelentéseket. A nagy számban fennmaradt iratcsoport mögött működő agitációs hálózat bemutatása volt Huhák Heléna 2022. március 22-én, a BTK Történettudományi Intézetben megtartott előadásának témája, amelyet az előadó, az intézet kutatója ismertet.
A 2022. március 22-én tartott előadás kiindulópontjában az Agitátorok. Kommunista mozgósítás a pártállam kiépítésének mindennapjaiban (1948–1953) című könyv és a megírását megelőző, széles forrásbázison alapuló és a nemzetközi történeti irodalom eredményeit hasznosító kutatómunka állt. A Magyar Dolgozók Pártja által irányított kommunista agitáció az 1940-es évek végi és 1950-es évek eleji mindennapok történetébe ágyazott társadalmi és politikai jelenségként került az előadás – és a könyv – középpontjába. Mindenekelőtt arra kerestem a választ, hogyan volt képes a párt tömegeket mozgósítani egy olyan ideológia nevében, amelyet az ország nagy része szinte egyáltalán nem ismert. Hogyan működött az „alulról jövő” propaganda? Hogyan viszonyultak az agitáció társadalmi gyakorlatai az agitációs hálózat és a rezsim propagandában harsogott önképhez? Hogyan tanulták és tanították az agitátorok a kommunista nyelvet? E kérdések megválaszolásához az agitációs hálózat propagandában megalkotott önképéhez képest a hétköznapi gyakorlatok, a központi pártszervek helyett az alapszervezetek és azok párttagságának vizsgálata adhat kulcsot. Az előadásban szó volt a hálózat működésének céljairól, a kommunista beszédmód megtanulásáról és megtanításáról, illetve az egyéni érdekérvényesítés, az agitátorok és az agitáció alanyai közötti párbeszéd és alkudozás szerepéről.
A kötet borítója
Kelet-Európa a kommunista pártok hatalomra kerülése után hatalmas politikai, gazdasági és társadalmi változásokon ment keresztül. Hogy e változásokat a szovjet zónába került országok állampolgárai ne akadályozzák, sőt aktívan vegyenek részt az új rendszer felépítésében és céljainak megvalósításában, ahhoz bevezették a társadalom folyamatos mozgósítását szolgáló kampányokat. Ezek a kampányok nemcsak a választások idején zajlottak, hanem állandóan: kampány kampányba torkollott. A társadalmi mobilizáció pártállami alapfeladattá válása egy kizárólag agitációval foglalkozó pártmunkásréteg létét feltételezte. Így lettek a kampányok végrehajtói az agitátorok, vagy ahogyan a korszakban nevezték őket, a népnevelők. Nem történt ez másképpen a szovjet modellt adaptáló, szovjet befolyás alá került Magyarországon sem.
Az 1948-ra befejezett kommunista hatalomátvétel után nem csak a Hősök terén felépített dísztribünről folyt a propaganda. A politikai üzenetek a munkahelyeken, a piacokon és boltokban, iskolákban, sőt még a családi otthonokban is megjelentek. Tákolt kis „dobogók” álltak fel országszerte a városokban és a falvakban, amelyekről a párt agitátorai magyarázták a kommunistaság mibenlétét, ismertették a párthatározatokat, nem utolsósorban pedig mozgósítottak a lakosságot az éppen aktuális feladatok elvégzésére. Az agitátorok a meglátogatott családok otthonaiban, a többé-kevésbé zárt magánterekben terjesztették a pártpropagandát, buzdítottak a választásokra, békeíveket írattak alá, és Szabad Nép-előfizetéseket is gyűjtöttek. Az Agitátorok című könyvben fővárosi és vidéki példákon keresztül a népnevelés olyan szituációit vettem sorra, ahol nem készültek propagandafényképek, nem forogtak a filmhíradók kamerái, ugyanakkor rengeteg jelentés maradt fenn ezen alkalmakról. Mindebből kiderül: a kutatás nem a propaganda, hanem a propaganda mindennapi gyakorlatainak elemzésére vállalkozott. Az agitáció megközelítésem szerint egy olyan kölcsönös kommunikáció vizsgálatának lehetőségét teremti meg, amelyben az agitátor és az „agitált” is részt vett, ha lehetősége volt rá, befolyásolhatta a beszélgetés menetét, elmondhatta a panaszait, és adott esetben alkudozhatott is. Ilyen értelemben az agitációs cselekedetek, párbeszédek a mindennapok történetének részét képezik – a mindennapi társadalmi gyakorlatok történetéhez tartoznak.
Népnevelő tanfolyam, 1949. Fotó: Fortepan (32888)
A népnevelők vizsgálata a politikai részvétel perspektívájából közelít a pártállami diktatúrák felé. A népnevelés a politikával való találkozás élményét nyújtotta a párttagok tíz- és százezreinek. Az agitprop hálózat felállításával a párt a politikai részvétel kapuját szélesre nyitotta, ugyanakkor elvárásokat is támasztott a kapun belépni szándékozók felé. Az agitátorok a pártszervezeti hierarchia legalsó szintjén helyezkedtek el. Életvitelükben, hétköznapjaik tekintetében sokkal közelebb álltak a párton kívüli lakossághoz, mint a pártelithez. Ugyanazok közül verbuválódtak, akik közé agitátorként érkeztek. A népnevelő és „népnevelt” közti különbség olykor csupán egy párttagkönyvnyi volt. Előbbiek ismerték a propagandát, tudták, milyennek festi le az az embereket és életüket, de nem voltak idegenek tőlük a nekik ajtót nyitó lakók tapasztalatai sem, mindebből pedig az ő fejükben is összeállt egy „valóságkép”. Mindez hatást gyakorolt az agitációs kampányok megvalósítására, és alakította a hálózat működését, a propaganda gyakorlatba való átültetését és ezzel együtt az 1948 és 1953 közötti magyar hétköznapokat is.
Népnevelők munkában az 1949-es, első egypárti választási kampány idején. Fotó: Fortepan (54987)
A gyakorlati kivitelezés szempontjából a legnagyobb kihívást a – kötet középpontjában álló – házi agitáció jelentette. A lakóterületi pártszervezetek által szervezett kampányok során a népnevelőket a családok otthonaiba irányították, akik a kapott ideológiai magyarázatokkal a tarsolyukban érkeztek meg a város egyik zűrzavaros szegletébe. A házi agitációban a párt valóságtorzítása a propagandával sokszor ellentétbe kerülő hétköznapok helyszínein zajlott. A könyvben arra keresem a választ, hogy a központi propaganda a népnevelők milyen mondataiban öltött testet az általam választott két területen: Budapest XIII. kerületében és Borsod-Abaúj-Zemplén megye falvaiban. Mennyit ért a propaganda a népnevelők előadásában, a díszletek nélküli, csupasz falak között? Minderről a jelentések azt árulják el, hogyan ábrázolták az agitátorok és az apparátus tagjai ezeket a beszélgetéseket, hogyan igyekeztek a propaganda társadalomképének megfelelő történeteket előállítani, mennyire voltak sikeresek ebben, és hogyan tudták – népnevelők és népneveltek egyaránt – mindezt saját érdekeik érvényesítésére felhasználni.
Népnevelő tanfolyam, 1949. Fotó: Fortepan (32890)
Az előadás fő megállapításai arra mutattak rá, hogy a népnevelők nemcsak kampányfeladatokat hajtottak végre, a népnevelés maga volt a kampány: az iratgyárként működő agitációs hálózat sokkal inkább az agitátorok foglalkoztatását és mozgósítását célozta meg, mintsem a társadalom meggyőzését (ami inkább látszólagos cél volt). Másrészt a hálózat nemcsak a politikai részvétel lehetőségét teremtette meg, hanem a kommunista nyelv közvetítőjeként is funkcionált: a hivatalosan elvárt nyelv megtanulása és a népnevelő jelentések írása megváltoztatta a valóság érzékelését. Mindeközben a házi agitáció a panaszok és alkudozások eszközeként funkcionált: a kampányok mindennapi gyakorlataiban a hétköznapi emberek – azaz a politikai hatalom nélküli egyének, beleértve az agitátorokat is – az agitációt érdekeik érvényesítésére (is) használtak. Az előadás tágabb értelemben rá kívánt mutatni arra is, miért érdemes a szocialista korszakot (a központi helyett) lokális szinten is vizsgálni; mi tudható meg a párt belső működéséről a (központi pártszervek helyett) az alapszervezeti iratokból; illetve mit árulnak el a Rákosi-korszak mindennapjairól (a pártelit tagjai helyett) a korszak olyan szereplői, mint az agitátorok.
Huhák Heléna
Huhák Heléna a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének fiatal kutatója. Fő kutatási területe a magyarországi holokauszt és a szocialista korszak társadalomtörténete.
Az előadással kapcsolatos publikációi:
Agitátorok: kommunista mozgósítás a pártállam kiépítésének mindennapjaiban (1948–1953). Budapest, Jaffa, 2022
Megfigyelés másképp: Házi agitáció és egy angyalföldi tanácstag lakólátogatásai. Korall 21 (2020) 5–24.
Örömök kollektívája és a kollektíva öröme: A kommunista agitáció és az érzelmek kapcsolata az 1950-es években. In: Az érzelmek története. Szerk. Valuch Tibor et al. Budapest, 2019, 523–534.
Teljes publikációs listája a Magyar Tudományos Művek Tárában.
