2021. február 17-én Orbán Viktor miniszterelnök a krakkói Wawelben Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök jelenlétében, ünnepélyes keretek között adta át Lengyelországnak azt a díszpáncélt, amely sokáig az 1526. évi mohácsi csatában elhunyt II. Lajos egykori tulajdonaként volt ismert. Az értékes műtárgy történetét Papp Júlia művészettörténész, a BTK Művészettörténeti Intézet tudományos főmunkatársa mutatja be.
A páncél a bécsi Kunsthistorisches Museumból 1933-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően a műkincsek tulajdonjogát rendező velencei egyezmény keretében került Budapestre. Egy német kutató 1939-ben bizonyította be levéltári adatok alapján, hogy a páncélt 1533-ban I. Ferdinánd készíttette II. Zsigmond Ágost lengyel királyfi számára, aki 1530-ban eljegyezte a lányát, Erzsébetet. „II. Lajos páncélja” – ahogy arra a miniszterelnök címben idézett kijelentése is utal – évszázadokon át fontos szerepet játszott a magyar művelődéstörténetben és II. Lajos emlékezetében.
Jörg Seusenhofer: II. Zsigmond Ágost páncélja. 1533, Krakkó, Wawel
II. Lajost az 1526 után készült ábrázolások jelentős részén páncélban, lovagkirályként látjuk. Ezek a műalkotások életének és uralkodásának eseményei közül a mohácsi csatában való részvételét hangsúlyozták. A portrék egy részén a király fiktív páncélt visel, másik részén a 2021-ben Krakkóba került díszpáncélban láthatjuk. A 18. század végén találkozunk először olyan alkotásokkal, amelyeken II. Lajos ezt a vértezetet viseli.
Dorffmaister István: II. Lajos, Olaj, vászon, 1787, Mohács, Kanizsai Dorottya Múzeum
Dorffmaister István 1787 körül készített portréján az ekkor még II. Lajos egykori tulajdonának tartott, aranyozott arabeszkekkel díszített, az ún. Landsknecht-viselet mintájára készült manierista díszpáncélban festette le a fiatal uralkodót. Ezt a páncélt viseli a lováról leeső II. Lajos Dorffmaisternek a mohácsi csatát ábrázoló, 1787-ben készített festményén, illetve az 1795–1796-ban festett történelmi képén is.
II. Lajos páncéljai
1514 és 1516 között I. Miksa császár több páncélt rendelt a dinasztikus házassági terveiben fontos szerepet játszó gyermek II. Lajos számára. Közéjük tartozhat az egykor az innsbrucki ambrasi gyűjteményben, ma a Kunsthistorisches Museumban őrzött gyalogtorna vért. A bécsi múzeumban található egy II. Lajos egykori tulajdonaként számon tartott jobb vállvért is. A korabeli beszámolók szerint egy I. Miksától kapott aranyozott páncélt viselt a 9 éves Lajos 1515. július 29-én, amikor egy Bécsben rendezett ünnepségen Miksával együtt Bécsújhelyre lovagolt.
II. Lajoshoz köthető az az M és L (Maria és Ludwig) monogrammal jelzett, lovagi tornán használatos díszes sisak, melyet a New York-i Metropolitan Museum of Art őriz. A sisak a budai királyi várnak a mohácsi csatát követő kirablásakor, hadizsákmányként kerülhetett Isztambulba, ahonnan az 1910-es évek végén vásárlással jutott Amerikába.
Kolman Helmschmid: II. Lajos tornasisakja. 1522–1525 körül. New York, The Metropolitan Museum of Art
Egy szemtanú beszámolója szerint 1526. július 20-án II. Lajos „teljes fegyverzetben, felette aranyszín szövetpalásttal”, „talpig felvértezve” indult kíséretével együtt Budáról a tolnai táborba, egy 1559 körül keletkezett krónika szerint pedig a budai kivonuláskor „aranyozott páncélt” viselt, „amelyet a királyné keze által készített vörös és fehér selyemzsinórok díszítettek.”
„II. Lajos páncélja” a bécsi császári fegyvergyűjteményben
Valószínűsíthető, hogy I. Ferdinánd ajándéka soha nem jutott el II. Zsigmond Ágosthoz. A páncél az 1530-as eljegyzéskor még nem volt kész, az 1543-ban tartott esküvő idejére pedig már „kinőtte” a lengyel uralkodó a 158 centiméteres páncélt. A Habsburg-dinasztia tagjainak páncéljait és fegyvereit a 16. század második felében a bécsi Stallburgban helyezték el. A páncélok egy részét később a császári fegyvertárba (Kaiserliches Zeughaus) szállították át, majd 1750 körül a gyűjtemény többi része is idekerült. Néhány évvel később, az épület felújításakor az első emelet reprezentatív termeiben kiállítást hoztak létre, melyben bemutatták a gyűjtemény kincseit. Az egyik helyiség – az itt elhelyezett, II. Lajosnak tulajdonított páncél nyomán – a König-Ludwigs-Saal, azaz Lajos király-terem nevet viselte.
Egy 1770-ben megjelent bécsi topográfia részletes leírást adott a termekről, s korabeli útleírásokban is olvashatunk a Bécs legjelentősebb látnivalói közé sorolt látványosságról. A páncélba öltözött lovagok este különösen nagy benyomást tettek, amikor a termekben több ezer lámpa világított. A kiállított tárgyak történetét egy veterán altiszt magyarázta el a helyszínen az utazóknak, a Zeughaus tehát látogatható volt.
A termek pompás kialakításáról képi forrásokkal is rendelkezünk. 1817–1819 között két császári tiszt 76 akvarellt készített, melyek lényegében a Mária Terézia korabeli állapotokat mutatták be. Az életnagyságú bábukra felöltött vértezeteket posztamenseken helyezték el, melyeken egykori tulajdonosuk neve volt olvasható. A kiállítás 1846-os leírása szerint II. Lajos páncélja egy lovon ülő figurán volt. Egyelőre nyitott kérdés, hogy vajon azért tulajdonították-e II. Lajosnak a páncélt, mert felesége, Habsburg Mária révén a dinasztiához tartozott, vagy esetleg létezett valamilyen írott forrás vagy szóbeli hagyomány arról, hogy a díszes vértezet az övé volt.
Dorffmaister István tehát ebben az épületben láthatta a páncélt, amelyben az 1780-as években megörökítette az uralkodót. A Zeughaust 1848 októberében bezárták, a 18. században rendezett kiállítás anyagát 1856-ban szétbontották. Az állományt az újonnan épített hadi múzeumba, az Arsenalba vitték át. 1889-re befejeződött az anyag átszállítása a Hofmuseumba, a későbbi Kunsthistorisches Museumba, ahonnan a páncél Budapestre került.
„II. Lajos páncélja” a 19–20. században
II. Lajos páncéljaként szerepelt a műtárgy a császári fegyvergyűjteményt bemutató, 1846-os katalógusban, s találkozunk vele egy 1864-es fényképalbumban, illetve az Arsenal katalógusában is.
„II. Lajos páncélja”. Litográfia. In: Quirin Leitner: Die Waffensammlung des österreichischen Kaiserhauses im K. K. Artillerie-Arsenal-Museum in Wien.
Wien 1866–1870. Tafel VIII.
II. Lajos páncéljaként mutatták be a darabot 1876 májusában a pesti Károlyi-palotában a dunai árvíz károsultjainak megsegítésére rendezett kiállításon is, ahova I. Ferenc József küldeményeként érkezett. A „császári Ház gazdag gyűjteményeiből legkegyelmesebben kölcsönzött” tárgyakat – köztük Beatrix és Mátyás reneszánsz portrépárját vagy Zrínyi Miklós sisakját és kardját – az előcsarnokban mutatták be. A kiállításon még két II. Lajoshoz kapcsolódó műalkotás szerepelt: a fiatal király portréja, illetve az ő egykori tulajdonának tartott jobb vállvért. A kiállított tárgyakról Klösz György által készített fényképek egyikén mindhárom, II. Lajoshoz kötődő tárgyat láthatjuk.
Klösz György: Interieurkép az 1876. évi budapesti jótékonysági történeti kiállításról.
Fénykép, 1876. Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ, Fotótár
A páncél illusztrációja és leírása 1879-ben szerepelt a Vasárnapi Ujságban, s részletes leírást olvashatunk róla a bécsi Arsenal fegyvergyűjteményének magyar vonatkozású emlékeit ismertető tanulmányban is. A vértezet a szerző szerint az egyedüli az ott található tárgyak közül, amelynek hitelességéhez nem fér kétség. A II. Lajosnak tulajdonított páncélról az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című történelmi sorozat is közölt egy illusztrációt.
A páncélt az 1896. évi millenniumi kiállítás alkalmából ismét bemutatták Budapesten. Részletes leírást olvashatunk róla a millenniumi kiállítás hadtörténeti emlékeit ismertető könyvben, s a képe megjelent a Magyar műkincsek című, az Ezredéves kiállítás alkalmából kiadott albumban is. Bár Szendrei János egyik írásában kifejti kétségeit a páncél eredetéről, kegyeleti okokból nem vitatja el, hogy az egykor II. Lajos tulajdona lehetett.
Ortvay Tivadar 1914-ben megjelent könyvében úgy véli, hogy a páncél nem lehetett II. Lajos tulajdona, a csata 1926-os, négyszázadik évfordulójának előkészületei között ugyanakkor szerepelt „II. Lajos bécsi vértjének és fegyverzetének” lemásoltatása.
A páncél 1933-ban a velencei egyezmény keretében a budapesti Nemzeti Múzeumba került. Mivel a műtárgyelosztási program fontos eleme volt a 16. századtól szervesen fejlődő ambrasi gyűjtemény egybentartása, II. Lajos gyermek tornapáncélja, illetve a neki tulajdonított jobb vállvért Ausztriában maradt. A Budapestre került vértezetet a műtárgyakat bemutató katalógus, illetve egy 1939-es kiadvány is II. Lajos páncéljaként említi.
Bár Bruno Thomas 1939-es tanulmánya nyomán az 1970–1980-as években több hazai kutató is úgy vélte, hogy a páncél II. Zsigmond Ágosté volt, a Nemzeti Múzeum kiállításán 1995-ig II. Lajos vértezeteként szerepelt.
„II. Lajos páncélja” a 19. századi hazai képzőművészetben
A páncéllal a 19. században II. Lajos számos ábrázolásán találkozunk. A fiatal Borsos József 1837-ben Mohácson lemásolta Dorffmaister festményeit, s széles körben terjedhetett a II. Lajos képmásáról 1866-ban készített litográfia is. Dorffmaister csataképének hatását mutatja egy II. Lajos-emlékmű 1846-os, Mohács város megbízásából készített terve, mely végül nem valósult meg.
Az 1860-as évek közepén Mohácson állított emlékművet egy fémre festett olajkép díszítette, melynek előképe szintén Dorffmaister csataképe volt: a festményen láthatóhoz hasonló mintájú páncélt viselő király az emlékművön ugyanazzal a mozdulattal hanyatlik a mocsárba szinte függőlegesen felágaskodó lováról. Az emlékműre a 19. század végi felújításkor Kiss György hasonló kompozíciójú bronzreliefje került, ennek kvalitása azonban mindkét lehetséges előképét felülmúlja.
Holló Barnabásnak a lováról leeső II. Lajost ábrázoló bronzszobra gipsz vázlatán jól láthatóak a páncél ruhamintát utánzó, kereszt alakú „hasítékai”.
Holló Barnabás: II. Lajos halála. Részlet. Gipsz, 19. század vége. Magyar Nemzeti Galéria
Holló szobrának kompozícióján kimutatható a Kiss György-féle relief hatása, a páncél megmintázásához azonban tanulmányozhatta az eredeti darabot, vagy egy róla készült illusztrációt is. Ezt a páncélt viseli a fiatal király a Dáma című történelmi regény három illusztrációján is.
Kimnach László: Felséged nem jön tovább! Újságillusztráció. In: Vasárnapi Ujság Regénytára 1898, 27. szám, 97.
Ugyanez a páncél látható a Parlament nyugati homlokzatán elhelyezett II. Lajos-szobron is.
Vasadi Ferenc: II. Lajos. Szobor a Parlament dunai homlokzatán. Részlet. 1895 körül.
Bár a magyar uralkodók portréi még a 19. századi történeti művek többségében is az 1664-es Mausoleum ábrázolásait követték, Vasadi Ferenc a szobor elkészítésekor az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben című sorozatból merített. Ezt jelzi, hogy a szobor fején sisak helyett egy babérkoszorú látható: a páncél mellett a kiadvány illusztrációján is szerepel II. Lajos 1525-ös babérkoszorús éremportréja. A szobrász nemcsak a korban leghitelesebbnek tartott vizuális forráshoz nyúlt, hanem ötvözte is az azon látható képi elemeket.
A Lengyelországnak ajándékozott páncél azért „nőhetett a szívünkhöz”, mert nemcsak a magyar művelődéstörténetben játszott kiemelkedő szerepet, hanem a keresztény Magyarország védelmében életét áldozó II. Lajos emlékezetében is. Ezt a mohácsi csata és II. Lajos halála közelgő 500. évfordulója előtt különösen érdemes hangsúlyoznunk.
Papp Júlia
Papp Júlia művészettörténész, a Művészettörténeti Intézet tudományos főmunkatársa. Fő kutatási területe a 18–19. századi sokszorosított grafika és a 19. századi műtárgyfényképezés. Társszerkesztője volt a 19. századi magyar képzőművészet történetét bemutató kézikönyvnek. Az utóbbi években több szaktanulmányt tett közzé az 1526. évi mohácsi csata és a csatában elhunyt II. Lajos ábrázolásairól. Az egykor neki tulajdonított páncél történetét részletesebben a Művészettörténeti Értesítő 2020/2 számában ismerteti.
Kiemelt publikációi:
- A Rumy-serleg története. Budapest, Kairosz Kiadó, 2008.
- Könyv és kép a 19. század elején. Blaschke János (1770–1833) illusztrációinak katalógusa. Budapest, Argumentum Kiadó – MTA BTK, 2012.
- Az 1526. évi mohácsi csata 16–17. századi képzőművészeti recepciója. In: Fodor Pál, Varga Szabolcs (szerk.): Több mint egy csata: Mohács. Az 1526. évi ütközet a magyar tudományos és kulturális emlékezetben. Budapest, 2019. 149–193.