1914 és 1920 között a zsidóság helyzete szinte az egész világon megváltozott. Ezt a változást két tényező idézte elő. Az oroszországi polgárháború folyamán Kelet-Európában mintegy 80-100 ezer zsidót gyilkoltak meg. Ezt a tömeggyilkosság-sorozatot az áldozatok nagy száma miatt elő-holokausztnak is tekinthetjük. Másrészt a világháború végén a zsidóság önálló szereplőként is megjelent a nemzetközi életben. Ennek legmarkánsabb formája a Zsidó Delegációk Bizottságának megalakítása volt, mely a párizsi béketárgyalásokon a kisebbségvédelem ügyét képviselte. A Kelet-Közép-Európában élő zsidóság sorsát mindkét tényező befolyásolta. Az Európa keleti feléből még a világháború folyamán elindult antiszemita hullám a kontinens középső részét 1918/19-ben érte el. Az úgynevezett „idegen” zsidók galíciai deportálásához vezető utat Stark Tamás, a BTK Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa ismerteti a Kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás 80. évfordulóján.
A cári Oroszország, a császári Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása nyomán létrejövő és megújuló államok politikai elitjei – főleg Lengyelországban, Magyarországon és Romániában – „keresztény” nemzetállamok kialakítását tartották fő céljuknak, és a zsidóságra vagy legalábbis a zsidóság számottevő részére „idegen testként” tekintettek. A „zsidókérdést” mindhárom országban a gazdasági és kulturális életből való kiszorítással, valamint az „idegenek” kitoloncolásával kívánták „megoldani”.
A magyar hatóságok deportálják a "rendezetlen állampolgárságú" zsidókat. Kép forrása: holokausztmagyarorszagon.hu
Kik voltak az „idegen” zsidók Magyarországon? Ezt pontosan soha senki nem határozta meg. A korabeli közbeszédből, a politikusok megszólalásaiból, valamint a különböző kormányok által kiadott rendeletek szövegéből az tűnik ki, hogy elsősorban azokat tekintették idegennek, akik a világháború folyamán érkeztek Magyarországra Galíciából. Rajtuk kívül „idegen” volt még minden olyan zsidó, aki nem Magyarországon született, akkor is, ha már évtizedek óta itt élt. Legtágabb értelemben azok is idegennek számítottak, akiknek felmenői valamikor a 19. század folyamán érkeztek keleti területekről. A „zsidófajú” idegenek elleni fellépést megalapozta a galíciai bevándorlás legendája, mely a magyar antiszemitizmus központi mítosza. Eszerint a 19. században és később a Galíciából tömegesen és illegálisan érkező „keleti” zsidók megakasztották a már régóta itt élő hitsorsosaik asszimilálódását, és az ország „elfoglalására” készültek. A politikai elit java ilyen kísérletnek látta az 1919-es Tanácsköztársaságot.
A „galíciai zsidók” elleni kampány már az első világháború vége felé megkezdődött. Ez nemcsak karikatúrák, fenyegető újságcikkek megjelenésével és parlamenti felszólalásokkal járt, 1918 nyarán már sor került az idegen zsidók elfogását és kiutasítását célzó szervezett razziákra is.
1919 őszétől a magyar közéletben szinte folyamatosan jelen van a „galíciai” zsidók kitelepítésének a követelése. A vonatkozó példák sorából csak hármat emelek ki. Zákány Gyula, a korszak legnagyobb tömegszervezetének, az Ébredő Magyarok Egyesületének alelnöke az 1919. november 30-án a budapesti Vigadóban rendezett nagygyűlésen a „zsidómentes” Magyarország létrehozását követelte. A szervezet később már „csak” a „zsidófajú idegenek” eltávolítását igényelte. Egy választási beszédében 1920. január 16-án az akkor belügyminiszteri posztot betöltő Friedrich István a galíciai zsidókat „belső férgeknek és tetűknek” nevezte, és kiemelte, hogy eltávolításuk az összeülő új nemzetgyűlés legfontosabb feladata lesz. A megalakuló Horthy-rendszer szellemi vezetője, Prohászka Ottokár püspök a képviselőház 1920. szeptember 16-i ülésén a galíciai zsidók Palesztinába való kitelepítését szorgalmazta.
Új Magyarság 1941. július 13.
A pontosan soha meg nem határozott „galíciaiak” elleni kampány jól mutatja, hogy a politikai elit általában megkülönböztette az asszimilálódó „jó” zsidókat az „idegenektől”, akiket egyszerre tett felelőssé a kapitalista rend igazságtalanságaiért és a kommunizmusért.
A galíciaiak elleni kampány, a „zsidófajú idegenek” eltávolításának követelése a kormányzat részéről is támogatást kapott. Huszár Károly és Bethlen István kormánya egy, Simonyi-Semadam Sándor, valamint Teleki Pál első kormánya pedig két-két rendeletet adott ki az „idegenek” kiutasításával kapcsolatban.
Több oka van annak, hogy a politikusok fogadkozása és a hat kiadott rendelet ellenére 1919 júniusától kezdve csak viszonylag kevés, a Jewish Joint Distribution Committee budapesti irodája szerint mintegy 6 ezer „idegen” zsidó kitoloncolására került sor. Az 1914 után érkezettek száma kevés volt, mivel többségük már a világháború alatt elhagyta Magyarországot. A még a dualizmus korában kinevezett közalkalmazottak, alispánok és szolgabírók sem siettek az „idegenek” felkutatásával és őrizetbevételével. Több korabeli dokumentum is utal a vidéki közhivatalok lanyhaságára, passzivitására. Befogadó ország hiányában a magyar kormányoknak lehetőségük sem volt több tízezer „nem kívánatos” zsidó elűzésére. A nagyhatalmak tiltakoztak az „idegenek” internálása miatt, és felléptek a kitoloncolásokra vonatkozó tervek ellen is.
A győztes hatalmak a hontalanság felszámolására törekedtek, és ezért – részben a Zsidó Delegációk Bizottságának javaslatára – a békeszerződésekben és kisebbségvédelmi szerződésekben szerepelt egy olyan cikkely, amely kimondta, hogy minden polgár automatikusan megkapja annak az országnak az állampolgárságát, amelynek a területén él. A hontalanság kérdését azonban nem sikerült megoldani, mert az antiszemita politikát intézményesítő országokban a hatóságok különböző jogi eszközökkel kibújtak az említett szerződésekben vállalt kötelezettségek teljesítése alól. A trianoni békeszerződés kimondta, hogy az ország területén élők minden alakiság nélkül magyar állampolgárnak számítanak, ha községi illetőségük van.
Schnürmacher Pál állampolgársági bizonyítványa. A szerző fotója.
Az állampolgárságnak az illetőséghez való kapcsolása azonban nem oldotta meg a hontalanság kérdését, mivel a községi illetőség megállapítása összetett, akár több évig tartó folyamat volt. A belügyminisztérium a magyar állampolgárság meghatározásánál az 1879. L. törvény értelmében járt el. E nehezen értelmezhető törvény alapján azok kaphattak állampolgársági igazolást, akik magyar állampolgársággal rendelkező szülőktől származtak, illetve azok, akiknek felmenői 1875 és 1880 között igazoltan adót fizettek. A „nem kétségtelenül magyar eredetű felmenőkkel rendelkező” kérelmezők elé a harmincas évek végén további akadályokat állítottak. Zsidóknak 1851-ig visszamenően kellett bizonyítaniuk felmenőik Magyarországon való folyamatos tartózkodását és adófizetését. További nehézséget jelentett, hogy az ortodox közösségekben elterjedt házassági szerződéseket a belügyminisztérium nem fogadta el hivatalos okiratnak.
Románia azt vállalta a kisebbségvédelmi szerződésben, hogy zsidó polgárai „minden alakiság nélkül” megkapják az állampolgárságot. Ennek ellenére az 1924-ben hozott állampolgári törvény csak azoknak az állampolgárságát ismerte el, akik bizonyítani tudták, hogy 1918. december 1-jén községi illetőséggel rendelkeztek. A Romániai Zsidók Szövetségének egyik jelentése szerint a húszas évek elején az országban élő zsidók mintegy 30 százaléka nem rendelkezett állampolgársággal. Tovább romlott a helyzet, amikor Alexandru Cuza és Octavian Goga kormánya 1938 januárjában az állampolgárság revízióját rendelte el. Ennek következtében mintegy 60 ezer erdélyi zsidó vált hontalanná.
„Hontalan” zsidók útban Ukrajna felé. Kép forrása: holokausztmagyarorszagon.hu
A kisebbségvédelmi szerződés aláírásával Csehszlovákia azt vállalta, hogy automatikusan megadja az állampolgárságot azoknak a lakosoknak, akiknek illetősége a köztársaság területén van. Azonban Kárpátalján és a szlovák területeken az illetőséget az 1871-ben hozott – és 1886-ban érvénytelenített – XVIII. törvénycikk alapján állapították meg. Az állampolgárság igazolását kérőknek azt kellett bizonyítaniuk, hogy felmenőik 80-100 évre visszamenőleg „csehszlovák” területen éltek, és adót fizettek. Ez az intézkedés mintegy 100 ezer embert, főleg zsidókat zárt el az állampolgárságtól.
A román és a csehszlovák állampolgársági törvények következtében a Felvidék déli részén, Kárpátalján és Észak-Erdélyben élő zsidók számottevő része hontalanként tért vissza Magyarországhoz. Ez a bizonytalan, kiszolgáltatott állapotuk meg is maradt, mivel a visszakapott területeken élők közül csak azok számítottak magyar állampolgárnak, akik korábban román, illetve csehszlovák állampolgársággal rendelkeztek.
Az 1919 őszétől folyamatosan hozott, az állampolgárok körét szűkítő rendelkezések lehetőséget adtak arra, hogy a kormány az állampolgárság hiányára utalva a magyar zsidóság jelentős részét kiutasítsa, eltávolítsa az országból. Erre 1941 nyarán nyílt alkalom, amikor a Szovjetunió elleni támadás után Galícia és a Dnyeszteren túli területek egy része magyar katonai közigazgatás alá került.
A „hontalan” zsidók deportálása. Kép forrása: holokausztmagyarorszagon.hu
A deportálásról részben Kozma Miklós, Kárpátalja kormánybiztosa és a Honvéd Vezérkar kezdeményezésére a minisztertanács döntött, feltételezhetően 1941. július 1-jén. A vonatkozó rendeletek, amelyeket a Külföldieket Ellenőrző Országos Hivatal (KEOKH) adott ki július 12. és július 30. között, folyamatosan tágították a deportálandók körét. De a rendőrség és a csendőrség még ezeken is túllépett a végrehajtás során.
A rendeletek végrehajtása során az elöljáróságok sorozatban állították elő a kiutasítási határozatokat, amelyek ellen fellebbezni nem lehetett. A KEOKH utasításaival ellentétesen elhurcoltak 70 évesnél idősebbeket, betegeket és gyerekeket is. A Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának felmérése szerint a deportáltak mintegy 40 százaléka igazoltan magyar állampolgár volt, vagy rendelkezett olyan okiratokkal, amelyek megfeleltek az állampolgárság megszerzésére irányuló, a zsidók számára szigorított feltételeknek. Kárpátalja keleti határ menti zónájában biztonsági és egyben gazdasági okokból minden 60 éven felüli zsidó kitelepítését rendelték el.
Zsidók menete az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban. Őreik a városon kívül agyonlőtték őket. A fotót Spitz Gyula, magyar munkaszolgálatos sofőr készítette titokban.
Kép forrása: holokausztmagyarorszagon.hu
A deportálások ellen a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodáján kívül számos politikus és közéleti személy is tiltakozott. Köztük volt Bajcsy-Zsilinszky Endre, Rassay Károly és Slachta Margit szociális nővér.
Keresztes-Fischer Ferenc augusztus 9-én nem az említett tiltakozások miatt függesztette fel a deportálásokat. Német részről július 19-én, 28-án és 30-án is a deportálások leállítását követelték, valamint azoknak a zsidóknak a visszavételét, akiket a Dnyeszteren túli területekre szállítottak, mivel ott augusztus 1-jén német katonai közigazgatást vezettek be. Nemcsak Magyarországról szállították a megszállt területekre az „alkalmatlan”, „idegen” zsidókat. A román hadsereg és csendőrség zsidók tízezreit tette át Bukovinából és Besszarábiából a Dnyeszter keleti partjára. A németek ezek ellen is tiltakoztak; Románia vezetője, Antonescu marsall augusztus 8-án kényszerült a deportálások leállítására.
A kiszállítások, a belügyminiszter utasítása ellenére, szórványosan augusztus közepéig folytak. A deportáltak száma mintegy 22 ezer fő volt.
Német fegyveresek és zsidó foglyaik az ukrajnai Kamenyec-Podolszkijban. A menet a városon kívüli területre tart, ahol a zsidókat kivégezték. A jelenetet titokban örökítette meg egy magyar zsidó munkaszolgálatos sofőr, Spitz Gyula. Kép forrása: holokausztmagyarorszagon.hu
Az elfoglalt területeken élő zsidóság elpusztítása a náci vezetés számára a Szovjetunió elleni hadjárat egyik alapvető célja volt. Ennek a célnak a végrehajtása azonban 1941 nyarán nem központi irányítás és egységes terv szerint zajlott. A Kamenyec-Podolszkijban élő és tartózkodó zsidók elleni tömeggyilkosságról augusztus 25-én a német hadsereg vinnyicai főhadiszállásán született döntés.
Az augusztus 27. és 29. között végrehajtott vérengzésnek összesen 23 600 áldozata volt az Einsatzgruppe C szeptember 11-i jelentése szerint. A magyar áldozatok száma a források szerint 11-13 ezer fő.
Zsidók kivégzés előtt az ukrajnai Kamenyec-Podolszkij külterületén. A felvételt egy magyar zsidó munkaszolgálatos sofőr, Spitz Gyula készítette titokban.
Kép forrása: holokausztmagyarorszagon.hu
A deportált zsidók számára az életben maradásra az egyetlen esélyt az jelentette, ha valamilyen módon visszatérnek Magyarországra. Ezt azonban nagyon megnehezítette, hogy a belügyi hatóságok és a honvédség megerősítette a keleti határvédelmet a zsidók „visszaszivárgásának” megakadályozására. Nagyon kevés deportáltnak sikerült magyar katonák önkéntes vagy pénzért vállalt segítségével, illetve egyéb módon visszajutni hazájába.
Azoknak a zsidóknak a túlnyomó része, akik elkerülték a Kamenyec-Podolszkijba történő kitoloncolást, a későbbi, Nadvornán, Kolomeában, Stanislauban, Czortkovban, Horodenkán és egyéb településeken végrehajtott tömeggyilkosságok áldozata lett.
Stark Tamás
Stark Tamás a BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Fő kutatási területe a Holocaust, valamint a kényszerű népességmozgás Közép-Kelet-Európában 1938 és 1955 között, különös tekintettel a Szovjetunióba vitt magyarok foglyok történetére. 2020-tól az MTA 2. világháború története albizottság elnöke.
Kiemelt publikációi:
„...akkor aszt mondták kicsi robot” – A magyar polgári lakosság elhurcolása a Szovjetunióba korabeli dokumentumok tükrében. Bp., MTA BTK TTI, 2017. 495.
The 1941 Galician Deportation and the Kamenets-Podolsk Massacre: A Prologue to the Hungarian Holocaust. Holocaust Genocide Studies, 27. (2013) 2. 207–241. [Társszerző: George Eisen]
Magyar foglyok a Szovjetunióban. Lucidus Kiadó, Bp., 2006. 259.
Teljes publikációs listája az MTMT-ben.
